Jean Vanier-től búcsúztak Budapesten

Hazai – 2019. május 17., péntek | 16:35

Hálaadó megemlékezést szerveztek a közelmúltban elhunyt Jean Vanier, a Bárka és a Hit és Fény közösségek alapítójának temetése napján, május 16-án Budapesten, a Párbeszéd Házában.

Jean Vanier-t a franciaországi Trosly-Breuil-ban, egy kicsi faluban helyezték örök nyugalomra. Innen indult el a Bárka története, Jean itt fogadott a házába két értelmi sérült embert, akiket egy nagy intézetből hozott ki, miután megszerezte erre a szükséges engedélyeket. „Nem tenni akarok értük valamit, hanem velük lenni” – mondta. Halhatatlan mondatainak egyike ez, súlyát a valóságban gyökerező szeretete, Jean Vanier hiteles élete adja.

A budapesti megemlékezésre érkezett hazai bárkásokat, a Hit és Fény közösségekhez tartozó segítőket, sérülteket a franciaországi Bárka kórusának lelkes, felszabadító éneke, zenéje fogadta egy régi hangfelvételről. A hála jele – hit abban, hogy Jean már örökre együtt lehet Jézusával, aki úgy szereti őt, ahogy van: örömébe fogadja megismételhetetlen, egyedi lényét, nagyságával, kicsinységével, talentumaival és sérüléseivel együtt.

Aki a terembe belépett, a szervezőktől egy emlékkártyát, rövid idézetet is kapott, személyesen neki szólót. A teremben középen az elhunyt fotója, körötte gyertyák és színpompás tulipáncsokrok, ezekből ki-ki egy-egy szálat elhelyezhetett Jean fényképénél.

A megjelenteket Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza igazgatója köszöntötte. Emlékeztetett, Jean Vanier a szentség hírében élt, éppúgy, mint Teréz anya, Roger testvér és II. János Pál pápa, és most már egyikük sincs köztünk. „Amikor arra gondolok, hogy milyen nehezen boldogulunk egymással emberi kapcsolatainkban, most az is bennem van, hogy hiányzik Jean, az ő segítő szeretete! Hiányzik a mosolya, szeretete, optimizmusa, bizalma, a Jóistenbe merült lénye” – fogalmazott az igazgató.

A hálaadó, emlékező estet Lukács János SJ vezette. A jelenlévők Jean Vanier-ről szóló filmbejátszásokat láthattak, többek közt részleteket a legutóbbi magyarországi látogatásáról, a Katimavik rendezvényéről. A jezsuita szerzetes röviden ismertette a Bárka közösség alapítójának életrajzát, majd nyolc-tíz emlékező Jean-nal való találkozásáról mesélt.

Ki is volt ő? Mi volt az ő életének és tanításának esszenciája, üzenete? Mindenkinek mást adott: van, aki számára Jean a teljes emberségünk megélésének nagy tanítója; van, aki számára elsősorban igaz barát és lelkivezető; mások úgy fogalmaztak: „Jézust hordozó, továbbadó ember”, egyszerű és alázatos, aki részvéttel figyel a másikra, és arról beszél, hogy nem az ajándék a fontos, hanem az, ahogyan adjuk.

Megtudhattuk, hogy Jean Vanier nagyon szerette János evangéliumát, és élővé tette, amikor magyarázta, kifejtette, mindannyiunk életére vonatkoztatta. Azt tanította, hogy a közösségben megélt kapcsolatok gyógyítanak, és a szenvedéssel teli, nehéz emberi helyzetek megkívánják Isten jelenlétét. Tanúja és hirdetője lett annak, hogy ha megosztjuk az életünket a hatalom nélkül élőkkel, akkor egyúttal megnyílunk Isten számára is, és ezáltal teljesebb emberré válunk.

Valaki így emlékezett: „Amikor valamilyen gondommal hozzá fordultam, leült velem szemben, két kezébe fogta a kezeimet, és a szemembe nézett, ez volt Jean, segített.” Más arról beszélt, hogy mellette megtapasztalta: „fontos igaz embernek lenni”, ez a valóságban gyökerező szeretet feltétele. Egy középkorú nő a humorát emelte ki. Több megszólaló a hazai Bárka és a Hit és Fény közösségek létrejöttének időszakáról beszélt, és persze Jean-ról, aki az 1980-as évek elejétől kezdve többször is járt hazánkban.

Az est további részében taizéi énekek hangzottak el, azután a Bárka és a Hit és Fény közösségek imája, miközben a jelenlévők sorra egy-egy szál virágot helyeztek el Jean Vanier képe előtt. Az emlékezés Gábor atya, a Hit és Fény papja áldásával ért véget.

A búcsú részeként álljon itt egy idézet Jean Vanier-től, amely a Párbeszéd Háza meghívóján szerepelt. E néhány sor rávilágít élete üzenetének lényegére: „Valódi gyógyulás történik itt, nem csodás gyógyítás formájában, hanem a kölcsönös tisztelet, törődés és szeretet révén. Paradox módon a sebezhetőség az erő és a teljesség forrásává válik, a megbékélés és a másokkal való közösség helyévé.”

Fotó Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria