Isten szenvedő szolgája – Izajás segít, hogy odaérjünk, mielőtt a függöny legördül

„Mint a bárány, amelyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírója előtt elnémul, nem nyitotta ki száját…” Ezeket a szavakat olvasta az etióp udvarnok a kocsiján ülve, mégpedig Izajás könyvéből, amikor Fülöp mellészegődött a gázai úton (vö. ApCsel 8,26köv és Iz 53,7). Érted, amit olvasol? – kérdezte tőle Fülöp, aztán felkapaszkodott mellé a kocsira, és Jézusról beszélt neki. Néhány nappal húsvét előtt jócskán van bennem aggodalom, nehogy elmenjen mellettem az ünnep, mint egy kocsi, amire csak szerettem volna felkapaszkodni. Talán Izajás segít, a próféták fejedelme! Aki jövendölt Emmanuelről, és jövendölt a szenvedő szolgáról…

Az ünnep mindig Isten ajándéka. Nem mi készítjük, bár sokat tehetünk érte.

Valahogy mégis a lényegéhez tartozik, hogy ajándékba kapjuk Istentől és emberektől, a szeretteinktől. Kaptuk valaha régen az ünnep tartalmát, mindazt, amire visszaemlékezünk. És kapjuk most is azt, amivel megtelik a szívünk, ami a vágyott többlet, amire a szokásos ünnepi készülődés után igazán emlékezünk. Idén, amikor olyan sok mindenről le kell mondanunk, amit máskor az ünnep tartogat, talán külön is felmerül a kérdés, ki hív magával minket az ünnepi pillanatokra. Ki gyújtja meg bennünk az ünnep szelíd világosságát?

Talán Izajás próféta? A próféta és az ő szavai különleges erővel szólalnak meg nagyhét napjaiban. Hétfőn, kedden és szerdán, aztán meg pénteken olvassuk azt a négy szakaszt Izajás könyvének középrészéből, amelyeket a szenvedő szolga énekeinek szoktunk nevezni. (Csak félve írom ide az eligazító számokat, nehogy bárkit elriasszanak: Iz 42,1-9; 49,1-9; 50,4-9; 52,13–53,12). Ezek az olvasmányok – s egyébként a többi is, mind amit a liturgia elénk ad nagyhéten és a szent három napban – úgy szólalnak meg, mint egy-egy ismerős dallam, amelyre már messziről felfigyelünk, amelyet belül azonnal dúdolni kezdünk, mert vonzza már a szívünket Krisztus felé, mint Odüsszeuszt a szirének éneke.

De miért is? Mi olyan különleges Izajás e négy énekében? Tele vannak őszinteséggel, azaz szeretettel. Isten olyan büszkén mutatja be a szolgát, mint egy apa a gyermekét: Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik…

A szolga olyan nyíltan beszél küldetéséről, vágyairól, az Úrral való kapcsolatáról, mint egy bátor harcos, s mint olyasvalaki, akibe újra meg újra éppen Istennek erőt kell önteni:

De én azt mondtam, hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet! – De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél! A kihívások és megpróbáltatások közepette nem veszíti el nyitottságát, ugyanakkor belső szilárdságát. Aztán haragja is fellobban, amikor kiáll az igazság mellett: Fölébreszti reggel, reggel fölébreszti fülemet, hogy hallgassam, mint a tanítványok. Az Úristen nyitotta meg fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg, hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek… Ki szállhat perbe velem? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Lépjen ide hozzám! Majd a negyedik énekben újra az Úr határozott hangja, amellyel immár lezárja a szolga sorsáról szóló gyűjteményt: Íme, szolgám diadalmaskodik.. Szenvedésével sokakat megigazulttá tesz, mivel gonoszságaikat magára vállalta.

Isten mutatja be a szolgát, aki részt ad érzéseiből, feltárja küldetését, fájdalmát és állhatatosságát – így lesz szeretetre méltó. Alakjához és szavaihoz a negyedik, befejező énekben mégis kapcsolódik még valami, ami szintén hozzájárul, hogy megszeressük, hogy a szívünkbe fogadjuk, hogy életét és áldozatát magunkra nézve is érvényesnek tartsuk. Újabb hang szólal meg itt, a bűnbánók kórusának hangja. A negyedik ének elején és végén Isten mondja ki ítéletét, de a kettő között egy közösség szól: Nem volt szép alakja, sem ékessége… Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfija és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat… Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta. A mi vétkeinkért szúrták át, és a mi fájdalmainkat ő hordozta. A mi békességünkért érte fenyítés, az ő sebei által gyógyultunk meg. Van itt egy kórus, egy névtelen kórus, amely most ráébred, hogy ez a megvetett, kitaszított szolga értük viselte el a sorsát, értük adta az életét. Amikor szépnek mondom a szenvedő szolga énekeit, erre a szólamra is gondolok, erre a hangra, amely megengedi, hogy közéjük álljak, velük énekeljek, és magaménak tekintsem mindazt, amit a szolga elviselt értük – és értem is.

Isten igazságossága és a nép bánata egymásnak felel a negyedik énekben.

Isten nem vádolja a bűnöst, de kimondja, hogy szolgája ártatlan volt. Nem rója fel az emberek bűnét, inkább arról beszél, hogy küldötte véghez vitte, amiért őt elküldte, és elviszi az igazságot a sokaságnak.

A nép nem kér bocsánatot, már nem is saját bűnével van elfoglalva, miközben végignézi, újra végigelmélkedi, mi történt a fájdalmak férfijával. Vihar utáni csend. A hullámok elcsitultak. A mondatok békés rendben követik egymást, kétszer három szó szinte minden félversben. Mint aki „föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan”, úgy látja a közösség maga előtt mindazt, amit a szolga érte, értük elszenvedett, azt, ahogy kiközösítették, Istentől megvertnek nézték, és a gonosztevők közé sorolták. Akkor nem értettük, most már belátjuk. Akkor megtagadtuk, most megvalljuk.

Még arra sincs időnk, hogy a mellünket verjük: betölt a szolga sorsa, és halljuk Isten ítéletét, amely mellette szól, nem ellenünk.

Igen, Izajás segít. Segít, hogy a szolga sorsa megérintsen, magával hívjon. Nagyhétfőtől az olvasmányokban, egész nagypéntek délutánjáig. A szolga mellett Isten tanúskodik, ő mondja: Íme, sikert arat szolgám, magasra emelkedik, magasztos és igen fenséges lesz. És ezt a hangot veszi át Pál apostol, még mindig nagypéntek délután: Isten pedig olyan nevet adott neki, amely fölségesebb minden névnél… (vö. Fil 2,10-11). S legvégül talán Jézus: Beteljesedett! Aztán húsvét vasárnap: Békesség nektek!

A teológia csodálkozhat és vitatkozhat Izajás szövegeinek keletkezésén, eredeti értelmén, megfigyelheti, hányszor és milyen bőségesen használta az Újszövetség az izajási mondatokat. Teológusként és bibliaolvasó emberként sem közömbös számomra, hogyan látja a szolga sorsában saját sorsát Izrael népe, s mindez hogyan tükröződik a szakasz korai fordításaiban és értelmezéseiben. Ez az egész gazdagság személy szerint mégis abban segít, hogy jobban lássam: él az én Megváltóm! Végigjárta az emberélet útját az ígéretes kezdetektől az utólag megértett végkifejletig, és nem volt hiábavaló sem vállalt hivatása, sem fájdalma és halála. Éppen számomra sem, ha Izajás magával visz.

Izajás 53 nem lehet puszta hivatkozás, kézikönyv-adat. Ez egy út beteljesedése, egy dráma csúcspontja, vagy inkább annak megoldása.

Izajás segít, hogy odaérjünk, mielőtt a függöny legördül. Az ünnep pedig segít, hogy odaérjünk, ahol vagyunk, vagyis ne hiába teljen az életünk.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír