Igen, de hol van az Isten? – Henri Boulad jezsuita atya előadása

Ahogyan az örökkévalóság csak az idő szívében található, úgy az Isten is! Isten örök, és túl van minden időbeli dimenzión. Közülünk sokan évmilliárdokkal mögénk és évmilliárdokkal elénk képzelik az Istent mint aki a világ kezdete előtt is örökké létezett, ezért a művészettörténet hosszú, fehér szakállal ábrázolja. Én azonban megkérdezem, még meddig nőjön ez a szakáll az örökkévalóságban?

Szegény, öreg Atyaisten! A valóságban életet sugárzó gyermek vagy, Te vagy az, aki állandóan új, Te vagy az örök fiatalság, Te vagy az örökké pezsgő, friss életforrás. Isten van. „Az vagyok, aki van.” Jahve, ez volt az ő szűkszavú önkinyilatkoztatása Mózesnek. Ez az arab keresztények bibliafordításában másképp hangzik: „Itt vagyok” – és éppen ez az! Ő itt van, jelenidőben – ez az én jelenem, mindannyiunk jelene, és nekünk ezt kell megélnünk, mert Isten a most-ban él. Ez az ember misztikus megtapasztalása: a jelennek minden megtapasztalása Isten megtapasztalása.

Vajon előbb egy másik világba kell-e kivándorolnunk, hogy Istennel találkozhassunk? „Isten, hol is vagy tulajdonképpen?” ...Isten itt van. Nem Ő az, aki hiányzik, hanem mi nem vagyunk itt. Mi nem vagyunk jelen Istennel szemben. Nem vagyunk jelen magunkkal szemben sem, és nem vagyunk jelen felebarátaink számára sem. Nem vagyunk jelen az életpercben, amelyben pedig ott az egész teljesség és kegyelem. És benne van az Isten, hogy Őt megéljük.

Mégis azt szokták mondani, hogy egy napon majd színről színre meglátjuk Istent. Később, halálunk után. Én már ma látom őt, mert annak az arcát viseli, akire éppen ránézek. Ezer, sőt milliárdnyi arcban megtalálhatom őt. Már egyetlen ember sugárzásában vagy a föld egyetlen foltjának kisugárzásában is Isten szívét érezhetem. Ebben a teremben a sok száz arc mindegyike különbözik a másiktól, és van valami, amiben megváltozhatatlanul csak önmagához hasonlít: az egyediség. Teilhard de Chardin úgy írja körül mint nem érzékelhető jegyet, ami ott lebeg minden felett. Szép! És ez az, amiért valami egészen valóságosat érzek, valami megváltozhatatlant, ami ugyanakkor végtelenül különbözőképpen nyilatkozik meg. Ki tudná tehát az istenfogalmat emberi szavakba kényszeríteni, Lényét szemléltetni? A sok éltető arc, amelyet itt most magam előtt látok, hírt ad nekem Róla, az Élőről. Egészen közel hozza hozzám, és leírja Őt nekem – miközben természetesen tudom, hogy Ő mindezt végtelen mértékben felülmúlja.

Mindig ugyanez az üzenet: azért, hogy többet kapjak egy dologból, egy személyből vagy magából Istenből, nem arra kell törekednem, hogy tapasztalásaimat megsokszorozzam, hanem a jelen mélyébe kell behatolnom, a dolgok és a lények gyökeréig. Nem mennyiségi, hanem minőségi fokozásról van tehát szó.

Manapság azonban nem is csak a mennyiségi halmozás az elérendő cél, hanem az újdonság vadászása. Csak a legutolsó divat az, ami izgató és kellemes, csak az, amit a reklámok belénk szuggerálnak, miközben a tegnap még agyondicsért portékát félrelökik, mintha csakis az éppen most gyártott, a legeslegutolsó, a legújabb termék léteznék. Természetesen a gazdaságnak virágoznia kell. Mégis: túlzott naivitásunkkal megengedjük, hogy belevonjanak minket ebbe a játékba. Szemléletünk alapvetően hamis, mert illúziók ködösítik el.

A ténylegesen újat egészen más, magasabb síkon találjuk meg: mégpedig az anyagtalanban és az örökkévalóságban, az emberek szemében és szívében és saját bensőnkben, de egészen biztosan nem valamely élvezeti vagy divatcikk legfrissebb modelljében (diétás Coca Cola, mini-, maxi- vagy midiszoknya…). Csak nem fogom hagyni, hogy kereskedők valami újdonságra beszéljenek rá a fecsegésükkel! Inkább saját magam akarok megpróbálni mindent, mert életem az, amely minden órában új. Minden reám virradó hajnal: a világ újrateremtése. Csodálatos dolog így megélni! A mai nap az igazi újdonság, és bennem van, új látásmódomban, újjáéledt szívemben – a ma! Az új saját valómban mutatkozik meg.

És amikor azt olvasom az Ószövetségben, hogy „mindent újrateremtek” (Iz 43,19), az Újszövetségben meg azt, hogy „akkor új eget láttam az új föld fölött” (Jel 21,1a), akkor itt nemcsak valami szép jövő zenéjét hallgatom, hanem az újat élem meg most, ebben a pillanatban. Zsoltárok is figyelmeztetnek erre: „Most van itt az üdvösség órája!” Igen, most van itt az Úr órája, és rajtam múlik, hogy létem állandóan érzékeli-e ezt az újdonságot. Ha igen, akkor az evangéliumot, Jézus örömhírét élem. Pálnak a Korintusiakhoz írt 2. levelében is van egy érdekes mondat: „Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul.” (2Kor 4,16)

Személyes bensőnkben is kettős mozgás figyelhető meg, akárcsak a világ belsejében. Teilhard de Chardin értette meg velünk, amikor kétféle energiáról beszélt, egy tangenciális és egy radiális energiáról. A tangenciális az entrópiába torkollik, azaz fölemészti önmagát. Ez a folyamatos energiavesztésnek a fizikából ismert jelensége, s az öregség és a halál is idetartozik. A radiális energia ezzel szemben állandó emelkedésben és növekedésben van. Ez a pszichikai-szellemi energia. Megint itt vagyunk a khronosznál és a kairosznál. A khronosz 60., 70., vagy 100. születésnapunk felé visz minket – aztán vége lesz. Az új ember azonban egészen más, ő a kairosz síkján él, ő a megélés mélységéből állandóan megújuló ember.

Ez a tapasztalás kiszakít a halál karmai közül. Azt eredményezi, amit én ellensorsnak nevezek. A halálhoz vezető öregedési folyamat és a világ entrópiájának egész folyamata a létezés normális sorstapasztalata. Mi így fogadjuk el a dolgokat, és azt hisszük, hogy meg kell adnunk magunkat. De nem! Mert létezik spirituális, létezik misztikus tapasztalás is mint ellensors! A megélt spiritualitás és misztika erősebbé tesz, mint amilyen erős a sorsom – kiemel belőle, és föléje helyez. Így menekülök el emberként a halál elől. Ha ezután a halál biológiai-fizikai jelensége ténylegesen bekövetkezik, akkorra én már régen végeztem vele; a halál fölé nőttem, és régóta beszállásoltam magam az örökkévalóság szívébe.

Magyar Kurír