Isten a szeretet, nem lehet nem szeretettnek lenni – „A belső várkastély”-ról a D18 Kávézóban

Nézőpont – 2018. március 24., szombat | 15:17

A budapesti D18 könyvesbolt-kávézó előadás-sorozatot indított Avilai Nagy Szent Teréz „A belső várkastély” című műve alapján. Az ötödik előadást március 25-én, pénteken este tartották. Az előadó Béri Renátó kármelita szerzetes, valamint Baráth Évi mentálhigiénés orvos volt.

Avilai Nagy Szent Teréz A belső várkastély című könyvében a történelem során először és azóta is egyedülállóan adott összefoglalást a keresztény misztika teljességéről. Hét lakásra osztotta fel a várkastélyt. Ezek szimbólumok, a lelki élet modelljei. Renátó atya emlékeztetett rá: az első három lakás a rákészülés, a negyedik az átmeneti, amikor az ember megérzi, hogy Isten nem a hegy tetején trónol, hanem jelen van az életünkben, hív bennünket, irántunk való szeretete megelőzte a létünket.

Az ötödik lakásban tovább mélyül az istenkapcsolatunk, ezért Béri Renátó A kölcsönös egymáshoz tartozás címet adta ennek a lakásnak. Kölcsönös egymáshoz tartozás Istennel, mondta a kármelita szerzetes. Rámutatott: istenkapcsolatunkban általában az Úr–szolga, főnök–beosztott viszonyt éljük meg és tanítjuk. Természetes, hogy Isten a transzcendens, a végtelen, mi, emberek pedig véges teremtmények vagyunk, és ez a különbség mindig megmarad közöttünk. Nem kerülhetjük meg azonban azt a tényt, hogy Isten megtestesült, köztünk van. A megtestesülés pedig a legnagyobb kinyilatkoztatása annak, hogy Isten nem alá- és fölérendelt viszonyra, hanem kölcsönös kapcsolatra vágyik velünk. Megmaradunk különbözőnek, én mindig ember maradok, a Teremtő mindig Isten, de azzal, hogy Ő emberré is lett, lehetséges az Istennel való egyenrangú kapcsolat, ahol a kölcsönösség, a meghittség a jellemző.

Minek a gyümölcse ez a kölcsönös egymáshoz tartozás, intimitás Istennel? – tette fel a kérdést Renátó atya. Kifejtette: Ez nem más, mint a szenvedéseinknek, a fájdalommal járó megtisztulásainknak, a sötét éjszakáinknak a gyümölcse. Ahhoz, hogy megszülessen bennünk az Istennel való meghitt kapcsolat, lelki átalakulásra van szükségünk, ami nem megy fájdalom nélkül. A sötét éjszaka – amiről Keresztes Szent János Avilai Szent Teréznél mélyebben írt; Teréz a „konyhalány”, Keresztes János a „séf” ebben a témában – nem más, mint a fejlődés fájdalma. Amikor súlyos megpróbáltatások érnek bennünket – haláleset, betegség, kudarc, magunkra maradunk –, Isten képes belőlünk kihozni a legjobbakat ezeken keresztül, ha hagyjuk Neki. Ha nem, akkor ezek a szenvedések tönkretehetnek bennünket. Ám ha hagyjuk, akkor új világok születnek meg bennünk. Az Istennel való intimitás ezeknek a sötét éjszakáknak a gyümölcse. Megtapasztaljuk, milyen érzés valóban szeretni Istent, és azt is, hogy Ő mennyire szeret minket. Ezt nevezzük kölcsönös egymásra utaltságnak.

Béri Renátó kiemelte, hogy a lelkünkben végbement fájdalmas átalakulást, megtisztulást Teréz az állatvilágból vett szimbólummal írja le: a selyemhernyó begubózódásával, amiből, ha eljön az ideje, egy fehér kis pillangó fog kiszállni. A selyemhernyó csúfsága a földhözragadtság, az anyagon túl nem látás, a megkötözöttség, a magunkat vonszolás, a túlélés szimbóluma. Ezt követi a nagy kontraszt, a különbség a hernyó és a fehér pillangó között. A pillangó a szépség, a szabadság, a kiteljesedés szimbóluma. Teréz ezzel írja le, hogy mire vagyunk mi meghívva: arra, hogy selyemhernyóból fehér pillangók legyünk, teljesedjünk ki a szeretetben. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, szükség van a gubóra, ami ott van a selyemhernyó és a pillangó között. Nevezhetjük krízisnek, sötét éjszakának, a szeretetben való átalakulásnak. Mindezt átéljük, de közben fokozatosan növekszik bennünk a remény, hogy Isten kihoz majd ezekből valami gyönyörű dolgot. És amikor véget ér bennem egy sötét éjszaka-szakasz, és visszanézek, hogy honnan jöttem ki és hová fejlődtem, új világok születtek meg bennem, az boldog pillanat. Uram, majd’ belepusztultam, a pokol tornácán jártam, mégis megérte, mert új emberré váltam.

Teréz azt is leírja az ötödik lakásban, hogyan mutatkozik meg az életünkben, hogy valóban megszületett-e bennünk az Istentől szeretettségünk tudata és a szeretetünk Isten felé. Ennek egyetlen csalhatatlan jele van: az embertársaink iránti szeretet. Minél jobban szeretem felebarátomat, annál jobban szeretem Istent. Ha békében élek Istennel, akkor ez a világ felé is kisugárzik, ez egyértelműen meglátszik rajtunk, és ez a valódi evangelizáció, hiteles tanúságtétel. Renátó atya azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy ez nem tetszik a sátánnak, ahogy azt Teréz is leírta: akiben valóban megszületik az Isten iránti szeretet, azt a gonosz fokozott erővel támadja. Ám az Istennel való kölcsönös egymáshoz tartozás tudatát a pokol összes erői sem tudják kioperálni belőlünk.

Baráth Évi arra kereste a választ, hogyan mutatkozik meg a mindennapokban a Teréz által az ötödik lakásban leírt kölcsönös egymásra utaltság Istennel. A mentálhigiénés orvosnő mindezt Henri J.M. Nouwen (1932–1996) Te vagy a Szeretett című könyvének alapján mutatta be. A holland katolikus pap teológus négy szót használ: megfogva, megáldva, megtörve és odaadva. A megfogva szó jelentését elemezve Baráth Évi kifejtette: Isten megfogott, kiválasztott engem. Ebben a világban a kiválasztottság egyszerűen azt jelenti, hogy elkülönítenek a többiektől, s szembeállítanak velük. Amikor Isten a Szeretettjének választ minket, az homlokegyenest mást jelent. Mások kirekesztése helyett magába foglalja őket, a többiek visszautasítása és leértékelése helyett elfogadja őket a maguk egyediségében. Nouwen Terézhez hasonlóan arról beszél, hogy a nehéz érzések, sértettség, kitaszítottság, visszautasítottság ellenére tudatosítani kell magunkban, hogy szeretett vagyok Isten által, kezdettől fogva. Az is fontos, hogy olyan emberhez, közösséghez kapcsolódjunk, ahol ez megerősítést nyer. Lényeges a hála is: megköszönni Istennek az ajándékokat.

A megáldva azt jelenti, hogy Isten szeretett gyermekeiként áldottak vagyunk. Kölcsönösen megáldjuk egymást, a házastársak, a szülők a gyerekeiket, a gyerekek a szüleiket. Baráth Évi felidézte, hogy a lánya esküvőjén felolvasott egy saját maga által írt áldó imádságot, kifejezve, hogy nem valamiért, hanem önmagáért szereti őt. Ahhoz, hogy be tudjuk fogadni azt, hogy Istentől áldottak vagyunk, szükségünk van az elcsendesedésre, arra, hogy megálljunk a mindennapi rohanásban, segíthetnek az imák, zsoltárok. Ennek gyümölcse az lesz, hogy egyre inkább vágyakozom arra, hogy megáldjam a másikat.

A harmadik szó a megtörve, a krízis. Ez a realitás, az élet része, nem kell kérnünk, magától is jön. Ám a megtöretés örömre nyíló kapu is. De mikor? – tette fel a kérdést az orvosnő. Akkor, ha elkezdek megbarátkozni vele, és megáldom. És akkor rádöbbenek arra, hogy a kibírhatatlanban ott van a kihívás, a sötét éjszakában a megtisztulás, az elutasításban a belsőséges kapcsolat hírnöke – öröm és fájdalom ugyanannak a fájdalomnak a két oldala. A megtöretés által megszületik egy képesség, ez pedig az odaadás. Ha az Istennel való intim kapcsolatom által tudatosul bennem, hogy szeretett vagyok, akkor megváltozik a motivációm. Már nem az elismerés, az értékesség miatt teszem, amit teszek, hanem elhiszem, hogy szeretett vagyok, és erre válaszolnom kell. Így a remény forrása lehetek mások számára. Baráth Évi felidézte, hogy amikor évekkel ezelőtt súlyos beteg volt (amiből máig sem gyógyult ki teljesen), sokat jelentettek számára Avilai Nagy Szent Teréz szavai: „Nem a halál, hanem a Jóisten jön el értem.”

Az orvosnő kiemelte: az ötödik lakásban egyre inkább tudatosul bennem, hogy Isten bennem él, én pedig benne. A pillangó szárnyra kel, az Istennel való intim kapcsolatom kezd kibontakozni. Ezzel pedig szavak nélkül is tudok sugározni más emberek felé. Ebben a lakásban válik világossá, hogy a legmélyebb vágyaimat az Istennel való meghitt kapcsolatom révén tudom a maga teljességében megélni. A kölcsönös egymáshoz tartozásnak az lesz a gyümölcse, hogy az Isten akarata és az én akaratom egyre közelebb kerül egymáshoz. Felismerem, hogy az a legjobb nekem, amit Isten akar. Ő pedig azt akarja, hogy az övé legyek teljesen, hogy olyannak ismerjem meg, amilyen ő valójában. Isten nem a mocsárhoz, hanem a forráshoz vezet. Mivel Isten a szeretet, nem lehet nem szeretettnek lenni. Ezt kell magunkban tudatosítani, hogy Isten szerettjei vagyunk, feltétel nélkül, önmagunkért. Ez az a kőszikla, amire bátran építhetünk.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria