Hűség az igazsághoz – Megkezdődött a Pázmány-egyetem akadémiai éve

Miről szól a mai három olvasmány? Bosszú, embertelenség, szeretet, megbocsátás, az embernek halálból való megszabadítása, számonkérés, a megbocsátás megtagadása, türelmetlenség, a szívnek sajátos gondolata, amely megesik azon az emberen, aki nem tudja teljesíteni azt a kötelezettségét, amelyért mindent megtenne. Nem azért, mert nem akarja, hanem azért, mert fizikailag képtelen rá. Éppen ezért, megesik rajta az Úrnak a szíve.

Az emberi retorziók, az emberi megbocsátás hiánya és utána az Úr haragja, az ítélet és a kijelentés: „Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből nem bocsát meg mindegyiketek testvérének.” Ez a rövid összefoglalása annak, amit az imént hallottunk az olvasmányokban.

Mind a három szentírási szakaszban megtaláljuk a legfőbb közös gondolatot. Ez pedig az irgalom, az irgalmas Isten összehasonlítva azzal az emberi, nem teljesen tökéletes életformával, amelyet élünk, azzal a lélekkel, amely folyamatosan kísértéseknek van kitéve, hogy ne az irgalmat, hanem az irgalmatlanságot gyakorolja. Nem véletlen tehát az a csodálatos pillanat, amikor a Szentlélek galamb képében leszállt Jézus Krisztusra, és elhangzik a mennyei hang, az Atya hangja: „Ő az én szeretett fiam, akiben kedvem telik, Őt hallgassátok.”

Ez a mondat ugyan nem szerepelt a mostani olvasmányokban, de számunkra a mai napon kiemelkedően fontos esemény. A Szentlélek az, aki leszáll, és az ég nyitva marad. Nem úgy, mint a régi próféciákban, amikor a prófécia elhangzott, és az ég bezárult, hanem nyitva marad az ég, azaz folyamatos segítsége van az embernek.

A prófécia folyamatosan tart, Jézus Krisztussal eljött a Megváltó, s ez folytatódik akkor, amikor elküldi a vigasztalót, a Szentlelket. Nem úgy küldi, hogy egyszerűen csak segítségünkre legyen, hanem hogy közöttünk legyen. Ő legyen az, aki formálja életünket, formálja döntéseinket, formálja azt a sajátos életet, amelyet mi magunk választunk hivatásunk felismerése alapján, mi magunk építünk, akár jó, akár rossz döntéseink következtében. És közöttünk van minden pillanatban, hogy megadja a kegyelembeli segítséget a kísértővel szemben; a sátánnal szemben, aki ott ólálkodik, mint az oroszlán, hogy fölfalja a lélekben gyengét, aki arra hajlik, hogy az egyszerűbb utat, az irgalmat elutasító utat válassza.

A mai napon itt, az Egyetemi templomban ünnepeljük a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Veni Sancte miséjét. Veni Sancte Spiritus – Jöjj el, Szentlélek Úristen; jöjj el, Szentlélek Úristen, hogy legyen meg mindaz, amit az imént röviden és nagyon egyszerű formában összegeztünk. Legyen meg a közöttünk való folyamatos kegyelmi lét, hogy ez a kegyelem formálja át az emberek szívét, bármilyen helyre kerüljenek is, nemcsak az egyetemen belül, nemcsak az egyetemhez kapcsolódóan, hanem az egész egyházi közösségben, a világegyházban, a Krisztus nevében megkereszteltek közösségében, hogy akkor, amikor az a bizonyos ítélet bekövetkezik, amelyet az evangéliumban hallhattunk, a tiszta szívből történő megbocsátás legyen az a menlevél, az a sajátos azonosító jel, amelyet Jézus Krisztus tanítását itt, ezen a földön követő személyek viselnek.

„Gyermekként úgy beszéltem, mint egy gyermek, úgy éreztem és úgy gondolkodtam a dolgokról, mint egy gyermek, de amikor felnőttem, félretettem a gyerekes gondolatokat.” Ez a mondat mindegyikünkre igaz. Mert gyermekként nevelődünk föl, gyermekként ismerjük meg a jót és a rosszat, és gyermekként viszonyulunk először Jézus Krisztushoz, ahhoz a Háromságos Egyistenhez, aki minket minden pillanatban sajátos kegyelmével segít. De ezt gyermekként mondjuk el, gyermekként tapasztaljuk meg és gyermekként értelmezzük. Döntéseink éppen ezért nagyon gyakran töredékesek, nagyon gyakran megfontolatlanok, nagyon gyakran túlságosan elhamarkodottak, és nem ismerjük fel a türelem erényét, nem ismerjük fel a hűség erényét, nem ismerjük fel a hűtlenség kísértését, és nem ismerjük fel az irgalom gyakorlásának egyedülálló, kimagasló erényét sem, amelyet Jézus Krisztus a legmagasabbra emelt azáltal, hogy az irgalmat a megváltás műve árán kiárasztotta az egész világra, és a Szentlélek adománya révén nekünk folyamatosan kezünkbe adja. Egyszerű módon kínálja, csak el kell fogadnunk. El kell jutnunk arra a pontra, hogy amikor felnőtten félretettem a gyerekes gondolatokat, abban a pillanatban a gyerekes gondolatok helyett felelősségteljes, türelmes, megfontoltságra kész, az irgalom gyakorlására nyitott szív kerül belénk. Így képesek leszünk arra, hogy év közben – teljesen mindegy, hogy a liturgikus évről beszélünk-e, a naptári évről vagy az akadémiai évről – felismerjük a mellettünk álló Szentlélek segítségét. Felismerjük a szentek közbenjárást, felismerjük az őrangyalunk és az angyalok közbenjárását, felismerjük a Boldogságos Szűz Mária különleges közbenjárását, hiszen a Hittudományi Kar címere mind a mai napig Szűz Máriát állítja középpontba, és az ő szerepe, az ő sajátos, egyedülálló, erőteljes kötődése és mással össze nem hasonlítható kapcsolata a megtestesült második isteni személlyel, minket arra buzdít, hogy van értelme hinnünk a megújulásban, hinnünk abban, hogy amit elkezdtünk a tanulmányaink elején, vagy tanulmányaink egy-egy pontján – bármennyire is összetörtnek, bármennyire kétségbeesettnek is érezzük magunkat –, annak van folytatása.

S ez a folytatás nem a düh, a harag, az utálatos dolgokhoz való ragaszkodás és a bűnös cselekedet, hanem a felemelt lélek, az Istenhez emelt lélek. Ezért nevezzük egyetemünket katolikus egyetemnek. Mert bár nem mindenki katolikus, aki nálunk tanít, nálunk hallgató vagy nálunk dolgozik, de egy dologban biztosan egyetértünk: hogy az irgalmat akarjuk, nem az irgalmatlanságot; hogy a szeretetet szeretnék elérni, nem pedig a dühöt, az elutasítottságot. Tudjuk jól, a hűséget jobb kiérdemelni, mint kikényszeríteni.

Hűségesnek lenni az egyházhoz, hűségesnek lenni az Istentől kapott hivatáshoz, bármilyen erő tántorít el időnként az egyenes útról, de vissza tudunk rá térni. Hűségesnek lenni ahhoz az intézményhez, amelyben elkezdtük tanulmányainkat, oktatói tevékenységünket vagy munkánkat. És hűségesnek lenni mindahhoz, ami ezt jelenti számunkra. Hűség az igazsághoz. Hűség ahhoz, ami számunkra megadatott a kinyilatkoztatás által. És bár sokan nem hisznek Krisztusban; sokan tusakodnak abban, vajon mit fogadjanak el az Egyház tanításából, vajon korszerű-e az, amit az Egyház tanít; de ennek ellenére azokban a pillanatokban, amikor elhangzik a szeretet sugallata, hogy gyakorolhatjuk az irgalmat, hogy gyakorolhatjuk a megbocsátást, hogy gyakorolhatjuk mindazt az erényt, amelyek az erény-katalógusokban kerültek összegezésre évszázadokon keresztül. Ez megnyugtatja a lelket, és tényleges lelki békével tud eltölteni bennünket, amely vallástól független.

A katolikus egyetemen különösen is megérezzük azt a sajátos tanítást, amely kötődik a hitletéteményhez, és föltekint azokra a hitigazságokra, amelyek meghatározzák az egyenes utat. Ezek azok a lámpások, amelyek kivilágítják számunkra a csodálatos útvesztőnek a központi gerincét, amelyen végighaladva megtalálhatjuk életünk boldogságát. S közben újra és újra ráébredhetünk, hogy ennek a boldogságnak van értelme.

Ezt a boldogságot az oktatók is átélik, az oktatók, akik az igazságot kutatva, az igazságot az igazság szerint átadva, megpróbálják ismeretük legjavát adni, mert feltették életüket egy hivatásra. Ugyanolyan hivatásra, mint amikor a papi hivatásról vagy a családi élet hivatásról beszélek. Ugyanúgy, ahogy a paptanár vagy a világi oktató, a kutató, a professzor föltette életét egy hivatásra, és csak akkor tudja örömmel és szíve legmélyéből teljesíteni azt, ha az esti lelkiismeret-vizsgálatkor (amely még akkor is bekövetkezik, ha szándékosan nem végezzük el), úgy tekint vissza az elmúlt napra, hogy hűséges tudott maradni alapvető döntéséhez, ahhoz a hivatáshoz, amelyet választott, és a rá bízottakat a megfelelő módon a megfelelő útra próbálta terelni. Azzal az eszközzel, amely a rendelkezésére áll.

Most is nagyon sokan imádkoznak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemért. Nemcsak Magyarországon, hanem Lyonban, Toulouse-ban, Madridban, Pamplonában vagy más európai városokban; s nemcsak Kanadában, nemcsak az Egyesült Államokban különböző államaiban, hanem még a szöuli katolikus egyetemen is. Azért imádkoznak, mert hiszik és remélik, hogy az az egyedüli katolikus egyetem, amely a XXI. században megőrizte katolikus identitását – ellentétben a Kelet-, Közép- és Nyugat-Európában működő intézményekkel – a jövőben is, az eddigi határozottsággal, töretlenül képviselni tudja a katolikus értékrendszer hiteles átadását, és az aszerinti oktatást, a legmagasabb tudományos színvonalon.

Felhangzik ez a meggyőződés és imádság, annak ellenére, hogy – akár most is – sátáni erőknek az indulatai rázzák ennek a templomnak a kapuit, és állítják, hogy nincs katolikus egyetem és nincs katolikusság az egyetemen. Az említett szent életű embereknek az imája visszhangozza minden indulattal szemben, hogy igenis létezik az az egyetem, amely 1635-ben alakult, és az az egyetem, amely a hűséget megőrizte az üldöztetésben, és amely 1992 óta egyre erőteljesebben próbálja kifejezni az igazság, az irgalmasság, a szeretet és a megbocsátás iránti elkötelezettségét – akkor, amikor az oktatást végzi, akkor, amikor kutatásra vállalkozik, akkor, amikor betér a templomba és leborul az Úr színe előtt. Leborul valaki még akkor is, ha összesen egyszer teszi meg ezt egy évben, nem gyakorló templomba járóként; de életében egy pillanatra belátja, hogy egyetlenegy olyan pont van, egyetlenegy olyan létező, tökéletes valaki az egész világon, akibe teljes mértékben belehelyezheti bizalmát, hűségét – s ez nem más, mint a teremtő Isten, még akkor is, ha nem fogalmazza meg Őt teológiailag megfelelő kifejezésekkel.

„Áldjad, lelkem az Urat, egész bensőm az ő szent nevét áldja.” A Szentlélek megadja számunkra közöttünk való jelenlétével azt a lehetőséget, hogy a legnagyobb zúgolódás és hangzavar közepette is hűségesek maradjunk a hithez, hitünkben növekedjünk, az igazságban erősödjünk, a megbocsátásban kitartsunk és a szeretet cselekedeteit gyakoroljuk. S eközben szépen átlépünk a gyermekkorból a felnőtt korba. Elfelejtsük, félretegyük a gyermek cselekedeteit, a gyermeknek az indulatosságát, a gyermeknek a megfontolatlanságát, és belépjünk abba a felnőttkorba, amely felismeri a körülöttünk lévő világnak a szétziláltságát, a megfontolatlanságát, a kétségbeesett keresését annak, hogy mi is a valódi érték – miközben mi itt vagyunk a templomban, az Oltáriszentség jelenlétében, itt vagyunk a templomban, a Szentlélek jelenlétében, itt vagyunk a templomban a szentségekkel megerősítve, a szentségek vételével kegyelmi lehetőséget kapva, és tovább tudunk lépni.

Bármennyire is újra és újra a kísértő megzörgeti a kaput, lelkünknek az ajtaját, mégis ez a kapu erősnek kell hogy bizonyuljon, hogy eljussunk a gyermeteg gondolatok félretételéhez és a felnőtt gondolatok, az igazság végső célként való kitűzésének gondolatához, ami minden egyes teremtett embernek sajátos küldetése azon a helyen, ahová állította őt a Teremtő. Ott kell megszentelnie környezetét és természetesen saját magát; azt, amit végez, és azt, amit cselekszik.

Erre próbálunk ebben a tanévben is felkészülni, erre próbáljuk buzdítani mindazokat, akik még nem teljesen bizakodnak a hitben. Bizonytalanok vagy elutasítóak, vagy talán úgy gondolják, semlegesen is lehet viszonyulni ahhoz a kérdéshez, hogy mi a megingathatatlan, teljes, megváltoztathatatlan igazság, és mi a célja az emberi életnek.

Imádkozzunk azért, hogy a most imádsággal magunk közé hívott Szentlélek megérintse lelkünket ezen a szentmisén is, és ez a tanév másmilyen legyen számunkra, mint az elmúlt tanévek, mert kiérdemeljük a hűséget, és a hűségen keresztül rátalálunk lelkünkön belül az igazságra, az igazságon keresztül felismerjük másoknak a szeretetét, mások szeretetén keresztül pedig a tökéletes isteni szeretet visszatükröződését életünkben, döntéseinkben, egész élethivatásunkban. Ámen.

Forrás és fotó: PPKE

Magyar Kurír