Forgó András: Egyház, rendiség, politikai kultúra

A monográfia súlypontjai az említett időkeret elejére, közepére és végére esnek. Forgó András kiemeli, hogy országos szinten a szatmári megegyezés hatására újraértelmezett politikai kultúra egyik legfőbb jellemzője a kölcsönös megbékélés volt: az ország elfogadja a Habsburg uralkodókat törvényes, örökös királyának, az uralkodók pedig tiszteletben tartják a rendi kiváltságokat és szabadságjogokat.

Bemutatja a szerző azt is, hogy miként találta meg a helyét az Országgyűlés munkájában az alsótáblai klérus a szatmári megegyezés után megváltozott rendi politikai kultúrában. Leírja az országos politikában résztvevő szerzetes közösségek (ciszterciek, bencés apátságok, premontrei prépostságok, jezsuiták) török kor utáni megtelepedését, majd a szatmári kompromisszum hatására kialakult politikai kultúra körvonalait. A XVIII. század elején az egyházi rendnek a vallási küzdelem élére állva komoly befolyása volt az Országgyűlésben. A törvényhozás kéttáblás volt, és mindkettőben kiemelt szerepük volt az egyháziaknak. A felsőtábla tagjai voltak a katolikus főpapok, míg az alsótáblán a vármegyei és a városi követek, valamint a távollevő főrendek követei mellett helyet foglaló kanonokok és szerzetesek.

Monográfiájában Forgó András ismerteti néhány kiemelkedő egyházi főméltóság – többek között Keresztély Ágost (1666–1725) szász herceg, bíboros, győri püspök, hercegprímás; Kollonich Lipót (1631–1707) horvát-osztrák származású magyar gróf, bíboros, esztergomi érsek; Csáky Imre (1672–1732) kalocsai érsek; Esterházy Imre (1663–1745) esztergomi érsek – életútját is.

Keresztély Ágost komoly közéleti, diplomáciai tevékenységet végzett a Habsburg-uralkodóház érdekében. Kollonich Lipóttal kapcsolatban a szerző megállapítja: szemben a róla kialakult közvélekedéssel, alapvetően nem volt magyarellenes. A protestánsok ellen brutálisan lépett fel, de elévülhetetlen érdemei vannak a XVIII. századi magyar modernizáció elterjedésében. Csáky Imre különlegesen érdekes figura, már csak azért is, mert míg családja többi tagja kiállt II. Rákóczi Ferenc mellett, ő mindvégig kitartott a Habsburgok oldalán. Aktívan támogatta a Pragmatica Sanctio 1723-as elfogadását, ami kimondta a Habsburg-ház nőágának trónöröklési jogát. A vallási türelem jegyében pedig engedélyezte, hogy protestáns istentiszteletet is lehessen tartani az Országgyűlésben. A pálos szerzetesből esztergomi érsekké emelkedett Esterházy Imre az egyik legaktívabb és legrokonszenvesebb XVIII. századi főpapunk volt, aki egyházi főméltóságként is visszahúzódó, szerzetesi életet élt. Alázatossága nemcsak abban nyilvánult meg, hogy levelezésében pálos rendfőnök, püspök, sőt hercegprímás-érsek korában is a frater Emericus nevet használta, de jelentős mecénási tevékenysége is ezt támasztja alá, és a Georg Raphael Donner készítette pozsonyi dómszobrok programja is ezt hirdeti. Utóbbi esetében megjelenik a prímás két leginkább tisztelt szentjének, a jótékonyságáról híres Alamizsnás Szent János alexandriai pátriárkának és Tours-i Szent Márton püspöknek az ábrázolása. Az előbbi sírkápolnájában áll, amelyben még síremlék sem örökíti meg Esterházyt, csak a kápolnában térdeplő képmása. A kápolna padlóján pedig még életében felvésett sírfelirata olvasható: „Itt, a csodálatosan Szent Alexandriai János bámulatos könyörületessége alatt, Tebenned, én Istenem, én irgalmasságom, és Édesanyánk irgalmas közbenjárásában bízva alszom és nyugszom: Fráter Imre.” Az eredetileg a főoltáron álló Szent Márton szobrának arcvonásai is az érseket mintázzák, aki a Krisztus képében megjelenő koldusnak hódol jótékonykodásával.

Részletesen foglalkozik a szerző Bacsinszky András (1732–1809) munkácsi görögkatolikus püspök szerepével, aki az egyházmegye szervezésében, a lelkipásztorkodás hatékonyabbá tételében, valamint a papság és a hívek műveltségi szintjének emelésében végzett korszakalkotó jelentőségű munkát. Aktív részvétele a rendi politikában egyben a munkácsi püspök társadalmi státuszának végleges megszilárdulását is jelentette: a katolikus klérus és a világi rendek előtt is világossá vált, hogy a görögkatolikus püspökök latin rítusú társaikkal egyenrangú tagjai a magyarországi katolikus főpapságnak.

Forgó András elemzéséből kiderül: a Katolikus Egyház XVIII. századi egyházpolitikai szerepvállalásában az 1790-es években következett be igazi változás, amikor több más intézkedés mellett II. József egyházpolitikája is sokban továbbél Magyarországon. A magyarországi jozefinizmus kora a XIX. század közepéig tart. Olyan mértékű pozícióvesztést szenved el a Katolikus Egyház – részben a protestantizmus emancipációjával, részben az ortodox főpapok politikai szerepvállalásának növekedésével –, amely a katolikus államvallási státusz végérvényes elvesztésével jár. II. József csak kezdete egy olyan útnak, aminek a vége az 1848/49-es időszak lesz, amikor is a Katolikus Egyház végleg elveszti a rendi Magyarországon korábban betöltött, meghatározóan fontos központi pozícióját.

Forgó András: Egyház, rendiség, politikai kultúra
Szent István Társulat, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír