Igehirdetés orgonaszóval – Pálúr János az improvizáció művészetéről

Kultúra – 2021. március 6., szombat | 19:05

Pálúr János feleségével, Kornéliával látogatott el a szerkesztőségbe: a Házasság Hetének idei „arcaiként” interjú keretében válaszoltak a felmerülő kérdésekre. Magától értetődött, hogy az alkalmat megragadva, „a „másik hivatásával” kapcsolatban is vallomásra kérjük az orgonaművészt.

Amikor felidéztem emlékezetes, a zenei életben nagy feltűnést keltő zeneakadémiai diplomahangversenyét, megdöbbenésemre kiderült: az éppen harminc évvel ezelőtt volt. És elmondta: ebből az alkalomból, március 8-án ugyanazokat a műveket tervezi előadni ott, amelyeket akkor, 1991-ben játszott. (A járványhelyzet miatt ezt a koncertet napra pontosan két évvel elhalasztják.)

A beszélgetésünk főszereplői azonban ezúttal elsősorban a párizsi Notre-Dame és a budapesti Fasori református templom orgonái voltak. És a fasori zenei élet, amelyet istentiszteleti orgonistaként, fesztiválszervezőként hosszú ideje az improvizáció nemzetközi hírű mestere vezet.

– Az orgonafesztivál az elmúlt két évtizedes munkám csúcsa, megkoronázása volt. Huszonhárom évvel ezelőtt kerültem a Fasori református templomba, ami – a kétéves párizsi tartózkodás után hazaköltözve – életem nagy pillanata volt. Feszítettek a kinti élmények, a tenni akarás, nevezetesen a kérdés, hogyan tudnám előremozdítani a hazai orgonakultúrát. Szinte az ölembe pottyant a fasori zenei ékszerdoboz: az 1913-ban készült, 835-ös számú Angster-orgona. Párizs után, igazán kritikus vájt füllel hallgatva is meggyőzött a hangzása, az akkori szigorú szűrőmön is átment a kilencvenéves hangszer. Úgy gondoltam, hogy itt igazán szívesen kamatoztatnám a kint szerzett tapasztalatokat, meglátásokat, víziókat. Lassan elindult a folyamatosan bontakozó orgonaprojekt, amelynek keretében – az eredeti hangzás megőrzésével – 2016-ra teljesen megújult a hangszer, úgy, hogy közben tovább is fejlődött. Pályafutásom kezdetétől foglalkoztatott és kísért egy éles kontraszt: annak égető érzése, hogy az ember megtanulja a stílusokat, elsajátít egy nagy repertoárt, utána azonban beleütközik abba a problémába, hogy mindezt Magyarországon nehéz lesz megmutatnia, átadnia a közönségnek. Ez a szívemhez nőtt fasori orgona viszont alkalmas minderre. Azonosulni tudtam az építőjével, Angster Józseffel is, inspirált a sorsunkban felfedezett hasonlóság. Angster háromévi tanulmányi idő után a világ legjobb orgonaépítő műhelyéből tért vissza, és itthon azonnal meglapított egy hatalmas vállalkozást, ami aztán ezerháromszáz orgonát adott a világnak. Bennem is már a hazatérésem utáni hetekben megszületett a terv, amely a fasori orgonában rejlő lehetőségekre épült. Az induló kis lépés aztán igen nagyra sikerült, amit az is mutat, hogy a párizsi Notre-Dame orgonistája, Olivier Latry már az első orgonafesztiválunkon játszott nálunk, mintegy ötszáz fős hallgatóságnak. Nekem pedig naponta megélt hatalmas öröm, hogy a fasori orgona szárnyakat ad a hivatásom ellátásában.

– A járványhelyzetre való tekintettel most viszont nyilván várni kell egy újabb fesztivál megszervezésével. Ezzel együtt már tervezi a következőt?  

– 2004 óta rendszeresek a zenés áhítataink Fasori zenés esték címmel. Ezek lényegében koncertek, istentiszteleti keretben. Egy szép művészeti körforgásba kapcsolódott be a templomunk, ahol jeles hazai és külföldi orgonisták kapnak lehetőséget a bemutatkozásra. Nemsokára ötödik évfordulója lesz a megújított fasori hangszer felavatásának. Nagyon gazdag fél évtizeden vagyunk túl; a két eddigi nemzetközi fesztivál messze felülmúlta a korábbi elképzeléseimet. Ezek megszervezése azonban komoly anyagi bázist igényel. Meglátjuk, hogy a vírusveszély elmúltával – élvonalbeli külföldi közreműködőkkel – mikor tudjuk ismét megtartani. Tény, hogy felpezsdíti a hazai, fővárosi zenei életet, impulzusokat és inspirációkat ad az érdeklődőknek egy-egy ilyen program. Szerencsém volt, hogy a helyi önkormányzat akkor a kezdeményezés mögé állt. Ahhoz, hogy folytatódhasson, jó lenne, ha ez így maradna. Anyagi támogatás nélkül nem megy. De ahogy említettem, a fő cél nem a fesztivál, az csupán egy nagyon szép summája, ünnepe mindannak, amit ez az új hangszer közvetíteni képes. 

– Az elmúlt rendhagyó időszakban hogyan változott, alakult az egyházzenei szolgálata?

– Nagy becsben tartom az istentiszteleti orgonajátékot; nyugodtan mondhatom: a legfőbb szívügyem. A koronavírus-járvány következtében a gyülekezeti élet is nagyrészt az online térbe került, de én már ezt megelőzően is nagy hangsúlyt helyeztem arra, hogy az istentiszteleti orgonajáték szélesebb körben elérhető, „fogható” legyen. Ez ugyanis olyan műfaj, amelyet legalább annyira komolyan veszek, ha nem jobban, mint a koncertjeimet.

Az istentiszteleti orgonajáték számomra nem azt jelenti, hogy pusztán lekísérem az énekeket, eljátszom a szokásos részeket. Beleviszem az egész lényemet, a teljes lelki azonosulásomat.

Annak idején zeneakadémistaként a legmagasabb színvonalra esküdtem fel; az istentiszteleteken is ugyanazt nyújtom, mint a hangversenyéletben. A koronavírus miatt kialakított óvintézkedések pedig csak megerősítettek a korábbi törekvésemben, hogy mindezeket folyamatosan közzétegyem. Július óta konkrétan heti rendszerességgel. A YouTube-csatornámon közlöm az istentiszteleti orgonajátékomat, improvizációimat: „az improvizáció művészetét”. Így az egész világon bárki hozzáférhet ahhoz a „mintához”, gondolatisághoz, ami a kántorképzés évtizedek óta kitűzött célja. Megmutathatom, hogy az üzenet milyen mélyreható lehet, és az ünnep milyen magaslatai érhetők el ebben a műfajban, az egyházi szolgálatban. Anélkül, hogy bárki fölé emelném magamat, szeretnék példát adni. Vágyaim között szerepel az is, hogy életpályamodellt nyújtva visszaadhassuk a kántorkodás státuszát, renoméját. Ez még egy XX. századból ránk maradt adósság törlesztése lenne. Az improvizáció művészete egy olyan új műfaj, amit érdemes minél többeknek megismerni, a kántoroknak, orgonistáknak pedig színvonalasan művelni.

– Ahogy ezt a Zeneakadémián oktatja is…

– Az én szakom ugyan nem az egyházzenész-képzés, de az improvizáció területén óriási az átfedés. A klasszikus orgonaművészként végzettek közül legtöbben templomokban vállalnak kántori állást. Azért is, hogy így saját bázisuk lehessen, ahol új kultúrát teremthetnek, bizonyos esetekben akár új hangszerek építésével. A hangszerem különlegességei közé tartozik az is, hogy egyszerre szól a pályánk szépségéről és nehézségéről.

– Széles körben ismert, hogy mennyire kötődik a párizsi Notre-Dame orgonájához, amelyen számos alkalommal játszott, sőt felvételeket is készített ott. Miért áll ennyire közel Önhöz? Hogyan jellemezné röviden ezt a gigantikus instrumentumot? 

– A Notre-Dame orgonája szerintem a világ legkülönlegesebb és legtüneményesebb hangszere. Valójában

a szakma is csak kutatja a titkát – ahogyan egy Stradivari-hegedű hangját sem lehet elmagyarázni, szavakba önteni. Talán abban rejlik a titok, hogy négyszáz éven keresztül folyamatosan fejlesztették.

Mindig épült egy következő, egy újabb, de úgy, hogy a régit nem takarították el, hanem különös tehetséggel és ráérzéssel hozzáfésülték az újhoz. Vagyis ez az orgona szinte halmozza az évszázados értékeket, legutóbb 2014-ben kapott egy újabb sípművet és játszóasztalt, és immár egy abszolút korszerű digitális rendszer irányítja. A Notre-Dame-ban az orgonahang szépségének olyan töménysége valósul meg, hogy aki egyszer is hallotta, nem tud szabadulni tőle. Lényegében minden stílusra alkalmas hangszer. A barokkra azért, mert abból a korszakból állnak benne sípok. Jelen van benne az a rész, ami a 17–18. században szólt, de az is, amit a 20. században Pierre Cochereau művészete adott hozzá egy átalakítással, és ennek köszönhetően egy új játékmód formájában. A mai napig minden improvizáció Cochereau-ra és elődeire vezet vissza.

A Notre-Dame orgonája megkerülhetetlenné vált számomra. Mindaz, ami a fasori orgona továbbfejlesztésében motivált, a két év alatt ott szerzett élményeimből táplálkozott. Olivier Latry liturgikus orgonajátékát és koncertjeit hallgathattam a Notre-Dame-ban. Életre szóló élményt nyújtott. És ezt az élményt szinte rögeszmésen igyekszem átadni a tanítványaimnak is. Amióta a Zeneakadémián oktatok, nagyjából ötévente elviszem a hallgatóimat Párizsba. Három héttel a tűzeset előtt is ott jártunk. Ekkor volt a második notre-dame-i koncertem, az orgonatanszakosok pedig eljátszhattak egy-egy darabot Olivier Latry számára.  

– Nyilván Önt különösen érintette 2019 áprilisában a Notre-Dame katasztrófája, a katedrális tetőszerkezetének leégése, huszártornyának leomlása. Mikor érkeztek és milyen hírek az orgona állapotáról?

– Sokkolt, amit Párizsból frissen hazatérve a tévében láttunk, hogy lángol a Notre-Dame. Ráadásul pár héttel korábban már volt egy ijesztő párizsi tűzélményünk. Éppen a Saint-Sulpice-templomban voltunk, amikor lángba borult az oldalbejárata. A francia rendőrség is megerősítette a szándékosság tényét. A Notre-Dame tetőszerkezetét érintő tűz eloltása után nem sokkal kiderült, hogy az orgona a tűztől elsődlegesen nem sérült, de áttételes károkat szenvedett a portól, amelynek kémiai összetétele rongálja a hangszert. Az orgonát ezért lebontották; most egy mindenre kiterjedő tisztításon és felújításon megy keresztül. Remélhetően szebb lesz, mint valaha. Kár, hogy ezúttal ilyen fájdalmas ára volt ennek.  

– Számos jeles zeneszerzőről beszélhetnénk, de Bach említése egy orgonaművész esetében magától értetődő. Mit gondol róla ennyi évtizednyi „együtt gondolkodás” után? És hogyan látja a hivatását, egyáltalán az orgonazene jelentőségét, életképességét és jövőjét? 

– Az orgonazene nagyon speciális műfaj. Egy orgona-CD érzésem szerint sokkal komplexebb üzenetet hordoz más klasszikus zenei felvételekhez képest. Különleges a szituáció is, hiszen a darabokon keresztül az adott hangszer portréja és az orgonának otthont adó templom története is megszólal. Az interpretációban is nagyobb különbségek jelentkeznek két orgona, mint például két zongora között.

Az orgonazenében természetesen megkerülhetetlen Bach, aki udvari muzsikusként és templomi karnagyként is megmaradt orgonista egyéniségnek. Élete utolsó állomáshelyén, a lipcsei Tamás-templomban is csak úgy ontotta magából az egyházi műveket. De nem csupán orgonistaként áll hozzám nagyon közel, hanem azért is, mert a legszebb példáját adta annak, hogy mi lehet egy tehetséges muzsikus életművének végső kicsengése és értelme. Mert fontos kérdés, mit, kit és hogyan szolgálunk a hivatásunkkal, jelen esetben a zenével. Ha ez nem találkozik azzal, akitől a hívást és a lehetőséget kaptuk, akkor valami nem teljes. Számomra itt, a fasori templomban, az improvizáción keresztül zárul ez a kör. Sokáig tartott a keresgélés, de az istentiszteleti szolgálattal, az Orgonazene a Biblia lapjaira című és az igehirdetést követő, arra rezonáló háromperces improvizációimmal kialakult a közvetlen kapcsolat. A rám is érvényes igei üzenetnek közvetítőként én is részévé válok. Úgy érzem, megérkeztem.

Fotó: Merényi Zita

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria