Hűséggel az alkotásban – Találkozás Ganczaugh Miklós festőművésszel

Kultúra – 2020. június 29., hétfő | 14:51

Festészete lelkiségtől átlényegített művészet. Mély filozófia és spiritualitás. Képei távol állnak a didaktikus illusztrativitástól. Életvitelét, gondolkodásmódját, művészetét áthatja a hite. Életművében ott a húsvét üzenete: az emberi szenvedés után van feltámadás, öröklét – a művészet által is. Ganczaugh Miklóst először alkotói kibontakozásáról kérdeztem.

Maga a rajzolás, néhány általános iskolai rajzórán kívül, igazán nem szerzett nekem örömet. Gimnazistakoromban ébredtem rá arra, hogy közöm van a művészethez. Akkor kezdett örömmel eltölteni a rajzolás, és ugyanakkor nehézséget okozni is.

– Innen hogyan jutott tovább?

Tulajdonképpen több fázisban jutottam el az életem céljáig. Először kaptam egy indíttatást magának a művészetnek a megismerésére. Gimnazistaként nagyon megérintett az esztergomi  Keresztény Múzeum légköre. Mágikus erővel vonzottak a kora keresztény képek. Az különösen megdöbbentett, hogy a rendkívüli szenvedéseket, kínzásokat milyen derűs és mosolygós arccal viselik el a szentek. Számomra ez egy új élmény volt: elképesztően erős kontraszt a valóság és az erre való reagálás között. Ezek rendkívül magas kvalitású munkák. És ami a lényegük? A mérhetetlenül erős hit, ami átsugárzik a képeken. Ez másképp lehetetlen. Ekkor találkoztam a kereszténységgel és a magas művészettel egyszerre. Én innentől kezdve számítom a megérintettségemet. Ez 15 éves koromban történt.

Az Atya a Fiút siratja

– Nyilván otthon kezdett el dolgozni…

Mindenféle előgyakorlat nélkül, a magam feje után kezdtem rajzokat készíteni, különböző technikákat próbálgattam. Ekkor komoly kritikát kaptam Lesznai Anna költőtől, írótól. A család régi barátjaként azt mondta, érdemes ezt csinálnom, de nagyon fontos volna, hogy alapvető dolgokat megtanuljak, stúdiumokat végezzek. Ettől valahogy idegenkedtem, mégis elmentem a Ferenczy István Képzőművészeti Körbe, és onnantól megkezdődött a komoly rajztanulásom. M. Kiss Pál a TIT-előadásain beszélt a különböző stílusokról az impresszionizmustól kezdve a dadán át a futurizmusig, és nekem ez is nagyon tetszett, nagyon érdekelt. Éjjel-nappal szinte mindenütt rajzoltam, robbanásszerűen, megszállottsággal. Elkapott a hév, nagy belső késztetésem volt erre. Valahogy be akartam hozni azt a hátrányt is, amit a fiatalokkal szemben éreztem. A többiek gimnazisták, főiskolára készülő fiatalok voltak. Akkor hivatást kaptam, életcélt, és a világlátásom is változott. Huszonkét-huszonhárom éves voltam, amikor felvételiztem a képzőművészeti főiskolára, ami ma már egyetem. Nem vettek föl. Megmondták, hogy a szocialista realizmus eszméivel az én istenhitem nem fér össze.  Persze fájdalmas volt, gondolhatja.  Aztán elkezdtem a pályát önműveléssel. A következő években, évtizedekben egyre több nehézségbe ütköztem. Ezek arra tanítottak, hogyan lehet továbblépni, továbbjutni az úgynevezett képig. Ez sokszori nekirugaszkodás után valósult meg.

Egyre erősödött bennem a meggyőződés, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom, mert ebben a tevékenységben vagyok boldog, itt érzem magam a helyemen. Ebből a vágyból fakadtak persze a nehézségeim is, hogy elfogadtassam magam, hogy bekerülhessek a művészeti életbe. A környezetemmel el kellett ismertetnem, hogy amit csinálok, annak van értelme, célja és értéke. A Képzőművészeti Alaphoz nehéz volt bekerülnöm, mert külsősök csak akkor juthattak be, ha már volt kiállításuk. Viszont nem állíthatott ki az, aki nem végzett főiskolát. Nagysokára, sok segítséggel mégis kiállíthattam. Nem ment könnyen.

– A művészeti élet befogadta. A lelkiségén pedig kicsit sem változtatott…

Mindannyian kereső emberek vagyunk. Bizonyos dolgokat sikerül az embernek megfogalmaznia a maga számára, és kitartania annak igazságában. Egy művészembernek, ha nem is vallásos, akkor is elég komoly lelki életet kell élnie, mert ez hozzátartozik a hivatásához, eszköz a mesterségéhez. Amit mi Isten gondolkodásának hiszünk, az is nagyrészt emberi gondolkodás, csak úgy véljük, hogy az Isten gondolkodik így. Jézus konkrét kijelentésein kívül azonban nincs semmi biztos, amire támaszkodhatunk.

