Fogvatartottak zarándoklata Szentkúton: „Nem kell szabadulni ahhoz, hogy belül megváltozzunk”

Hazai – 2018. június 14., csütörtök | 18:19

Tizenhat börtön közel nyolcvan fogvatartottja vett részt június 13-án, szerdán a III. Országos Fogvatartotti Zarándoklaton, a Mátraverebély-szentkúti Nemzeti Kegyhelyen. A szentmisét Bíró László tábori püspök mutatta be.

Nem először vagyunk jelen ezen a zarándoklaton, mégis ugyanolyan megrendítő erővel hat, mint korábban. Az az érzésem, ezt minden hívőnek át kellene élnie. Olyan emberek zarándokoltak ide, akik az igazságszolgáltatás által kiszabott büntetésüket töltik. Uniformist viselnek. Mindannyian „két éven belül szabaduló, alacsony vagy közepes biztonsági kockázatba sorolt, együttműködő, szabálykövető fogvatartottak” – ahogy a büntetés-végrehajtás sajtóközleménye fogalmaz. Szépek, figyelmesek, többnyire szomorúak, elgondolkodóak. Az arcokat látom, nem a rabruhát. Olyanok, mint általában a templomokban az emberek, az arcuk talán meggyötörtebb, és nincs szép ruhájuk. Tornyai Gábor székesfehérvári börtönlelkész tanúságtételében megerősíti ezt az érzést: ugyanazt prédikálja vasárnap a börtönben, mint a plébánián, hiszen ugyanolyan emberek hallgatják. Arra gondolok, hogy mindannyiunk szívében ott van az ember bűne és Isten szeretete. Bárcsak Isten végtelen irgalmából a bűn kisebbedne, s a szeretetet növekedne a szívünkben! Annyira rászorulunk mindannyian!

Orosz Lóránt testvér, a ferences kegyhely igazgatója fogadja a vendégeket, zarándokként köszönti őket, akik útra keltek, mert elintéznivalójuk van Istennel. Köszöntésében tanítás rejlik: Isten meghallgatja a kéréseinket, ha az akarata szerint valók – és ha belesimulunk akaratába, akkor nagyobb békességgel térhetünk haza.

Bíró László püspök a büntetés-végrehajtásban dolgozó papokkal koncelebrált szentmise elején köszönti a fogvatartottakat, a börtönök dolgozóit és a lelkészeket. Később, beszélgetésünkben elmondja, milyen szépen működik a börtönökben az ökumené, igazi összefogás van, ajándék az együttlét.

„Az Úr lelke van rajtam, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak” – nagy erővel szólnak ebben a közegben Izajás próféta szavai, szinte tapintható a figyelem. Mindannyiunk dolga, hogy hirdessük az örömhírt: a rácsok mögött a lelketek nincs megbilincselve – buzdítja Bíró László a fogvatartottakat. – Szabadok vagytok arra, hogy szép jövőt álmodjatok, és arra is, hogy felemeljétek egymást! A tanítványok lábát megmosó, szolgáló Isten vendégei vagyunk. Ő küld minket a világba, ahogyan az evangéliumi történetben elküldte a hetvenkét tanítványt a világ minden részébe. Nem vittek magukkal semmit, csak a Lélek volt velük – ez az eszközük a fogvatartottaknak is megvan, eldönthetik, milyenné formálódnak, és formálhatják a körülöttük élőket is: egy ember hite sok mindent megváltoztathat.

Szent Antal ünnepére utalva a püspök elmesélte, hogy a legenda szerint Antal még a rablóbanda tagjainak a szívét is hitre indította, megváltoztak, meggyóntak, és a legtöbbjük meg is maradt a jó úton. Forduljunk bizalommal a Szűzanyához, ő valóban pártfogol bennünket! – buzdította a püspök a zarándokokat a Mária-kegyhely bazilikájának oltáránál bemutatott szentmise homíliájában. Nagy derültséget keltett a mandarinos Szűzanyáról szóló története, akit a délolasz mandarintolvajok a védőszentjüknek tartanak: az a legenda járja, hogy egy meghalt társukat belopta a mennyországba.

