Hogyan lesz egy benzinkutasból diakónus? – Nyáry Krisztiánnal beszélgetett „Béla atya”

Nézőpont – 2018. november 20., kedd | 20:40

November 19-én, hétfőn este a budapesti Magvető Caféban Nyáry Krisztián kérdezte Molnár-Gál Béla állandó diakónust, iskolaigazgatót, Röhrig Géza Kossuth-díjas színészt, írót, költőt és Nagy Szabolcs fotóriportert a szociális területen szerzett tapasztalataikról.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány és a Magvető Café közös rendezésében megvalósuló beszélgetést Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész, a Líra Könyv kreatív igazgatója vezette, aki a Jószolgálat díj idei nagykövete. Freiherr von Twickel Georg Albert 2016-ban alapította a díjat édesanyja, Twickel-Zichy Mária Terézia grófnő emlékére. Szeptember 5-én, a jótékonyság világnapján nyitották meg a díj 2018/19-es évadát, melyben újra várják a szociális munkásokra, önkéntes segítőkre, szervezetekre és közösségekre a jelöléseket november 30-ig. Bárki jelölhet általa nagyra becsült munkát végző egyént vagy szervezetet, a díjazottakat a későbbiekben szakemberek választják ki.

Nyáry Krisztián elmondta, a beszélgetés fotós résztvevője, Nagy Szabolcs (Index.hu) képei hívták fel a figyelmét Molnár-Gál Béla tevékenységére, ezeken a fotókon keresztül találta meg őt ez a téma. Köszöntötte a résztvevőket, külön háláját fejezte ki a messziről érkező diakónusnak és Röhrig Gézának, aki Londonból jött a beszélgetés kedvéért, és másnap repült is tovább New Yorkba.

A moderátor hamar átadta a szót Molnár-Gál Béla kazincbarcikai iskolaigazgatónak és diakónusnak, négy gyerek édesapjának, aki a borsodi Balajton végzett cigánypasztorációs tevékenységéért részesült Jószolgálat díjban. Hogy hogyan ismerik őt a cigányok? Béla atyának – válaszolt a feltett kérdésre derűsen a díjazott. Egy borsodi kis településen élt, római katolikusnak keresztelték, de később, mélyen hívő görögkatolikus felesége révén talált rá a hitre. Érezte, hogy valami többről szól az élet, és ezt kereste – így beindult egy folyamat, melynek első állomásaként hittantanárnak tanult. Eredetileg távközlési műszerész volt, egy évig azonban benzinkutasként is dolgozott – egy türelmi zóna mellett, ahol sokszor éjszakai műszakot vitt, s ahol egy számára megdöbbentő világot ismert meg. Szerette volna megérteni, hogy kerülnek emberek ilyen helyzetbe; sokat beszélgetett a „lányokkal” és az őket futtató férfiakkal is.

Később hittantanár, majd idővel igazgató lett Kazincbarcikán a Don Bosco-iskolában, ahol elsősorban a periférián élő gyerekekkel foglalkoznak. Közben egy görögkatolikus szerzeteshez járt lelki beszélgetésekre, s egyszer egy levélben azt írta lelkivezetőjének: legszívesebben odamenne minden emberhez, és megrázná a vállát, hogy „értsd már meg, a Jóisten szeret téged!” Mire a szerzetes megkérdezte, nem akar-e állandó diakónus lenni.

Don Bosco módszere kapcsán Molnár-Gál Béla kiemelte az első találkozást, ami mindig meghatározó és jellemző: bement a misére készülő Don Boscóhoz egy fiatalember, de miután kiderült, hogy nem tud ministrálni, a sekrestyés elzavarta. Don Bosco pedig visszahívta, elbeszélgetett vele, kereste a közös nevezőt. Elsősorban az értelemre, a szeretetre és a vallásosságra épített – magyarázta a diakónus. – Egyben nézte az embert, és látta, hogy mindenkiben van valami tehetség, valami érték.

A beszélgetés ezután a cigánypasztoráció kérdéseire tért át, s „Béla atya” elmondta, amikor kiment ebbe a kis faluba, nem az volt benne, hogy ő cigányokkal akar foglalkozni – de ők voltak nyitottak (mint egy korábbi interjúban mondta: ők voltak „lelkileg éhesek”). „Az érinthetetlenek lelki gondozása” – így írhatná le, mit is jelent ez a szolgálat. Azt viszont hangsúlyozta, hogy nem célszerű összemosni a cigányságot és a szegénységet, „a cigányokra sok olyan jegyet teszünk rá, ami nem a cigányságé, hanem a szegénységé”.

Nyáry Krisztián rámutatott, itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amely összeköti a beszélgetés három résztvevőjét, ez pedig a szegénységhez való empatikus viszony; kettejük, Molnár-Gál Béla és Röhrig Géza hozzáállását emellett meghatározza az erős vallási háttér is.

Röhrig Géza a zsidó hagyományról beszélt, amely ebben a kérdésben egyértelmű és – ha úgy tetszik – kérlelhetetlen: „az istenhívő ember élete szolgálat”. Felelősek vagyunk egymásért – és ez a megközelítés a kereszténységgel közös.

Röhrig Géza elmondta, „megmelengette a szívét”, ahogy a diakónus a feleségéről beszélt; szólt a saját válása jelentette krízisről, hisz egy válás után „az ember érzelmi értelemben hozzáférhetetlen, a válás egyfajta gyászmunkával jár”. Sok idő telt el, amíg újra rá merte szánni magát a házasságra. Előtte kikérte többek között egy rabbi tanácsát is, aki azt mondta: nagyon fontos, hogy az ember felesége jobban higgyen, mint ő maga. A gyerekek miatt, mert „ahol az apa nagyon hisz, de az anya alig vagy színből”, ott nem ivódik beléjük a hit, hiszen az édesanyjukkal töltik általában az első meghatározó éveket.

Utalt arra is, hogy azok a benzinkútra éjjel behúzódó lányok már a prostitúció előtt megélték a kiszolgáltatottságot, „tulajdonképpen csak a kiszolgáltatottságot ismerték... Ebben voltak otthon”. Nem volt „lelki immunrendszerük”, méltóságuk. És hálásak lehettek az emberi tekintetért, a meghallgatásért.

Mindkettőtöknek meg kellett küzdenie a hitéért, és ez párhuzamosan zajlott a szegények felé fordulással – mutatott rá Nyáry Krisztián. A diakónus hozzátette: meg kellett küzdeni önmagunkkal, önmagunkért, „az ember szereti magát kényeztetni” – s elmondta, most is keresi sokszor a határokat, akár az anyagiak terén is, mit vehet el a családjától, hogy másoknak segítsen. A vallásosság számára azért is fontos a szociális munkában, mert nem feltétlenül hálás az a másik; a vallásosságból fakad az a hozzáállás, hogy ne várja, hogy holnaptól megváltozik a másik, ne várjon viszonzást. Röhrig Géza ehhez gyorsan hozzátette: még az Istentől se…

Molnár-Gál Béla utalt az egyik „irgalom” jelentésű héber szóra, a „rahamim”-ra, amely szó szerint „anyaméh”-et jelent („eleos”-ként fordítják görögre, lásd: „Kyrie eleison” – a szerk.). Az anya szeretete, aki nem vár semmit a méhében növekvő gyermektől; nem tett érte semmit az a gyerek, mégis szereti… Az „Uram, irgalmazz!” könyörgés közben sem rettegnünk kellene, mert rosszak vagyunk, hanem arra gondolni: Isten „csak úgy” szeret, anélkül, hogy tettünk volna érte valamit.

A diakónus figyelmeztetett, nem mindig látjuk az eredményeket: elvetek egy magot, és nem tudom, mi lesz belőle. Az ő iskolájukból is lemorzsolódik sok cigány gyerek, fiatal – de amikor elkezdett Balajtra járni, azt látta, éppen az iskolát elhagyó lányok alkotják a közösség magját! Amit az iskolában tanultak, továbbadják, a közösségnek és később a gyerekeiknek – a jó lavinát indíthat el.