Az elfelejtkezés önmagunkról, a kiüresedés egy olyan területre viszi az embert, ahol kezdi egyre jobban látni a valóságot, annak törvényeit, összefüggéseit, gyakran a pofonegyszerűségét, a világosságát.

– Hogyan indul el az alkotó ember az önkifejezés útján?

Az elején az ember saját magát akarja kifejezni, mindenáron. A nagyon fiatalon készített munkák expresszivitását az adja, hogy az ember a saját indulataitól, érzéseitől akar megszabadulni. Ki akarja festeni, rajzolni, mondani, fényképezni magából ezeket. Később ez változik az ember élete során, és inkább megfogalmazni szeretne valamit. Aztán pedig van olyan korszak is – talán egy folyamat részeként –, hogy mindazt, amit az ember érez, valakiknek szeretné megfogalmazni.

Az imádkozó

– Mikor fog munkához?

Mi indít arra, hogy képet készítsek? Az, ha valami nagyon erősen foglalkoztat. Különösen eleinte eléggé ösztönösen dolgoztam.  Aztán egyre tudatosabbá vált bennem az alkotás, már el tudtam képzelni motívumokat azelőtt, hogy nekifogtam volna a munkának. Volt egy hol halványabb, hol erősebb megjelenése bennem a feladatnak, és ez egyre inkább így lett. A munka menet közben alakul, változik, mindez természetesen történik. Esetleg tudom már, hogy mit akarok, de azt még nem, hogyan tudom megvalósítani. Dolgozom rajta, és közben alakul ki a kép.  Sokszor el kell vetni egy korábbi részletet vagy megoldást ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Az alkotás folyamatában az ember sejt valamit, ha nem is tudatosan, de valami felé törekszik, valamit el akar érni, de még nem tudja pontosan, hogy milyen az, vagy mi az. A munka folyamata befejeződhet egy ülésben is, – nálam nem nagyon, mert én fejlesztem a képeket –, de tarthat órákig, napokig, hetekig, akár évekig is. Nem hagy békén a dolog, amíg nem lesz olyan, mint amit az ember megsejtett.

– Mi a mérce?

A mérce, amit szeretnék elérni vagy túlhaladni, bennem van. Nyilván mintáim vannak arról, hogy mi az, ami magas színvonalú, ami érték. De tulajdonképpen magamat szeretném meghaladni, túlhaladni. Egy mű alkotása közben az ember, ha nagyon elmélyült, kizökken a mindennapiságából. Kizökken abból az irrealitásból, amit mi mindennapoknak hívunk. És belefeledkezhet egy másik valóságba, amelyben feltétlenül ott van az Isten, ahogyan a külső valóságban is mindig ott van. Egyre érzékenyebbé válhat az ember abban a világban, amit alkotás közben él meg, és ezért törekszik arra, hogy minél többször átélhesse ezt. Hogy minél többször eljusson a munka folyamán abba az állapotba, ami segíti, kikapcsolja őt, és el is tűnik benne. Akkor megszűnik a mindenáron való győzni akarásom. Valahogy átlátom a dolgokat, és egy olyan világos, tiszta világban vagyok, amit igazából alig fogok föl. Hiszen én már nem vagyok ott. Gyakran miután véget ér, akkor érzem, hogy valahol máshol, másban voltam. Valami számomra rendkívül fontos és mindig vágyott világban, érzésekben. És ez sokszor magán a munkán is meglátszik. Később úgy érzem, én nem tudok ennyit. Csak azt tudom, hogy én ezt kaptam. De ez sajnos nincs mindig így. Nem is annyira dolgozni nehéz, hanem lelkileg, szellemileg olyan állapotba kerülni, amelyben az ember képes erre az átlépésre. Amire nem mindig képes. De ha ezt átélte, akkor szeretné minél többször átélni. Ez szinte vallásosnak is mondható élmény.

– Honnan merít az ember inspirációt?

Nagyon megragadott Pilinszkynek az az írása – egyébként is nagyon szeretem őt –, amelyben arról beszél, hogy

az ember nem kitalálja a dolgokat, hanem eszébe jutnak. De hogy honnan jutnak eszébe? Erre van magyarázat? Még a kevésbé hívő művészek is úgy érzik, hogy ezt ők kapják.

Kegyelmi állapotokról beszélnek, profán szóhasználatban lehet ezt hallani. Hát honnan van ez a kegyelmi állapot?

– Azt mondja, kereső emberek vagyunk…

Számomra a leghitelesebb lény, akivel életemben találkoztam, és a legszerethetőbb is, Jézus Krisztus. Két fontos dolgot mond az Atyáról: amit én cselekszem, amit én mondok, az az Atyától való. Ez hangsúlyosan elhangzik több alkalommal is. A másik pedig az Abba, Apácska, ahogyan az Atyát hívta. Ő a tékozló fiú történetében leírt meleg, szerető, bennünket visszaváró apa képét mutatja meg. És én úgy szeretnék közelebb kerülni hozzá! Miután felnőtt hitre tértem, egyre inkább a testvéremnek éreztem őt. Eléggé meghányt engem a sorsom, eltávolított a meleg érzelmektől. Nagyon el tud keseredni az ember, és nagyon vágyik arra, hogy megszabaduljon a szenvedésétől. A szenvedés tulajdonképpen abszolút természetellenes dolog. A célom, az első kívánságom, a vágyam, hogy ezt a testvéri érzést érezhessem iránta.

Földgolyó kígyóval, kereszttel

– Ismeri a festészetet, a költészetet…

Bulgáriai utazásom során eljutottam Rilába. Ez egy fantasztikusan szép, kívül-belül hittel, tehetséggel kifestett ortodox kolostor, gyönyörű környezetben. Olyan erős hatással volt rám, hogy elhatároztam, megfestem vagy megrajzolom a 14 stációt. Ezt egy fogadalom is erősítette bennem. Elkezdtem tudatosan dolgozni ezen, és közben sok olyan téma, szellemi dolog jött elő, amit korábban nem ismertem. Bibliai nyelven szólva valahogy el kell hagynom a tegnapi embert ahhoz, hogy értékes, új dolgot hozzak létre. Ki kell lépni az embernek ebből a hétköznapi státuszából.

– Ki vagy mi okozhatja az ember szenvedését?

Isten nem akar rosszat az embernek. Szerintem a szenvedést sem ő adja. Sokak szerint velünk szenved, velünk van az, aki általánosan elfogadott álláspont szerint a legfőbb jó. Az ember mégis sokszor elbizonytalanodik az ő segítségében. Isten részt vesz velünk a szenvedésben, de nem biztos, hogy enyhíti. A szenvedés rendkívüli esemény az ember életében, és az egész életét végigkíséri. Ez annak a valósága, hogy az ember teljesen egyedül van. A másik a szenvedés idején tulajdonképpen annyit tud tenni, mint Veronika, aki kendőt nyújtott Jézusnak, és akit a hatodik stáció képei ábrázolnak. Hát mennyit enyhített ő Jézus kínszenvedésén? Ennyit. Pontosan ennyit tudunk tenni. Erre vagyunk képesek.

– Hogyan hat Önre a szenvedéstörténet?

Megrendít Jézus szenvedése, a húsvét is mindig megrendítő élmény számomra. Istengyilkosságot követtünk el, a legbrutálisabb módon. A hit azért segít, mert ő is velünk van. Egyszer egy jezsuita atyától azt kérdeztem, hogyan engedheti a kreátor, hogy a kreatúra elpusztítsa, amit ő teremtett? Miért hagyja, hogy bűnös és ostoba, istentelen és érték nélküli életünkben tönkretegyük a világot? Ő azt válaszolta: a lényeg, hogy szerinte

zuhanásunkban is ott van velünk Jézus.

Tehát elpusztítjuk a világot és zuhanunk, ő pedig velünk zuhan.

– Mégis mit lehet tenni ebben a helyzetben?

Amit az ember biztosan megtehet, az az, hogy mindvégig hűséges marad. Akkor is, amikor nem érzi Isten segítségét.  Nem tehet mást, mint hogy megpróbálja kivárni az időt, amikor újra megtapasztalja az életében Isten jelenlétét, támogatását és szeretetét. Az ember a legválságosabb helyzetben is próbáljon hűséges maradni az addigi hitéhez, meggyőződéséhez és mások hiteles tapasztalásához!

– Egész életében alkotómunkát végzett. Gondolkodása és életvitele egylényegű a munkásságával.

 Biztosan van három olyan képem, ami a Jóistennek is tetszene. Az egyik ott van a pannonhalmi gyűjteményben: Az Atya a Fiút siratja. A témát nem kitaláltam, hanem kaptam. És a mű megoldása is olyan, hogy magam is egészen elcsodálkoztam rajta, amikor sikerült ezt megcsinálnom.  A másik az utóbbi időben készült, a Földgolyó kígyóval, kereszttel. A harmadik pedig, amit megemlítenék, Az imádkozó, amit szintén nem régen készítettem.

Mohi Sándor

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. június 21-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria

Az Atya a Fiút siratjaAz imádkozóFöldgolyó kígyóval, kereszttel