„Sürgős kulturális megtérésre van szükség. Nem a büntetés az utolsó szó az életünkben, meg kell nyílni a kiengesztelődés, az igazságosság és a visszailleszkedés távlatai előtt – idézte a püspök Ferenc pápa szavait. – Istennél mindig van hely az újrakezdésre.”

A fogvatartottak könyörgéseikben személyes kéréseik mellett olyan imákat is megfogalmaztak, amelyek messze túlmutattak nemcsak a börtön zárt világán, de egy hétköznapi ember szűk világán is: mindannyian szeressük egymást; legyen béke a világban; szülessen megoldás az Európába érkező menekültek helyzetére… Milyen különös: a lélek falak közé zárva is messzire szárnyalhat. Bizonyára ezzel bátorítják a fogvatartottakat a lelkészek is, akik a világnak ezen a bűnnel, erőszakkal, szenvedéssel terhelt perifériáján teljesítik küldetésüket, és a bűnöktől való szabadulás útján a világ más tájain szenvedők felé irányítják a rabok szívét.

Vajon kik ezek az emberek, akik ilyen megrendülten, figyelmesen ülnek itt, akikről sejtjük, hogy nehéz, gyakran erőszakos élet áll mögöttük? Miklós a Balassagyarmati Fegyház és Börtönből érkezett. Azt meséli, huszonkilenc évesen csoportos rablás miatt került börtönbe, akkor hét hónapos volt a kislánya. Megbánta, amit tett, szabadulása után szeretne új életet kezdeni, és szerencsésnek érzi magát, mert bár élettársával különváltak, ő szépen, gondosan neveli a kislányukat. Szerinte elhatározás kérdése, hogy tud-e valaki változni, ez csak azon múlik, van-e miért. A börtöncursillo volt az első vallási élménye. A bezártságban valamibe kapaszkodnia kellett, és úgy érzi, ilyen helyzetben az ember könnyebben fordul Istenhez: ő minden este imádkozik a zárkájában.

Egy másik fogvatartott, Eleonóra azt meséli, hogy csodálatosan szép élmény számára a zarándoklat. Mint mondja, ő korábban is hívő ember volt, de a bezártság sok mindent átértékelt benne, ma már másként gondolkodik, mint azelőtt. Jobban örül apró dolgoknak is, és tudja, hogy a családon, a szereteten kívül semmi másra nincs szüksége. A börtönben ő orgonál a szertartásokon. Kissé belém fagy a szó, amikor kiderül, hogy emberölésért tartják fogva. Nem nagyon merek tovább kérdezni. Don Matteo bizonyára tudná, mit kell ilyenkor mondani, nyíltan rákérdezne, pontosan hogyan történt ez a szörnyűség, és megtalálná az együttérzés vigasztaló szavait. Annyit azért sikerül megtudom, hogy Eleonóra nem szándékos emberölést követett el, az áldozat hozzátartozói meg is bocsátották, ami történt, ő maga pedig megtanult együtt élni mindazzal, amit visszafordítani már nem lehet. Ugyanakkor tudja, hogy húsz nap múlva, amikor szabadul, kint nehezebb lesz. Várja a család – mondja, és ezzel megerősíti Takács Péter márianosztrai főlelkész tanúságtételét, aki a családi kötelékek megtartó erejére hívta fel a figyelmet. Arra, hogy az élet zarándokútjának ezen a nehéz szakaszán mennyire fontos segíteni, támogatni egymást. Eleonóra az elmúlt tizenegy nehéz évet együtt járta be a családjával. Várják haza, s a külvilágtól való félelme is enyhül ettől, így könnyebb hazamenni.

