Heidl György: Száraz kavics

Az Európa című fejezetben a szerző a könyv címével kapcsolatban emlékeztet: A Keresztapa című filmtrilógia harmadik részében Luciani bíboros, a későbbi I. János Pál pápa a Vatikán udvarában sétál a hírhedt Michael Corleone maffiafőnökkel, aki a Vatikáni Bank sötét, őt is megkárosító pénzügyeiről beszél neki. A bíboros kiemel egy kavicsot a szökőkút medencéjéből, és azt mondja: „Nézze meg ezt a követ! Nagyon régóta itt fekszik a szökőkút vizében, de a víz egyáltalán nem járta át. Nézze, belül teljesen száraz. Ugyanez történik az európai emberekkel. Századok óta érintkeznek a kereszténységgel, a keresztény szellemmel, de Krisztus nem járta át őket. Krisztus nem él a lelkükben.” Michael Corleone ezt követően megvallja bűneit, melyeknek súlya alatt zokogni kezd. A bíboros szörnyűségesnek minősíti azokat, és azt mondja: „Megérdemled, hogy szenvedj miattuk. Az életedet akkor is meg lehetne menteni, bár tudom, hogy ezt nem hiszed el, és nem fogsz megváltozni.” Végül áldásra emeli a kezét, és kimondja a feloldozást.

Heidl György mindehhez hozzáteszi: Európa kereszténysége ebben a feloldozásban mutatkozik meg, „nem a bűnben, hanem a bűnbocsánat lehetőségében”. Kereszténység nélkül ugyanis nem létezne az irgalmasság kultúrája, amely még egy testvérgyilkos maffiafőnöknek is megadja az üdvözülés lehetőségét. Bár Európa időnként nem tud vagy nem akar élni az irgalmasság kultúrájával, mélyen áthatja az irgalom utáni vágy.

Azzal kapcsolatban, hogy államalapító királyunk, I. Szent István földi halála napján, 1038. augusztus 15-én Szűz Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot, a kötet írója kifejti: Mária oltalma sem Istvánnak, sem Imrének nem biztosított személyes, politikai sikert, és éppen ezért Magyarországnak sem biztosít semmiféle politikai vagy gazdasági elsőséget, „válságból való kilábalást, szép jövőt, prosperitást”. A Szűz Mária oltalmába ajánlott Magyarország is eltűnhet a térképről. Az a szüntelen országfelajánlás, amelyről István nagy legendájában olvasunk, „a tisztességes, cselekvő politika, amely a gyorsan változó, bonyolult helyzetekben is képes az örökkévalóság szempontjából helyes döntéseket hozni”.

Az Ünnep című fejezetben a szerző kitér arra, hogy Norvégiában és Svédországban is felvetődött a keresztek eltüntetésének lehetősége, arra hivatkozva, hogy az sérti a muszlim menekültek egy részének érzékenységét. Ám a javaslatok nem arattak osztatlan sikert. Ezzel együtt Heidl György biztosra veszi, hogy lesznek még hasonló esetek. Rámutat: a kereszt a pogányoknak botrány, amint arról már Pál apostol is írt, tapasztalatból (1Kor 1,23). A keresztényeket soha nem zavarta a kereszt, „és ha Jézus Krisztus keresztjével dicsekszenek, akkor abból szükségképpen következik a menekülők befogadása és a nélkülözőkről való gondoskodás, hiszen erre tanított az, akit Poncius Pilátus alatt felfeszítettek egy keresztre”. A kereszt jele éppen ezért a keresztény közösségek legősibb szimbóluma, minden más jelképnél fontosabb. A kereszt egyetemes jelkép, nélküle nincsen kereszténység, szögezi le a szerző, hozzátéve: „Aki szégyelli a keresztet, szégyelli és elhagyja Jézus Krisztust.” A kereszt Krisztus mindent felülmúló szeretetének kozmikus jelképe, a szépség, az erő és a dicsőség látható jele, ahogy arról ugyancsak Szent Pál ír az efezusiakhoz küldött levelében (3,16–19).

Az Imádság című részben Órigenészt és Szent Ágostont idézi az író, akik felteszik az ismerős, minden korban újra és újra felvetődő kérdést: mi szükség az imádságra, ha Isten úgyis tud mindent, miért kérjünk tőle bármit is, ha eleve tudja, mire van szükségünk? Órigenész válasza: az imádkozó tudatosítja önmagában, hogy Isten jelenlétében áll, s ez a tudat, vagyis az Istenre való emlékezés távol tartja őt a bűnöktől, és jótettekre készteti. Az imádság legfőbb haszna a „magát Istenre bízó ember imádságra való készenléte és lelkülete”. Szent Ágoston hasonlóképpen felel a kérdésre. Kiemeli, hogy valójában nem szavakkal kell imádkozni, hanem „a lélekben lévő benső dolgok és a gondolkozás irányultsága által, őszinte szeretettel és egyszerű lelkülettel”. Órigenész és Ágoston is egyetértenek abban, hogy nem a szavakban megfogalmazott kérések teljesedése jelenti „a legfőbb nyereséget”, hanem önmagában az a benső irányultság és lelkület, amellyel az imádkozó ember Istenhez fordul. Az imádságra készülés, a szándék és az ebből fakadó lelkiállapot már önmagában imádság.

Az Eucharisztia című fejezetben Heidl professzor idéz a Kr. u. II. században vértanúhalált halt Szent Jusztinosz Első apológiájából, melyet a keresztények védelmében Antoninus Pius császárnak címzett. Ebben a hitvédő iratban találjuk a II. századi keresztény közösség liturgikus életének, az Eucharisztia ünneplésének legkorábbi leírását: eszerint a hálaadás kenyerét és a vízzel elegyített bort „eucharisztiának nevezzük, senki kívülálló nem részesedhet belőle, csak aki igaznak fogadja el a tőlünk kapott tanítást, és lemosdott a bűnök bocsánatára az újjászületés fürdőjében, és úgy él, ahogyan azt Krisztus meghagyta. Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztusnak, Megváltónknak az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felvett testét és vérét, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, amelyből vérünk és testünk az átváltozás értelmében táplálkozik, és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez.”

A kötet kitér arra is, hogy a keresztény misztika szoros kapcsolata az oltár szentségével évszázadokon át magától értetődő volt. A reformációval azonban megtört ez a folyamat. Napjainkban a Katolikus Egyházban is vannak lelkipásztorok, akik jobban bíznak a mentálhigiénés módszerek hatékonyságában, mint a szentségek erejében, és fontosabbnak tartják a lelkiségi mozgalmakat és imacsoportokat a szentmisénél. Heidl György azonban ezt tévútnak tartja, és figyelmeztet: érdemes megmaradni a kipróbált „technikáknál”: „imádság, Szentírás, Eucharisztia. Minden egyéb csak ezek után következik.”

Heidl György: Száraz kavics
Kairosz Kiadó, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír