Isten nem hallgat, csak mi nem halljuk meg a hangját – Bresson-filmklub a Párbeszéd Házában

A Georges Bernanos kisregényéből készült mozi Robert Bresson talán legszomorúbb, legkegyetlenebb filmje. A történet Franciaországban játszódik, egy meg nem nevezett faluban. Főhőse egy gyermeklány, Mouchette, aki mélyszegénységben él szüleivel és két testvérével. Apja és fivére alkoholcsempészésből tartják fenn magukat, a pénzt pedig elisszák. Anyja halálos beteg, Mouchette ápolja, emellett gondozza pólyás öccsét. Apja durván bánik a lánnyal, szegénysége miatt az iskolában kiközösítik, az énektanár pedig megalázza. Mouchette bosszúból sárral dobálja jobb módú osztálytársnőit. Szeretetre vágyik, amit senkitől nem kap. A vadorzó, akihez a vihar elől menekül, megerőszakolja. Helyzetét végleg megpecsételi, hogy az anyja meghal, a falu képmutató, gonoszkodó asszonyai pedig ellene fordulnak. Mouchette nem látva más kiutat fehér kendőt terít a vállára, belegöngyölődik, majd legurul a folyópart lejtőjén,  és belezuhan a vízbe. Csak a csobbanást halljuk, a kamera csak a fodrozódó, lassan elsimuló víztükröt mutatja, a nézőben pedig marad a letaglózó, tehetetlen döbbenet, amit érez egy alapjaiban tiszta lény szörnyű pusztulása láttán.

A vetítést követő beszélgetésen Jelenits István piarista tanár, író emlékeztetett rá, hogy a film alapjául szolgáló kisregényt Georges Bernanos 1936-ban írta, a spanyol polgárháború leverését követő megtorlások idején. Személyesen is látott kivégzéseket, és az áldozatok sorsa ihlette a kisregény megírására.

Az író olyan mély együttérzéssel, szeretettel tekint gyermekhősére, amilyennel saját pap figurái is – így az Egy falusi plébános naplójának halálosan beteg lelkipásztora – tekintenek segítségre szoruló híveikre. A filmben ez a szerető tekintet a rendező Bressoné – mutatott rá Jelenits atya. – Ez a látásmód egészen különleges varázslatot ad a filmnek, amelynek szereplői sorsuk rettenete ellenére Isten irgalmasságának áramába kerülnek.

Mouchette ártatlan lelkével kapcsolatosan a piarista szerzetes kiemelte, a körülötte élő emberek azért olyan gonoszak, képmutatók, mert a földi világ olyan, hogy abban mindenki megromlik előbb-utóbb. A film felnőtt alakjai valószínűleg Mouchette-hez hasonlóan tiszta lelkek voltak valamikor, de ők is beleszülethettek már egy szörnyű helyzetbe. Mondhatjuk, hogy a filmben mindenki szerencsétlen, nyomorult, a vége pedig tragikus. Ennek ellenére ott él a remény is: a Jóisten irgalmas szeretettel nézi a világot, szeret bennünket, még ebben a kiszolgáltatottságban, szellemi-lelki-anyagi nyomorban is.

Nem csak az ember hitványsága jelenik meg a filmben, Bresson nem a gonosz győzelmét hirdeti. Ott van a jó Mouchette-ben, aki odaadóan ápolja haldokló anyját, és nagy szeretettel a pólyás öccsét, de még az őt megerőszakoló vadorzó, Arséne lelkéből sem veszett ki a jóságra való hajlam, hiszen amikor azt hiszi, hogy megölte szerelmi vetélytársát, a vadőr Matthieu-t, súlyos lelkiismeret-furdalás gyötri. Még ha ezek a jóságcsírák csak villanásnyira jelennek is meg, a rettenetes valóságon mégiscsak átragyog, hogy a világot egy bölcs, szerető Isten teremtette, egyedül Ő mentheti meg az emberiséget – hangsúlyozta Jelenits István.

Ehhez kapcsolódva Sajgó Szabolcs jezsuita, a Párbeszéd Háza igazgatója kifejtette: a Bresson által bemutatott kegyetlen történetet látva egyértelmű, hogy ilyen végzetesen reménytelennek látszó helyzetből kizárólag Isten menthet meg bennünket. Felidézte Bresson korábbi filmjét, a Vétlen Baltazárt, melynek szamár hőse engedelmesen tűrte a bántalmazásokat, mindent elvégzett, amit gazdái követeltek tőle. Sajgó Szabolcs szerint a gyereklány Mochuette-re ugyanez jellemző, szép szót senkitől nem kap, apja is durván lökdösi, ezt tedd, azt tedd, és ha nem elég gyorsan cselekszik, felpofozza. A lány pedig tűri mindezt.

A film egyik legszebb jelenetében Mouchette az epilepsziás rohamot kapott Arséne-t ápolja – azt az embert, aki később megerőszakolja őt –, és ugyanazt a lelket nyugtató, vigasztaló dalt énekli neki, amellyel őt magát az iskolában megalázták. A síró kisöccsét pedig a mellére fekteti a lány, mintha magából szeretné táplálni. Az emberben belül mélyen ott van az igazságnak, a szeretetnek, a teljességnek a vágya, amely bármikor felszínre kerülhet. A filmet látva talán néhányan úgy gondolhatják, hogy Isten hallgat, pedig ez nem igaz, csak mi nem halljuk meg a hangját – hangsúlyozta a Párbeszéd Háza igazgatója.

Fotó: Mubi.com

Bodnár Dániel/Magyar Kurír