Fordulat a hozzáállásban, ez a legfontosabb – Salát Gergely egyetemi docens a mostani távoktatásról

Salát Gergely, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) docense március 31-i blogbejegyzésében a következőket írja:

Amikor kihirdették az egyetemi oktatási épületek bezárásáról, valamint a távoktatásra való átállásról szóló kormányrendeletet, azonnal elkezdtem bújni az internetet, hogy megismerjem az alternatívákat, illetve vad levelezésbe kezdtünk a kollégákkal, ahol mindenki bedobhatta az ötleteit.

Be is dobták, nagyon konstruktív beszélgetés alakult ki. Kiderült, hogy nem vagyunk egyedül, és nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt: gyakorlatilag a világ összes egyetemének összes oktatója azon gondolkozott, hogy miként lehet eredményes távoktatást működtetni.

A tapasztalattal rendelkezők azonnal megosztottak mindent, amit tudtak, az egyes egyetemek ehhez értő központjai pedig sorra gyártották a „távoktatási segédlet szerencsétlen kezdőknek” jellegű útmutatóikat. Pár nap múlva a közoktatás szereplői is beszálltak a közös gondolkodásba, segítő Facebook-csoportok alakultak, oktatóvideók készültek. Kifejezetten pozitív tapasztalat volt, hogy ilyen összefogás jött létre az oktatás különféle szereplői között.

Hamar kiderült, hogy most nem a világ legprofesszionálisabb távoktatási rendszerének kialakítása a cél, hanem – ahogy a világon most minden kolléga – alapvetően tüzet oltunk. Így egészen biztos, hogy nem mindig a legideálisabb megoldásokat találjuk meg, de tapasztalataim szerint ezt a hallgatók se várják el és ők is megértően és türelemmel viszonyulnak hozzánk.

Külön probléma, hogy figyelembe kell venni a hazai realitásokat. A diákok többsége a családjával él, osztozniuk kell az erőforrásokon – például a család egyetlen számítógépén, a fiatalabb testvér érettségire készül, a pedagógus anyuka távoktatást folytat, a home office-ra átállt apuka dolgozik, a net akadozhat, a mobilnet korlátozott, a még kisebb testvérek egymást püfölik a nappaliban reggeltől estig...

Tehát nem biztos, hogy a diákok arra koncentrálják minden erejüket, hogy az én órámon jól teljesítsenek. Ezt el kell fogadni. Persze azt sem lehet, hogy teljesen a lovak közé dobjuk a gyeplőt, mert a kitűzött célt teljesíteni kell.

A konkrét cél minden kurzusnál az, hogy azt a tudásanyagot, azokat a kompetenciákat, amelyeket az adott kurzus során eredetileg is át akartunk adni és amelyek az akkreditációs anyagban szerepelnek, sikerüljön az új módszerekkel is átadni. Ehhez gyökeres szemléletbeli fordulatra volt szükség: hamar rájöttem, hogy nem azon kell gondolkodnom, hogy miként tudnám a legkisebb töréssel, legkevesebb változtatással az online térben folytatni azt, amit eddig csináltam, hanem azon, hogy az eredeti célt – a tudás és készségek átadását – miként tudom a leghatékonyabban elérni, adott esetben egészen új módszerekkel.

Nehezítő tényező, hogy egyelőre nem tudhatjuk, milyen módon tudunk majd vizsgáztatni, úgy pedig nehéz tanulásra serkenteni a hallgatókat, hogy nem tudjuk megmondani nekik, milyen lesz a számonkérés.

A személyes megoldásom az, hogy – mivel elsősorban előadásokat tartok, szemináriumot alig – egy képernyőrögzítő szoftverrel emészthető hosszúságú részekre tagolva felveszem az óráimat, és a videót megosztom a hallgatókkal. Emellett kiegészítő cikkeket, videókat küldök nekik és hétről hétre minden kurzushoz adok feladatokat, amelyekkel rákényszerítem őket, hogy foglalkozzanak az anyaggal.

Mindehhez csak határidőket szabok meg, tehát hogy konkrétan mikor abszolválják az anyagot és mikor teljesítik a feladatokat, az a saját időbeosztásuktól függ.

Persze ez más oktatók más típusú óráinál nem működik, például hatékony nyelvórát nem lehet így tartani. Ezért fontos, hogy minden oktató megtalálja azt a módszert és platformot, ami az ő órájához és a személyiségéhez a legjobban passzol.