Bíró László püspök nagy együttérzéssel fordul a rabokhoz, otthonosan mozog közöttük, jobban hasonlít Don Matteóhoz, mint a kíváncsi riporterek. A szünetben történeteket mesél, harsány nevetés hallatszik ki a templomból. Barátságos, emberi gesztussal fordul a fogvatartottakhoz, nagy lelkesedésemet látva ugyanakkor bölcsességre int: azért nem kell mindent elhinni, kemény világ ez. Utal arra is, amit nem látunk, csak sejtünk a börtönökről: kegyetlen az élet ott bent, az uniformisban eltűnik a személy. Nehéz azoknak, akik meg akarnak változni. Igaz, már vannak kísérletek vallásos körzetek létrehozására, ahol egymás között élhetnek a megtért rabok.

A tábori püspökség mellett a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága a rendezvény szervezője. Nevükben Kovács Mihály ezredes köszönti a jelenlévőket. Intézményeikben a négy nagy felekezetből harmincöt lelkész teljesít szolgálatot. Elmondja, hogy a jelenlétük nagyon fontos, támogatja a fogvatartottak visszailleszkedését a társadalomba. Biztos abban, hogy akik hisznek, és istentiszteletekre, vallásos csoportokba járnak, azok jó helyen vannak, és erőt meríthetnek a hitükből. Hozzáteszi, hogy az állomány tagjaival, vagyis a börtönben dolgozókkal is foglalkozni kell, hiszen nem egyszerű körülmények között végzik a munkájukat.

Bíró püspök éppen azt meséli nekünk, milyen nagy öröm számára, hogy már kétszer is tartottak zarándoklatot a börtönszemélyzet számára. Ha ők maguk is átélik ezt a vallásos élményt, sokkal könnyebb együttműködniük a lelkészekkel. A zarándoklat célja, hogy segítse a reintegrációt, amelyhez a társadalom fogadókészségére is szükség van. Fontos volna, hogy a híradások tudatosítsák az emberekben: a világot nem lehet jókra és rosszakra felosztani. A legtöbben nehezen értik meg Jézus példabeszédét, amely arról szól, hogy a konkoly és a búza együtt növekszik. A börtönben ülők közül nem mindenki tartozik a konkoly közé, és kint sem mindenki a búzához.

A délutáni programon, a kérdezz-felelek során a püspök a fogvatartottakkal is igyekszik megértetni ezt. Tevékeny szeretetre, a hitük továbbadására biztatja őket, mondván, soha nem lehet tudni, mikor talál el valakit egy-egy szó. A szeretet mindig megérinti a másikat, és akkor könnyebben odafigyel arra, amit mondunk. Elmesél egy történetet is: egy sorkatona látványosan utálta a kispapokat, akik a kötelező katonai szolgálat ideje alatt rendszeresen összegyűltek imádkozni. Egyszer karácsony után a lelkipásztorok vittek neki néhány narancsot. A katona sírva fakadt. Elmondta, hogy állami gondozott volt, és soha senkitől nem kapott még narancsot. Ettől az élménytől egészen megváltozott. Ez a börtönmisszió, amit egymás között végezhetnek a fogságukat töltők – segített a püspök konkrét példával is megvilágítani, mit jelent a szolgáló Isten tanítványának lenni.

A Cursillo-közösség képes segíteni a szabaduló visszailleszkedését a társadalomba, ami nehéz feladat – hangsúlyozza a püspök. Fontos ez, mert a család, a környezet gyakran elfárad. Mesél nekünk egy férfiról, aki valóban meg akart változni, de senki sem bízott benne. A szabadulása után hajléktalanként élt. A rendőrség azonnal őt gyanúsította egy újabb kasszafúrással, s a bizalmatlanság légkörében, támogató család, közösség híján végül engedett a régi banda hívásának, és ismét bűnelkövetővé vált.

A fogvatartottakhoz intézett utolsó szó a remény szava volt: „Soha ne feledjétek a reményt! Nem kell szabadulni ahhoz, hogy belül megváltozzunk” – biztatta a zarándokokat a püspök, mielőtt áldását adta rájuk.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria