Három hang kavarog a szélben – Ennio Morricone pályaképe

Morricone 1928. késő őszén egy ötgyermekes római családba született. Édesanyja rövidáruboltot vezetett, ő azonban édesapja hivatását követte: korán felismert tehetsége révén a Szent Cecília Konzervatóriumba került trombitásként, majd kitanulta a hangszerelést és a zeneszerzést is. Nagy hatással volt rá szüleinek mély katolikus hite és apja muzikalitása. Eleinte slágerek hangszerelését bízták rá az akkor bevett gyakorlat szerint egy-egy neves szerző neve alatt. Saját neve először egy 1959-es film, az Egy barát halála stáblistáján tűnt fel, ám még sok megaláztatást kellett elviselnie: a rendezők gyakran egyszerűen kidobták gondosan megkomponált kísérőzenéjét.

Hasonlóképpen akart tenni Sergio Leone, a legendás olasz rendező is, amikor az 1964-es Egy maréknyi dollárért utómunkái közben közölte a meglepett zeneszerzővel: egyetlen taktust sem fog felhasználni a munkájából a filmhez. A mára filmtörténeti jelentőségű szövetség egyébként sem indult könnyen: a nagy találkozáskor eleinte gyanúsan méregették egymást, a két művész azonban idővel megérezte, közös a céljuk: mindenestül megreformálni Amerika eredetmítoszát, a westernt. Leone a felfedezésre váró vadont kopár vidékké festette át, ahol nemeslelkű hősök helyett romlott banditák grasszálnak. Morricone pedig odahagyta az „éneklő cowboy” toposzát, és a bárgyú, jórészt a cselekményt kommentáló gitárdalok helyett drámai lüktetésű filmzenét komponált. Amit ma a western ikonikus hangzásaként ismerünk, az mind a kísérleti zene felől érkező Morricone innovációja: a fütyülés, a ritmikus lódobogás, a női kar, a torzított Fender-gitár, a mélyből dübörgő zongora, az egzotikus ütősök és legfőképpen a szájharmonika magányos dallama, ami kétségbeesést sugallva kavarog a szél kavarta pusztában. A Dollár-trilógia filmjein szépen végigkövethető Morricone fejlődése: egyre merészebb megoldásokhoz nyúl, majd az addigiaknál bővebb költségvetésből készülő, Volt egyszer egy Vadnyugathoz (1968) már nagyzenekari igénnyel komponál. Világhírre végül a United Artists által ekkoriban kiadott két válogatásalbum révén tesz szert. Morricone azonban nem volt hajlandó Hollywood kedvéért elhagyni szeretett Rómáját, így a következő évtizedekben kétlaki életet élve építette karrierjét. 

Noha vallotta, hogy rossz filmet nem lehet jó filmzenével megmenteni, pályája során számtalanszor kényszerült erre: a Navajo Joe (1966), a Gyönyörök kertje (1967), Az ördögűző 2. (1977) vagy a Maddalena (1971) értékét jelentősen növeli Morricone közreműködése. Az utóbbi főcímdalának átdolgozását azóta már A profi (1981) vezértémájaként ismeri a világ. Jean-Paul Belmondo hallotta valahol az eredetit, és ő ragaszkodott a szerző alkalmazásához. Terrence Malick a Mennyei napok (1978) filmzenéjéhez a művészi vízióját, John Carpenter A dolog (1982) hangsávjához a saját zeneszerzői ambícióit adta fel, hogy Morriconéval dolgozhasson. Hogy a mester hangulatteremtő képességének mekkora hatása volt, jelzi, hogy Leone a Volt egyszer egy Amerika (1984) nagyszabású gengsztertörténetéhez előre megíratta a zenét, amit a forgatáson együtt hallgattak a stáb tagjai. Morricone zenei invenciójának kiteljesedése A misszió (1986) kísérőzenéje, amelyben három, egymástól távoli kultúra zenei alapjaiból építkezett: a fenséges gregorián kórus Gabriel atya oboatémájával és az amerikai őslakosok szilaj muzsikájával forr össze, hogy lélekszakasztó utazásra hívjon a kegyelemtől a meghasonlásig. A szerző a félkész filmet látva eleinte nem akarta elvállalni a feladatot: megrendültségében úgy érezte, a képek önmagukban is elég erősek. A végül megszületett zene kiemelkedik az életműből, sokak szerint Oscar-díjat érdemelt volna.

Morricone hatalmas munkabírással évtizedeken át évi 8–10 filmzenén dolgozott, ám a kilencvenes évektől kezdve kevesebb feladatot vállalt: ekkor kezd érdeklődése a szakrális zene felé fordulni. Hazájában pedig újabb rendező-szövetségesre talál: Giuseppe Tornatore kéri fel a Cinema Paradiso (1988), Az óceánjáró zongorista legendája (1990) és a Maléna (2000) kísérőzenéjének megalkotására. Miközben rendületlenül komponál, valamint zongora mellől, illetve karmesterként dirigálja műveit a világ koncerttermeiben, egy kései rajongója megszólítja: Quentin Tarantino immár popkulturális közkincsként tekint Morricone életművére, filmjeiben buzgón idézi legjobb muzsikáit, és felkéri a 2015-ös Aljas nyolcas című munkájának filmzenéjéhez. A termés végül beérett: Ennio Morricone sok-sok jelölés és egy tiszteletbeli díj után zeneszerzőként is elnyerte az Oscart. Élete utolsó éveiben szárba szökkentek szakrális művei: írt oratóriumot, operát, kantátát, keresztutat és egy misét Ferenc pápa tiszteletére.

* 

Három hang bolyong a napszítta, kietlen vidéken – finom melankólia és maró nyugtalanság különös keveréke szól: nem vagyunk itthon. Sem a vadnyugaton, sem e világon. Ennio Morricone, miközben zenéje gondosan megírt partitúrákban sorakozva elfoglalta a helyét a kortárs kultúrában, mindvégig tudta, hogy a földi élet nem végcél, hanem állomás. Most már a Végső Otthonban alkot – csöndesen ellovagolt a naplementébe. 

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. július 19-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.