Őszinteség és derű – Interjú a ferences Tóth Damjánnal ezüstmiséje alkalmából

Huszonöt év papság, harminc év szerzetesség. Középiskolai tanárság Szentendrén, majd Esztergomban. A pálya elején magas szintű tudományos élet. És mindig opera, opera és opera. Természetesen nem lehet egy ember életét vagy hosszabb-rövidebb életszakaszokat néhány szóban összefoglalni, még egy interjú is kevés hozzá. De beszélgetni mindig jó, egy igazi beszélgetés mindig tartogat valami meglepetést. Így volt ez most is…

– Veled kapcsolatban nem is kezdődhetne másként egy beszélgetés, minthogy megkérdezzem: voltál, vagy most készülsz operába?

– Voltam és egyfolytában készülök is. Igaz, most nehezebb lesz, hiszen itt a nyár, de ha rajtam múlna, akkor biztos, hogy hetente járnék. Utoljára a diákjaimmal voltam a Bánk bánon az Erkelben.

– Minek köszönhető ez az évtizedek óta tartó rajongásod az opera iránt?

– Anyai ágon a család több tagja is művészléleknek számít. Nagyapám nagyon jó festő- és szobrászművész volt, annak ellenére, hogy különösebben nem vált híressé. Ha jól emlékszem, Lotz tanítványai közé tartozott. Több templomot festményeivel díszített, de a zenét is szerette. Édesanyám húga kiváló csellista, Szegeden él, de már nem tagja semmilyen zenekarnak. A nagybátyám, aki 2011-ben hunyt el, a MÁV Szimfonikusoknak volt a fagottosa. A család ezen része tehát muzikális beállítottságú, apai oldalról inkább mérnökök sorakoznak. Apukám és nagypapám is építészek. Gyerekként mindig volt operabérletünk, ha nem is sokszor, de gyakran megfordultunk az Operában. Aztán jött a kamaszkor, én is sokat hallgattam a Rolling Stonest, a Doorst és az ezekhez hasonlókat, azonban mindig megmaradt a klasszikus zene iránti érdeklődésem.

– Volt olyasvalaki a környezetedben, aki kifejezetten nagy hatást gyakorolt rád a komolyzene elmélyült hallgatásában?

– Alapvető fordulatot a klerikátus hozott, miután beléptem a rendbe. Novíciustársam, Bősze Ádám, aki amellett, hogy egy igazi bohém figura volt, rendkívül értett a zenéhez. A noviciátus végeztével jelentkezett a Zeneakadémiára, én pedig állandóan rajta lógtam, hallgattuk a kazettáit, szerettem, amikor orgonán játszott. Ádám sok mindenre felnyitotta a szemünket, rengeteget tanultam, tanultunk tőle. Idővel, amikor Szegedre kerültem teológiai tanárnak, a Verdi-centenárium alkalmából már intenzíven követtem a város komolyzenei eseményeit. Mániákus operalátogató és -hallgató az elmúlt években lettem itt Esztergomban. Sőt, mondhatni megszállott gyűjtőjévé is váltam a műfajnak.

– Tehát gyűjtöd is az operákat…

– Igen, betegesen.

– Egyébként kiskorodban zenéltél?

– Tipikus lusta gyerek voltam, de nagyon szerettem a hangszeres zenét. Reményi Károly (Karcsi bácsi) felesége volt a zenetanárom, csellóztam. A szolfézst kifejezetten utáltam, unalmasnak találtam, azonban zenélni, azt szerettem. Nyolcadikos lehettem, amikor aztán abbahagytam a zenélést, de a Dobó Gimnáziumban Reményi Karcsi bácsi énekkarában szívesen töltöttem időt. Ebből a szempontból, a zenei élet tekintetében nagyon szerettem azt az iskolát.

– Vannak olyan darabok, amelyeket rendszeresen, újra és újra meghallgatsz, amelyekkel szinte együtt élsz?

– Rengeteg… Bachhoz mindig vissza szoktam térni, másik ilyen Mozart, akit mindig hallgatok. Beethovent is nagyon szeretem és Händelt is, de a szívem csücske az olasz opera. Azt szinte mindig hallgatom: Verdit, a Traviatát havonta egyszer vagy kétszer biztosan meghallgatom, és vagy 15-féle feldolgozásban megvan, Rossini, Donizetti, Bellini, és a többi. Vannak kevésbé ismert olasz zeneszerzők, őket is szoktam hallgatni. Ha olasz operáról van szó, akkor számomra első helyen Verdi áll.

– A tenor- és szopránénekesek közül manapság kiket szeretsz a legjobban?

– Nagyon szeretem a hangját Juan Diego Floreznek. Kétszer is voltam már koncertjén. Egyszer az Operaházban hallgathattam őt édesapámmal együtt, a második sorban ülve. Hallatlan élmény volt, hogy ez a kis, alacsony emberke milyen magas hangokat is ki tud énekelni. A hölgyek köréből számomra első helyen az orosz Netrebko áll, Diana Damraut is szeretem, de aki nagy kedvencem volt, jóllehet mára már visszavonult, az Natalie Dessay – lágyan és bámulatosan könnyedén énekelt. Ott van még Joyce DiDonato is, jóllehet ő inkább mezzoszoprán. És bár nagyon szeretem Vivaldit, meg kell mondjam, Cecilia Bartoli hangja nem tartozik a kedvenceim közé, annak ellenére, hogy tudom, mekkora énekesnőről van szó. Ami pedig a magyar hölgyeket illeti, itt is vannak fantasztikusak: Kolonits Klára, Vörös Szilvia, Rálik Szilvia, illetve akire nemrégiben figyeltem fel, Sümegi Eszter.

– Úgy tudom, van egy titkolt vágyad az 50. születésnapodra: a milánói Scala. Lesz, aki meglep egy operajeggyel a rendtársaid közül?

– Azt nem hiszem...

– De ha mégis összejönne, az boldoggá tenne?

– Egészen biztosan! Repkednék örömömben jobbra-balra. Ugyanakkor egyedül már nem szívesen megyek sehova, tehát jó lenne, ha valaki velem tartana.

– Kit vinnél magaddal?

– A rendtársaim közül?

– Akár.

– Nem is tudom. Talán azt, aki szeretettel elvisel engem…

– Úgy tapasztalom, hogy sokszor a diákjaiddal jársz operába. Ez tudatos döntés?

– Igen, ezt teljesen tudatosan csinálom, mert úgy gondolom, hogy most kell megalapozni a komolyzenei műveltségüket. Elfogadom azt is, amit ők hallgatnak, bár azt inkább ricsajnak tartom, és éppen ezért szeretném, ha már most hallanának olyan zenét, amely idővel beépül az életükbe, vagy csak egyszerűen visszaemlékeznek majd arra, hogy volt egy olyan prefektusuk, aki elvitte őket az Operakalandra, vele együtt hallgattak Mozartot, Verdit, Rossinit, Erkelt. Jó lenne, ha tudnák, hogy van más zene is.

– Térjünk át egy kicsit arra az ünnepre, illetve jubileumra, amely kapcsán most beszélgetünk. Miért fontos egyáltalán az, hogy megünnepeljünk bármit is az életben?

– Az ünnep kiemel abból a mindennapi taposómalomból, amelyben élünk. Az ünnep valami más szférába emel minket, olyan állapotot teremt, amelyben jól érezhetjük magunkat és másra is odafigyelhetünk. Igazi ünnep szerintem kizárólag keresztény ünnep lehet, vagy keresztény módon történő ünneplés, tehát szentmisével bevezetve, az Úr Istenre figyelve. A mi ünnepeink nem valaminek a megjátszása, hanem az Istenre történő figyelés, az Istennek szentelt odaadás és az ő imádása. Ezért tudunk mi igazából ünnepelni. Minden más csak önmagunk dicsőítése vagy valami olyan érték kiemelése, amely nem abszolút érték. A mi életünk az abszolút érték körül forog. Úgy látom, hogy manapság óriási létfelejtésben vagyunk, mindennel foglalkozunk – mi is, szerzetesek – csak az igazi értékkel nem. Az ünnephez fel kell nőni. Ehhez nekem is szükségem volt erre a 25 évre. Lehet, hogy az aranymisét már nem fogom megélni, de ez az ünnep valóban nagy ünnep lesz számomra.

– Miben változtál meg ezalatt a 25 év alatt?

– Mindenben. Emberileg biztosan bölcsebb lettem, szerzetesként is mélyebben látok már sok mindent. Megértettem, hogy vannak dolgok, amelyeket meg kell tanulni elengedni, és van, amihez nagyon kell ragaszkodni. Papként is rájöttem arra, hogy nem politikáról, meg nagy dolgokról kell prédikálni, hanem csak az evangéliumról, csak a Szentírásról, és azt a saját tapasztalataimon keresztül átadva. Eleinte még a görög szöveget is megnéztem, próbáltam exegetizálni, és a többi. Most már nagyon máshogy látok dolgokat...

– Várod és készülsz az ünnepre, ezt érzem a szavaidból is, mégis meg kell, hogy kérdezzem: hogyan kerülhetett az az idézet a meghívóra, hogy „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj”? Hogy értsük ezt?

– Ebben van egy hatalmas szarkazmus is. Szeretek mindent vidáman és bohókásan látni. Van benne valami… Jeremiás is, akitől az idézett mondat származik, nagy elképzelésekkel állt az életnek, és sokszor csalódott, felült saját elgondolásainak, sokszor nem jött össze, amit szeretett volna; mégis számomra éppen ezért a legemberibb, a legszerethetőbb próféta. Ráadásul mindig megmondta keményen az isteni igazságot, amitől aztán szenvedett is eleget. Szeretett volna az emberek közé tartozni, de akkor meg úgy érezte, hogy az Isten közelsége nyomasztja. Jeremiás lelkületéhez közel érzem magam. Egyébként véletlen akadtam erre a sorra egyszer régen, de azóta is a kedvencem.

– Szókimondó embernek tartod magad?

– Sajnos igen… Többször meggyűlt ezzel a bajom, de inkább kimondom, amit gondolok.

– Esetedben sem tudunk úgy beszélgetni a papságról, hogy egyben az ne érintené a szerzetesi hivatásodat is. 25 év papság, 30 év szerzetesség. Vessünk egy pillantást a kezdetekre.

– Nem ferencesnek készültem. Ez egy szerencsés véletlen, hogy így lett – bár nem mindenki örül ennek. Egyházmegyés papnak készültem a megtérésem után, és úgy gondoltam, hogy ez lesz a nekem rendelt út. Így tehát felkerestem a szeminárium akkori rektorát vagy spirituálisát, aki nem más volt, mint Gaál Endre nagyprépost úr, egyébként ferences öregdiákunk. Szerettem volna, ha vállalja a lelkivezetésemet, de ő sajnálkozva mondta, hogy nem ér rá, azonban buzgón ajánlotta a ferenceseket, Barsi Balázs atyát, Pál, Vilmos és János atyát. Azt mondta, hogy ők talán tudnak rajtam segíteni. Azóta is ezen viccelünk, ha ez szóba kerül… Akkoriban én még nagyon engedelmes voltam, így hát bementem a ferences atyákhoz, megismerkedtem két emberrel, akiket azóta is nagyon tisztelek és szeretek: Balázs atyát, aki aztán novíciusmagiszterem lett, illetve Tokár János atyát. Onnantól kezdve megragadott ez az élet, és egy-két hónap elteltével már elhatároztam, hogy ferences leszek. Egyre többet olvastam Szent Ferencről, minden reggel jöttem szentmisére – dobós létemre –, óriási élmény volt, ahogy az atyák befogadtak, idővel már állandóan a novíciusok nyakán lógtam. Úgy éreztem, hogy mindenki szeretettel fogad, pedig még csak érdeklődőnek számítottam. És mivel mindenáron tanítani is szerettem volna, nem volt már kérdés, hogy ezt az életformát válasszam. Végzős évem januárjában jelentkeztem a rendbe. Odaálltam édesapám elé is, bár nagyon izgultam, aki csak annyit mondott, hogy ha ezt választod, és komolyan gondolod, akkor tessék kitartani, és kész.

– Mondhatjuk azt, hogy a noviciátus Balázs atyánál egy életre szóló élményt adott?

– Olyan muníciót adott számunkra, akik Balázs atya novíciusai voltunk, hogy még mind a mai napig meghatározó. Hárman voltunk novíciusok: Bősze Ádám, Harsányi Ottó és én – nagyon szép emlékeim vannak, de a legbensőbb érzéseket aligha tudnám szavakban kifejezni. Egyébként volt úgy, hogy azt mondtam, csomagolok és megyek, de alapvetően Balázs atya karizmatikus egyénisége pozitív és nem elrettentő hatással volt rám. Nagyon sokat farigcsált rajtam… Rengeteg dolgot kaptam tőle és az akkori atyáktól: Vilmostól, Viktortól, Kapisztrántól, aki latinozott velünk, Ferenc atyától, aki könyvkötészetre tanított és naphosszat az orosz egyházi zenéről beszélt. Alapvetően Balázs atya határozott meg mindent, de mellette olyan jó emberekkel találkoztam itt Esztergomban, ami el tudott indítani ezen az úton.

– És Szent Ferenc személyében mi ragadott meg akkor?

– Az, hogy annyira egy emberi szent.

– Ez miben mutatkozik meg?

– Tetszett az élete. Ahogy olvastam a műveit, a róla szóló legendákat, egyre inkább azt éreztem, hogy tetszik ez az élet. Mindent odaadni, Istenből élni, Istentől, Isten felé, az emberek felé is, teljesen önzetlenül. Úgy éreztem, hogy ez az ember fantasztikus, hogy ez az ember képes volt a középkorból tavaszt csinálni. Arra gondoltam, hogy milyen jó volna, ha én is valamilyen módon tavaszt tudnék csinálni. Egyébként a rendszerváltás idején, amikor még minden képlékeny volt, egy hatalmas megújulás is létrejöhetett volna Magyarországon az egyház erejével.

– Egyéni szinten sikerült valaha is tavaszt csinálnod ott, ahol voltál vagy ahol most is vagy, vagyis a diákok körében?

– Hosszú ideje tanítok – ez igaz. A diákjaim – szerintem – mindig azt látják rajtam, hogy derűs, vidám ember vagyok. Hogy hoztam-e valaha is bármilyen nagy horderejű megújulást, azt nem tudom, de a tanítványaim érezték, érzik, hogy sok gyarlóságom ellenére is szeretem őket.

– Tanári pályád elején a tudományos érdeklődés is nagyon meghatározó vonása volt az életednek, sőt olyannyira, hogy az egyháztörténelem egy kevésbé ismert témáját kutattad, amelyből aztán doktori disszertáció született. Mi volt ez egész pontosan?

– 1994-től rendszeresen bejártam a Központi Szemináriumba is, és ott csináltam végig a doktori iskolát. Az egyetem mellett ógörög szakon is tanultam, amit egy sajnálatos haláleset miatt nem tudtam befejezni. Kedvenc tanárom, Kapitánffy István, a bizantinológia híres kutatója egy rutinműtét során életét vesztette, és talán emiatt is hagytam abba az ógörög tanulmányaimat, illetve nem fejeztem be. Ezután minden erőmet a teológiára összpontosítottam. Vanyó Lászlónál jártam patrisztika szemináriumokra éveken keresztül, és Török Józsefnél tanultam az egyháztörténelmet. Így fordult érdeklődésem egy nagyon különös szerzetesmozgalom, a messzalianizmus története és írásai felé, amelyről akkoriban Magyarországon a tudományos életben sem tudtak sokat.

– Kik voltak ők, és mitől váltak eretnekekké?

– A 4–5. században a messzalianizmus kifejezetten egy virágzó eretnek szerzetesi mozgalomnak számított. Léte egyébként sok olyan problémát vet fel, amelyek napjainkban is aktuális kérdések lehetnek. Mi teszi az embert tökéletessé? Hogyan imádkozzunk? Kell-e egyáltalán dolgozni? Aszkézis vagy látszat-aszkézis? És ehhez hasonlók... Nos, a messzaliánusok tökéletesnek hitték magukat, és úgy gondolták, hogy a tökéletesség fázisában már bármit meg lehet tenni. A korai egyházatyák nagyon eltérően fogadták őket, volt, aki ki akarta irtani a szektát, volt, aki türelemre intett, és próbálta az értékeiket, az értékes meglátásaikat beépíteni a hagyományba. Már az is tanulságos volt számomra, ahogy végignéztem, ki hogyan viszonyul hozzájuk. Sokat tanultam a kappadókiai atyák hozzáállásából, akik levetkőzve az előítéleteket azon voltak, hogy minél többet kamatoztathassanak azon meglátásaikból, amelyek nem ütköztek az alapvető hittételekkel. Makáriosz apát levelei azóta is a szerzetesi irodalom gyöngyszemei közé tartoznak, de említsük meg a Jézus-imát is, amelynek eredete efelé mutat. Azonban radikalizálódott a szekta, és egyre jobban szembekerült az egyházzal, amelynek következtében megpecsételődött a sorsuk. Mindenesetre elgondolkodtató az anyagi javakhoz való hozzáállásuk, pontosabban az anyagiak megvetése és a tiszta imádságra törekvés.

– Személyesen mivel gazdagította a szerzetesi életed ez a kutatás?

– A Jézus-imát azóta is rendszeresen végzem, illetve szerzetesi éveim elején voltak bizánci kapcsolataim is, főleg amikor még rendszeresen jártam Franciaországba.

– A középiskolai tanári munkád mellett van időd arra, hogy tudományos szinten foglalkozz akár egyháztörténelemmel, akár a doktori munkád továbbfejlesztésével?

– Tulajdonképpen ezzel a témával már régóta nem foglalkozom. Amikor a szegedi teológián, illetve Pesten a Sapientián egyháztörténelmet tanítottam, akkor is csak érintőlegesen kerülhetett szóba az előadásokon a kutatásom. És mivel 2011 után már egyértelmű lett számomra, hogy nem lesz lehetőségem a jövőben főiskolán tanítani, kifejezetten a gimnáziumi történelemoktatásra összpontosítottam minden erőmet. Tehát a középiskola mellett már nem foglalkoztam tovább a mozgalom történetével. Egyébként nemrégiben megkerestek azzal a tervvel, hogy adjuk ki könyv formájában mindazokat az eredményeket, amelyek körvonalazzák a messzaliánusok életét, gondolkodását, de szerintem ez sem a közeljövőben lát majd napvilágot, ha egyáltalán tényleg belefogok a kiadásába. Mostanra már úgy látom, hogy jelentősen át kellene írnom a doktori munkám…

– Utaltál arra, hogy a főiskolai tanárság nem valósult meg. Ez jelentett valamiféle törést az életedben?

– Annak idején nagyon úgy készültem, hogy főiskolai oktató is lehetnék. Ennek meghiúsulása részben az én hibám volt, másfelől nekem nem adattak meg azok a lehetőségek, amelyek a rendben többeknek igen. A kapcsolatrendszerem sem volt olyan, hogy az segítséget jelenthetett volna. Akkoriban ezt kissé sérelmeztem, most már úgy vagyok vele, hogy biztosan a jó Isten is így akarta. Azzal a korosztállyal foglalkozhatok, akiket egyébként is nagyon szeretek.

– Hogy látod magad a diákok körében?

– Nagyon sok dologra szeretném őket megtanítani, mégis az az érzésem, hogy ők sokkal többre tanítanak engem: még nyitottabbnak kellene lennem, újabb és újabb módszereket kellene a tanításomba beépíteni stb. Naponta föladják a leckét, kalandról kalandra vezetnek a tanári pályámon. No, meg az is igaz, ahogy öregszem, kezdek köztük kissé nagypapássá válni – valahogy így látom mostanság magamat közöttük.

– Mit kapnak tőled? Mit adsz nekik napi szinten mint tanár és mint prefektus?

– Az őszinteséget.

– Ez lenne a ferences pedagógiád legfőbb értéke is?

– Igen. Őszinteség és derű. Ezzel a kettővel egy egész életet szépen le lehet élni. Nagyon fontos, hogy még a legkeserűbb helyzetben is tudjuk derűsen szemlélni az életet. Mint a kukac az úthenger előtt… Lehet, hogy ezt a két dolgot a diákjaim nem is tudatosítják ennyire magukban, de bízom abban, hogy mellettem napi szinten megérzik.

Megjelent a Franka c. lap júniusi számában, XXVII. évfolyam, 2017/2. szám.

Fotó: Szamosvári Zsolt

Forrás: Keppel Dániel/Franka

Magyar Kurír