Nyáry Krisztián Nagy Szabolcsot, a Balajton készült képsorozat alkotóját kérdezte, mennyire kell egy fotósnak kívül maradnia az ilyen jellegű munkáknál, illetve mennyire kerülhet közel a fotóalanyokhoz. Sokan azt tartják, a valóságot kell rögzíteni, a háttérbe vonulva; úgy lenni jelen, mintha nem is lennél jelen – ez azonban nagyjából lehetetlen, nem lehet letagadni a fotós jelenlétének a hatását; a megfigyelés is mindig hatással van a tárgyára. Időnként hátra kell vonulni, „tapéta üzemmódra” váltani, máskor pedig be kell vonódni, hogy emberi kapcsolat alakuljon ki, ne érezzék kiszolgáltatva magukat a fényképezőgépnek.

Nagy Szabolcs fölhívta rá a figyelmet, a „nélkülöző szituáció” ábrázolását az is bonyolítja, hogy szinte folyamatosan súlyos képekkel bombáznak minket, emiatt egy érzelmi zsilip lép működésbe, egyféle énvédelmi mechanizmus. Lezárok, megpróbálom távol tartani a szörnyűséget, amit látok – itt viszont, például a balajti képek esetében, éppen közel kellett hozni, ezért inkább a rokon helyzeteket kereste, amik a közösséget éreztetik meg.

Mit tanulhatunk a cigányoktól? – kérdezte a moderátor. „Mit adnak ők nekem?” – merült föl egyszer a kérdés, s a diakónus akkor azt felelte rá: az evangéliumot. Kiemelte, mennyire tudnak figyelni, mennyire isszák magukba, amit meg akarnak tanulni, ismerni. A gyerekekhez való viszonyuk különleges: ha összevész két család, és utána valamelyik kicsi átmegy az „ellenséghez”, ott rögtön kennek neki egy karéj vajaskenyeret… Tanulhatunk tőlük nyíltságot, egyszerűséget is; míg mi a háta mögött kibeszéljük a másikat, de kifelé mosolygunk, ők nyíltan kezelik a konfliktusokat.

Röhrig Géza felhívta a figyelmet arra, milyen azzal együtt élni, ha már a külsődről, a bőrszínedről látszik, hogy más vagy. És milyen együtt élni bizonyos vezetéknevekkel, amiket ha meglátnak, be se hívnak állásinterjúra. A cigányság az Európai Unió legnagyobb kisebbsége, és hány képviselőjük van az Európai Parlamentben? Talán kettő. Ugyanakkor azt gondolja, nem szabad az államra várni, ezért is jó látni valakit, aki nem másokra mutogat, hanem megteszi, amit kell. Amikor szegény embereket akarunk fölemelni, tehetjük létrával vagy kötéllel. A létrán neki magának kell fölmennie. A kötél, amit más húz, általában félúton megáll… És ha sokat „ugrál”, kicsit engednek a kötélen.

Molnár-Gál Béla hangsúlyozta: nemcsak pénzt, hanem értéket is kell vinni ezeknek az embereknek az életébe, akkor marad fönn a jó hatása. Beszélt egy dajkaképzőt végzett, megújult életű asszonyról, beszélt egykori lemorzsolódó lányokról, akik később többgyerekes anyukaként érettségiztek le. Értéket kell adni, és ez nem feltétlenül az anyagiak…

A tudás fontosságát Röhrig Géza is megerősítette, „nem csak kenyérrel él az ember” – utalt a mózesi igehelyre. A gyakorlati segítségen túl szellemi orientációt is kell nyújtani; az ember legyen kívül-belül ugyanolyan – mint a frigyláda, mely belülről is arannyal van bélelve.

Röhrig Géza idézte cigány barátai kérdését: „Hol van a mi Martin Luther Kingünk?” S hozzátette, egy fontos dolgot tanulhatunk a cigányságtól: a kedvüket. A kedvüket, amit nem tud elrontani a legrosszabb lelet, vagy a díjhátralék sem… Végül pedig utalt a talmudi tanításra: akinek több a tudása, mint a jó cselekedete, az olyan, mint a fa, amelynek több az ága, mint a gyökere – kifordítja a szél.

Fotó: Lambert Attila

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria