Honorato ligája – A vulkán árnyékában szervez focikupát a kongói gyerekeknek egy szalézi

Honorato testvér 1981-ben hagyta el szülővárosát, a spanyolországi Burgost és érkezett Gomába, a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén fekvő város szalézi közösségébe. Még ugyanebben az évben megszervezte a focibajnokságot, amely minden focizó fiatal számára nyitott. Később bebizonyosodott, hogy forradalmi kezdeményezés volt: több száz gyerek jött el a környékről, és a focitorna mára már nagy hírnévnek örvend.

Idén áprilisban száz csapatban összesen 1600-an vettek részt a 9–15 éves korosztály számára szervezett bajnokságon. A mérkőzéseket a helyi Don Bosco-iskola pályáján játsszák, a csapatokban mindenféle etnikai csoportból és társadalmi osztályból származó gyerekek fociznak. Ha kérdezősködünk róla Goma utcáin, sokan büszkén mondják: „Én is játszottam Honorato ligájában.”

A misszionáriust a pálya szélén találjuk. Őt nem különösen érdekli a labdarúgás. „A sport nagy hatással van a gyerekekre és a fiatalokra, ezért kihasználom, hogy olyan értékeket adjak át, mint a csapatjáték, a pontosság, a játékvezető és az ellenfél tiszteletben tartása vagy a frusztráció levezetése. Összhangban mindezzel azt is megtanulják, hogyan kell veszíteni.”

A bajnokság három osztályra tagozódik életkor szerint: három pont jár a győzelemért, kettő a döntetlenért és egy a vereségért. „A részvételért már jár az egy pont, csak az kap nulla pontot, aki csalt, későn érkezett, vagy valami szabálysértést követett el. Ez kizárással is járhat” – magyarázza a pedagógiai elveknek megfelelő előírásokat a szerzetes.

A gyerekek szenvedélye határtalan, a csapatok ismert európai klubok neveit vagy kitalált, hangzatos neveket viselnek, mint Barcelona, ​​La Pulga Sport, Arsenal vagy Real Christian. Honorato testvér vezeti a csapatok hivatalos nyilvántartását. Egy kockás noteszba feljegyzi a gyerekek nevét és csapatbeli  becenevüket. „A gyerekek ismernek minden játékost – magyarázza Honorato –, és szeretnék a bálványozott focista nevét viselni.” Így Kongóban egy csapatban játszik Pascal Messi, Izra Benzema és Fabrice Fernando Torres.

Az üres telek, ahol a mérkőzéseket játsszák, Kongó történelmének egy darabja. Korábban kerítés volt itt, amely az uruguayi ENSZ-békefenntartók bázisát jelölte, alig száz méterre pedig egy tömegsír van, ahol több tízezer menekültet temettek el a ruandai népirtás idején. „Kolera pusztított és éhezés..., szörnyű volt” – emlékezik Honorato. A látóhatár szélén a Nyiragongo vulkán árnyéka rajzolódik ki. Mindenütt láthatjuk az utolsó kitöréskor, 2002-ben megszilárdult lávát, amely elpusztította a város egy részét és megölt 147 embert.

De mindez elmúlt, és a területen vidáman focizó gyerekek mérkőznek meg egymással. A mező hat téglalapra van felosztva, Honorato labdákat és mezeket oszt minden csapatnak, amit vissza kell majd adni a mérkőzés végén – és a síp jelére mind a hat pályán egyszerre kezdődik a játék. „Maradona” a legjobb játékos. A többi napon Junio Kitibito a neve, de amint felveszi a sportcipőt, tizenöt éves argentin focicsillaggá válik. „Elhatároztam, hogy úgy fogok játszani, mint ő; van egy CD-m otthon, és láttam őt játszani; és én is ballábas vagyok” – mondja. A ligában olyan népszerűségnek örvend, mint a kongói első osztályú játékosok. Csapata, a Coeur de Lion („Oroszlánszív”) nem szerepel túl jól, de nem adják fel: „Honorato azt mondja, hogy bár nehéz, de küzdeni kell; néha az ellenfél jobb, de nem adjuk fel” – mondja.

Néhányan szakadt cipőben, utcai lábbeliben játszanak, de nem tiltakozik ellene senki. A főnyeremény a játék maga. A győztes csapat jutalma, hogy egy napig megtarthatja a mezeket és a kupát. Miután elkészülnek a képek a trófeával és büszkén körbejárnak a környéken, a következő reggel vissza kell szolgáltatni mindent. „Nincs sok eszközünk – szabadkozik Honorato –, így ugyanazt a trófeát adjuk át minden évben, és van olyan mez, amit már tíz éve használunk.”

A lelkesedés, amellyel a gyerekek játszanak, „ragályos”. Az üres telek szabálytalan, a fű hiányos, a pálya itt-ott sáros, de úgy kergetik a labdát, mintha az életük függne tőle. Innocent Sangano „Brazília” csapatában játszik, a Don Bosco-kupa életének egyik legboldogabb napja. Már az is egy csoda volt, hogy bekerültek a döntőbe, de még fontosabb, hogy a szülei látták őt játszani. Ez már egyenlő a győzelemmel: „Azon a napon több száz ember volt a pályán, és ők is ott voltak. Korábban még soha nem jöttek el. Úgy éreztem, nagyon büszkék rám.”

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír