Gino Bartali, az olasz kerékpáros, aki nyolcszáz zsidót mentett meg a holokauszt idején

Az Abbiamo toccato le stelle. Storie di campioni che hanno cambiato il mondo (Megérintettük a csillagokat. Bajnokok, akik megváltoztatták a világot) című könyvben Gazzaniga olyan sportolókról ír, akik a sportágukban elért kiváló teljesítményen túl valami mást is adtak a világnak. Bartali történetének kivonatát a szerző a Facebookon is közzétette:

Amikor behívták a fasiszták a titkosrendőrségre, Gino Bartali félt. De nem tehette meg, hogy nem megy el, tudták, hol lakik, és volt egy kisfia. Régebben is ellenőrizték már, többször megállították Firenze és Assisi között, edzés közben. De mindig felismerték a Giro d’Italia, a Tour de France, a Milano–Sanremo bajnokát, és nem történt semmi baj.

Ez a nap azonban más volt, a Villa Tristébe (szomorú villa) hívatták, ahogy a nép nevezte az épületet, ahol a fasiszták Mario Carità parancsnok vezetésével vallatták, kínozták áldozataikat, akiknek kiáltása kihallatszott az épületből. Behívták, és rögtön levitték a pincébe, ahol saját szemével látta, hogy igaz, amit beszélnek az emberek: fegyverek, középkort idéző kínzóeszközök sorakoztak ott. „Olyan idők voltak ezek, amelyekben az emberi életnek nem volt értéke. Egy cérnaszálon függött, a véletlenen, mások hangulatán múlt” – mondta később. Aznap Mario Carità hangulatán múlt az élete.

A parancsnok a Vatikánból érkezett, Bartalinak címzett leveleket vett elő, amelyben megköszönték a segítségét. „Milyen segítségről van szó, Bartali? Mit tett, hogy kiérdemelte a Vatikán elismerését? Fegyvereket szállított?” „Nem is tudok lőni.” „Akkor mást vitt. Vallja be!” „Csak kávét, lisztet, cukrot és más ételt küldtem a rászorulóknak.” „Azt akarja elhitetni velem, hogy a Vatikán levelet ír egy bajnoknak csak azért, hogy megköszönje a kávét, a lisztet, a cukrot?” „Ez az igazság.” Két napon keresztül fogva tartották, a harmadikon visszavitték a pincébe, akkor Carità már nem egyedül vallatta, három katona volt vele. Ugyanazok a kérdések hangzottak el, de amikor Carità feldühödött, és nem hitt neki, az egyik katona, akinél Bartali korábban a sorkatonai szolgálatát töltötte, megszólalt: „Ismerem Bartalit, mindig őszinte volt, mindig igazat mond. Ha azt mondja, a lisztet és a cukrot köszönték meg, akkor úgy van. Ne vesztegessük vele az időnket.”

Caritàt ez meggyőzte, elengedte a bicikliversenyzőt, már csak azért is, mert az amerikaiak közeledtek Firenzéhez, és szükség volt minden emberére a harcokban. Gino sértetlenül lépett ki az épületből, maga is alig hitte, hogy egy katona állt a pártjára, aki azt hitte, jól ismeri. Pedig tévedett, mert Gino hazudott. Nem a kávé, a liszt és a cukor miatt mondott köszönetet neki a Vatikán.

Minden útján, amikor a Firenze–Assisi útvonalon edzett, a kerékpárvázban, amelyhez csak az ülést levéve lehetett hozzáférni, fényképeket és más fontos iratokat vitt, amelyek segítségével zsidók százainak készítettek hamis dokumentumokat. Elia Dalla Costa firenzei püspök kérte meg erre, aki ismerte a kerékpárost, ő adta össze a feleségével. Rájött, hogy Bartali lehet az egyetlen ember, aki kerékpárjával képes átjutni az ellenőrzőpontokon. „Gino, nem mondhatsz senkinek semmit! A családodnak sem. Különben ezek mindenkit megölnek” – figyelmeztette a püspök.

Más módon is tudott segíteni. Amikor olyan vonat jött Assisiből, amelyen zsidók utaztak, akiknek át kellett szállniuk, hogy Olaszország más részei felé meneküljenek, Gino mindig bement a vasúti presszóba. Szerették az emberek, rajongtak érte, és amikor megjelent a szurkolók előtt, jelenléte akkora zűrzavart teremtett, hogy a fasiszta rendőrség és a német katonák nem tudták szépen sorban ellenőrizni a dokumentumokat, mindenkit átengedtek.

Távolabbi útjain, amikor Genovába vagy Svájcba ment kerékpárral, leveleket és pénzt vitt magával. És akkor még nem esett szó arról a zsidó családról, akiket a háza pincéjében rejtett el, vagy egy másik családról, akiket a kerékpárjához csatolt utánfutón menekített át Svájcba. Nem tudjuk pontosan, hány embert mentett meg Bartoli a fasizmus idején, nyolcszáz körül lehet a számuk.

Megtartotta az ígéretét, hogy nem beszél róla senkinek. Még feleségének, Adrianának és fiának, Andreának sem mondott semmit, hogy védje őket. A háború után is megtartotta a titkát, mert hitte, hogy „amikor szívességet teszel, éjszaka még gondolsz rá, de másnapra el kell felejtened”.

Fiának, Andreának csak akkor sikerült kiszednie édesapjából, mi is történt valójában, amikor Bartali már nagyon idős volt, és itt-ott suttogtak arról, mit tett annak idején. „De te sem mondhatod el senkinek – mondta neki határozottan a bajnok. – A jót tenni kell, de nem kell róla beszélni. Vannak érmek, amelyeket az ember a szívére tűz fel, nem a kabátjára.”

Forrás és fotó: Riccardo Gazzaniga Facebook-oldala

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Magyar Kurír