Ez azt is jelenti, hogy a diákoknak rövid idő alatt sok különféle platformmal, szoftverrel, technikai megoldással kell megismerkedniük, ami macerás lehet, de ezzel önmagában is sokat tanulnak – a rugalmasság, a gyors alkalmazkodás és a látszólag kaotikus helyzetek átlátása olyan készség, amelyet a munkaerőpiac nagyon nagyra értékel –, másrészt mégiscsak országos veszélyhelyzet van, és kívánom mindenkinek, hogy ne érje nagyobb kellemetlenség, mint hogy három nap alatt kell kiismernie a Zoomot, a Google Classroomot, a Microsoft Teamset, a Discordot, a Neptun Meet Streetet és a Webexet.

El kell fogadni, hogy a távoktatás más, mint a személyes, és rengeteg dolgot nem lehet átvinni onnan ide vagy innen oda. A valódi személyesség most egy időre megszűnt, ezzel nem lehet mit tenni, ezért nem is érdemes energiát pazarolni arra, hogy bánkódunk miatta.

Jómagam személyesen azzal enyhítem a problémát, hogy hetente kétszer Skye-on fogadóórát tartok, arra az esetre, ha valaki valamit mindenképpen szóban szeretne megbeszélni velem, illetve a kurzusaimhoz létrehozott Google Tantermekben is fel lehet tenni kérdéseket az anyagról.

Emellett folyton a Facebookon lógok, a Messenger-üzenetekre igyekszem azonnal válaszolni, és bent vagyok a különféle évfolyamok FB-csoportjaiban is, vagyis élő a kapcsolatom a diákok azon részével, akik szintén a FB-on töltik a napjaikat.

Van egy csomó technikai jellegű probléma, például furcsa dolog egy laptop kamerájába beszélni, amely értelemszerűen nem ad visszajelzést és ez nem valami motiváló, ráadásul nehezített pályán játszom, mert mindeközben három gyerek ugrál körülöttem. De a legfontosabb a hozzáállásbeli fordulat, vagyis az, hogy a távoktatásban nem ugyanazt kell tenni, csak máshogyan, hanem mást kell csinálni. 

Például amelyik kurzusnál ez lehetséges, ott a heti fix idősávban leadott 90 perces előadásokat el kell felejteni, inkább tanulási hetekben érdemes gondolkodni, és rengeteg önálló munkát kell végeztetni a hallgatókkal, ami egy átlagos előadás esetében nem jellemző.

És persze ki is kell javítani azt, amit a hallgatók írtak, vagyis a távoktatás sok többletmunkával jár. 90 perces előadást senki nem néz meg az interneten – én a kilencvenedik percnél már a szuperhősös filmeket is unom, márpedig a Keleti népek története 4. című órám nagy valószínűséggel kevésbé izgalmas, és egész biztosan kevésbé látványos, mint a Bosszúállók.

Ezért az előadásokat gondolati egységenként 10-15 perces videókra kell tagolni, már ezek is hosszabbak, mint egy átlagos Pamkutya-epizód. Persze ez nem mindig sikerül. Sajnos az első héten előfordult, hogy fél órát beszéltem egy tízpercesnek szánt anyagrészről, ami az internetes világban több mint bűn: hiba.

Jó eséllyel azt is el kell engedni, hogy a félév végén lesz egy pont, amikor majd számon kérhetem az egész féléves anyagot egy olyan helyzetben, amikor a hallgató semmilyen segítséget nem vehet igénybe – magyarul a klasszikus vizsgáztatást.

Online tesztet el lehet végeztetni, de ebben az esetben nem tudom ellenőrizni, hogy a diák mit használ a feladatmegoldáshoz, kivel csetel eközben.

Ezért nem biztos, hogy ragaszkodni kell az ilyen típusú számonkéréshez, az eredeti cél elérésére inkább úgy érdemes törekedni, hogy a heti határidős feladatokkal ráveszem a hallgatókat, hogy rendszeresen foglalkozzanak az anyaggal. Ha ezt megteszik, a vizsga akár felesleges is lehet. Ha pedig mégis lesz vizsga, az anyag nagy részét már tudni fogják.

Forrás: Pázmányonline.blog.hu

Fotó: Mudra László

Magyar Kurír