Istent elvezetni a hívekhez – Interjú Legeza József görögkatolikus pappal

(...)

– Március 15-én a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozták Önnek. (...) A kitüntetésben a több évtizedes papi szolgálata mellett a szépirodalmi témájú vallásos írásaiért is elismerték. Annak idején miért kezdte el írni a Könyvespolc mellett rovatot a Görögkatolikus Szemlébe?

– A rendszerváltáskor, ’89-ben az egyházmegye újból el szeretett volna indítani egy görögkatolikus újságot, amit korábban a kommunista vezetés megszüntetett. Keresztes Szilárd püspök úr kihasználva a rendszerváltozás adta lehetőséget, újraindította a Görögkatolikus Szemlét. A szerkesztőség tagjai között le lettek osztva a témák. Szaplonczay Gyurka bácsit a világi események, Király Ernő bácsit a teológiai témák megközelítésére, Bacsóka Pali bácsit a lelkiségi kérdések megválaszolására kérték meg, míg engem, tudván, hogy sokat olvasok, azzal bíztak meg, hogy irodalmi művekben mutassak rá az evangéliumi értékekre, vagyis arra, hogy a szentírási gondolatok miként jelennek meg egy-egy történetben, szereplő jellemében. Ebben a rovatban mindig az irodalmi alkotásokat ütköztettem a kinyilatkoztatással. Ezt így fogalmazta meg Sík Sándor a Bocsásd meg című versében.

Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy jobban szerettem nálad
A meggyet, a mézet, a hársfavirágot,
Felhők mesekönyvét,
Apró gyerekek gügyögését,
Fiúk-lányok mosolya lobbanását,
Férfiak írott homlokát,
Kezed játéka műveit.
Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy szorgosabban látogattam
A Sixtusi Máriát a názáretinél,
Hogy Tamásnál, Teréznél
Szomjasabban lestem az öreg Aranyt,
Berzsenyi mennydörgését
Meg Hamlet töprengéseit,
Hogy a zsoltár orgonaszavát is
Boldog voltam, ha átlophattam
Paraszt magyar szó furulya-dalára,
S hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa,
Hanem a rutafa nótája szűrt
Meg a vizetárasztó tavaszi szél.

(részlet)

(...)

– Hol töltötte eddigi papi pályája legkedvesebb éveit?

– Mindegyik szolgálati helyem más volt, és a lelkemnek más részét töltötte be. A nyíregyházi püspöki templomban kezdtem fiatal papként, ott voltam káplán. Megtiszteltetésnek éreztem ott szolgálni. Jó és összetartó papi közösség volt, több jeles atyával imádkozhattunk ott, és végezhettük együtt a szertartásokat. A közös ima nem csupán a nyilvános szertartásokra szorítkozott, hanem minden hétfőn a szeminárium kápolnájában is együtt végeztük a kis esti zsolozsmát. Utána pedig mindig másnál jöttünk össze egy kis baráti együttlétre. Ez épp a rendszerváltás időszaka volt, és telve voltunk reménnyel az egyházat érintő változásokat illetően.

Négy év után Budára kerültem, ahol tizenhét évig voltam káplán. A parókiának egy polgári közössége volt. Ennek az volt a szépsége, hogy a hívekben komoly elvárások voltak az ott szolgáló papokkal szemben. 2002-ben jött egy nagy váltás, elhelyeztek Budáról, és azóta is nagy örömmel szolgálok Újpesten, Sashalmon és Rákospalotán. Ez a feladat ismét más részét mozgatta meg a lelkemnek, mert itt olyan híveket találtam, akiknek nem voltak magas elvárásaik, és mindenért hálásak voltak. A három kicsi egyházközségem egymástól független, mindegyik más, és a hívek csak a nagy ünnepek szertartásain és a közös, minden évben megtartott máriapócsi zarándoklaton találkoznak. Ilyenkor a hosszú úton, az esti együttlétekkor, a közös étkezések előtt és után, valamint főleg az ünnepi szertartásokon, a vecsernyén, utrenyén, és az ünnepélyes Szent Liturgián együtt imádkozunk. (...)

– Most, a járvány idején mennyiben változott a papi munkája?

– Ebben a helyzetben nagyon nehéz életben tartani a közösséget. Sokat telefonálok, rendszeresen felhívom a híveket, és még buzgóbban imádkozom értük, így pótolva valamelyest a közös szertartások hiányát. Egyébként is a pap egyik legfontosabb feladatának tartom, hogy imádkozzon a rábízottakért, mert ha esetleg őket nem tudja Istenhez vezetni, akkor próbálja meg Istent hozzájuk vezetni.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Fotó: Dél-budai görögkatolikusok YouTube-csatornája

Magyar Kurír