Isten ott van, ahová beengedik − Egy kármelita szerzetesnő és az arany-összeillesztés művészete

Nagyon helytállónak érzem Peter Kreeft meglátását, miszerint manapság az emberek nem annyira az észérvek miatt veszítik el a hitüket, mint inkább a „félbeszakított tapasztalat” miatt. Nem várjuk ki a dolgok végét. Megéljük a szenvedést, és azt gondoljuk, Isten cserbenhagyott minket. Ezért mondja Keresztes Szent János, hogy az

aszkézis legmagasabb foka a türelem. Általában csak visszatekintve értjük meg egy történés értelmét.

Gondoljunk Jób könyvére. Negyvenkét fejezeten át kellett − neki is és nekünk is − várni Isten válaszára! S Jóbnak nemcsak akkor kell hinnie, amikor jól mennek a dolgok, hanem akkor is, amikor úgy tűnik, a tapasztalatok ellentmondanak a hitének. Ez a hit végtelenül értékesebb, mint a „nélkülözhető hit”, amikor minden jól megy, minden rendben van, és tulajdonképpen nincs is nagyon szükségem Istenre. Amikor annak ellenére hiszek, hogy most csak rosszat és nehezet tapasztalok magam körül, az a hit az örök középpontomból fakad. Isten léte nem tőlünk függ, a jelenléte viszont rajtunk múlik.

A reményt keresve sokat gondolok a japán kintsugi, az arany-összeillesztés művészetére. Az eltört porcelán- vagy cserépedény darabjait arannyal ragasztják, illetve illesztik össze. A törések mentén vékony aranycsíkok mintázata rajzolódik ki.

A sérülések helyreállítása után az edény szebbé válik, mint amilyen eredetileg volt. Istennek ez a válasza az emberi sebekre, világunk kríziseire.

A kotzki Vendel rabbi a nála összegyűlt vendégektől egyszer csak megkérdezte: „Hol van Isten?” Mindenki megütközött ezen a váratlan kérdésen, de a rabbi újra és újra föltette. A tanítványai azt mondták neki: „Hogy kérdezhetsz ilyet? Nézz körül, mennyi szépség van a világban, mennyi öröm és gazdagság – ezek mind Isten jelenlétének nyomai.” De a rabbi csak a fejét rázta, és csendesen így szólt: „Isten ott van, ahová beengedik.”

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír