Jó Jézus bárányának tudni magunkat – Szentmártoni Mihály SJ karácsonyról és pandémiáról

Újvidéken született 1945-ben, filozófiát és teológiát tanult Zágrábban, majd Rómában, a szaléziak pápai egyetemén doktorált klinikai pszichológiából. Egyetemi tanár, hosszú éveken át volt gyakorló klinikai pszichológus. Rómában él, 1991-től 2020-ig a Pápai Gergely Egyetem professzora volt. Jelenleg is a Szentek Ügyeinek Kongregációja teológus konzultora. Négy római kollégiumban (papi szemináriumban) végez lelkivezetői szolgálatot: a magyar, a horvát, a kanadai és a román kollégiumokban.

– Milyen emlékeket őriz gyermekkora karácsonyaiból?

– Első szép emlékem a három mise: az éjféli mise, a pásztorok miséje és a nagymise. Az éjféli mise természetesen éjfélkor volt, a pásztorok miséje reggel 6 órakor, a nagymise délelőtt 10-kor. Néha sajnálom a mai gyerekeket, akiket szüleik nem engednek el az éjféli misére, azzal az indokkal, hogy túl késő van.

Nekünk az éjféli mise volt a karácsony egyik legszebb eseménye.

Másik szép emlékem a karácsonyfa. A templomban óriási fenyők álltak, földíszítve ezüstpapírba csomagolt szaloncukorral. Nálunk színes szaloncukrok voltak. Megmaradt kedves emléknek, hogy a templomi karácsonyfa szaloncukrait megkaptuk mi, ministránsok, amikor eljött annak az ideje, hogy lebontsák a fákat.

További szép emlékem a házszentelés, mely nagy esemény volt a családokban. A papot két ministráns kísérte, meg a sekrestyés. Az egyik ministráns a szenteltvizet vitte, a másik a tömjénezőt, a sekrestyés pedig a csengettyűt meg a krétát, amivel felírta az ajtófélfára a híres megjelölést: G + M + B + 1953. Azért mondom ezt az évet, mert ekkor lettem én ministráns, nyolcéves voltam, és minden évben elkísértem plébánosunkat házszentelési körútjára. A tömjént nem sajnáltuk, a ház megtelt tömjénillattal, és csak miután megtörtént a házszentelés, volt szabad leszedni a szaloncukrot.

– Újvidéken miként ünnepelték, ünneplik a karácsonyt, van-e valami különös népszokás?

– Különös szokásokra nem emlékszem, legalábbis nem a mi családunkban, kivéve annyit, hogy a karácsonyfát a Jézuska hozta, vagyis nem mi díszítettük, hanem szüleink, titokban, és mikor megérkeztünk az éjféli miséről, akkor már ott állt a kis karácsonyfa a szobában, alatta egyszerű ajándékok. Ekkor szalmát szórtunk a földre, és így köszöntünk egymásnak: „Megszületett a kis Jézus, örüljünk.” Mindez hatvan évvel ezelőtt volt, hogy ma hogyan ünnepelnek Újvidéken, azt nem tudnám megmondani. Még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a karácsony tényleg karácsonykor, sőt karácsony estéjén kezdődött, és nem adventtől, ahogyan azt a mai fogyasztói társadalom teszi. Itt, Rómában, de más nagyvárosokban is, advent első napjától kezdve megjelennek az utcákon a karácsonyi fények, az üzletekben a rengeteg ajándék kínálata mellett már szól a karácsonyi zene. Mire eljön az igazi karácsony, belefáradunk a karácsonyi hangulatba.

– A karácsonyt sokszor a szeretet ünnepének is nevezik. A pandémia pont az emberek közti szeretetteljes kapcsolat kimutatását, az ölelést, a simogatást, a családi összejöveteleket nehezíti meg. Miként hat ez a karácsonyunkra?

– Az én gyermekkoromban nem volt szokásban a nagy puszilkodás, mint ez ma divatos. A templomban nem volt békecsók, még csak kézfogás sem. Nem tudom, honnan honosult meg a kéz a kézben mondott Miatyánk. Egyvalamire figyeltem föl, már itt, Rómában. Dél-amerikai növendékeim, papok és nővérek első találkozáskor máris ugrottak a nyakamba, nagy puszit nyomva az arcomra, és természetesen letegezve. Eleiben ez zavaróan hatott, de aztán megtanultam, hogy ez náluk így szokás. Mi odahaza még magáztuk szüleinket.

Van egy japán rendtársam, aki egy alkalommal elárulta, hogy még sohasem csókolta meg az édesanyját, de azért nagyon szereti. Ők másként mutatják ki szeretetüket, mint mi. A gyöngédségnek, a szeretetnek vannak kevésbé látható, de mélyen dolgozó rugói is. Ilyen a szeretetteljes tekintet, ilyen a mosoly, ilyen a csendes odafigyelés.

– Miként hat ez a lelkünkre, pszichológusként mit gondol, miként hat a pszichénkre, illetve a hitünkre?

A pandémia rákérdezett hitünk három központi tartalmára: istenképünkre, egyházképünkre és emberképünkre. Ehhez hozzáadhatjuk, hogy Jézusról alkotott képünk is kiigazítást igényel.

Istenképünk. Az evangéliumban azt olvassuk, hogy Jézus egy alkalommal hangos szóval hirdette az igazságot. Vannak helyzetek, amikor kiáltani kell. Sajnos néha mi is kicsit süketek vagyunk, és nem halljuk meg Isten csendes hívó szavát, üzenetét, intelmét, néha még bátorítását sem, hanem belemerülünk kicsinységünkbe. Ilyenkor szükség van arra, hogy Isten fölemelje hangját, és kiáltson: ez történhet a lelkiismeret útján, egy tragikus esemény által, a koronavírus révén. A kérdés elkerülhetetlen: mit üzen nekünk Isten a koronavírus által? Esetleg így is fogalmazhatunk: „Mit kiáltott bele Isten ebbe a világba a koronavírus útján?” Erre a kérdésre mindenkinek a saját maga életét vizsgálva kell megadni a választ.

Egyházképünk. Jézus egyik ismert példabeszéde a terméketlen szőlővessző hasonlata. Néha talán úgy érezzük, hogy ez az Egyház olyan, mint egy terméketlen szőlővessző. Felmerül bennünk a kérdés, miért van ilyen sok emberi gyarlóság az Egyházban, miért van ez a sok botrány? Az Egyház mintha egyre inkább kiszorulna a nyilvános életből. Ezt különösképpen tapasztaltuk a koronavírus-járvány ideje alatt, amikor a politikusok még a templomainkat is becsukatták.

Emberképünk. Húsvét szerdáján a két tanítványt az Emmauszba vezető úton kísérjük figyelemmel, mert ebben az útban felismerjük hitünk kibontakozásának néhány állomását. Ez a kettő tulajdonképpen a kereszttől menekül. Jézus utánuk megy, utoléri, megtalálja őket elveszettségükben. A mi hitünket is az a tudat élteti, hogy Jézus velünk járja életünk országútját.

A kereszttől, szenvedéstől menekülni természetes reakció. Most, amikor tombol a koronavírus-járvány, menekülünk előle, ahogyan tudunk. Bezárkózunk házainkba, arcmaszkot húzunk magunkra, fertőtlenítőszerrel mossuk kezünket és minden körülöttünk lévő bútordarabot. Eközben félünk, mert érezzük, hogy saját erőnkből képtelenek leszünk megbirkózni ezzel az aljas terroristával. A koronavírus ugyanis nem ellenség, hanem terrorista. Az ellenségről tudjuk, hol rejtőzik, mikor és mivel támad, felkészülünk a harcra, bátorságot önt belénk annak tudata, hogy képesek leszünk legyőzni az ellenséget. A terroristákkal szemben más lélektani reakció alakul ki bennünk. Félünk, mert nem tudjuk, hol van és mikor támad. Mi nem harcolunk, hanem menekülünk.

– Lehet akár pozitív hozadéka is a vírusnak? Esetleg jobban tudunk a lényegre figyelni, nem az ajándékok kavalkádjára?

– Visszatérve az előző kérdésre, úgy gondolom, mind a három alaptémában elősegítheti a növekedést. Istenképünket azáltal kell megtisztítanunk, hogy Isten nem büntető Isten, hanem velünk együttérző, a bajban is minket szerető Isten, akit föl kell fedeznünk, akit meg kell látnunk embertársainkban is, az események zűrzavarában. Egyházképünk is tisztulásra szorul. A keresztény, amint ezt az első atyák kifejtették, a világban él, és ezért engedelmes a világi hatóságoknak is. Az Egyház nem egy, a világtól elhatárolt vagy afölött álló intézmény, hanem szerves része a nagy emberi családnak. Emberképünket az arcmaszkok viselése módosíthatja. Itt azt kell kérdeznünk önmagunktól, miért viselünk arcmaszkot: azért, hogy önmagunkat védjük a fertőzéstől, vagy azért, hogy embertársunkat védjük? 

Jézusról alkotott képünket úgy módosíthatjuk, hogy ideképzeljük őt a pandémia kellős közepébe: Jézus, a pandémia jó pásztora.

Van, akinek nem tetszik a jó pásztor képe, mert esetleg arra utal, hogy mi meghunyászkodott bárányok vagyunk, akik birkamód követik a pásztort. De ha megfontoljuk, hogy Jézus három jelzővel látta el a jó pásztor képét, vagyis hogy név szerint ismeri juhait, aggódva keresi a bajbajutottakat, és gazdag legelőre vezeti őket, akkor megértjük azt is, hogy minden evangéliumi képet le lehet fordítani mai helyzetekre. Ha nagyon korszerűek akarunk lenni, akkor a következő módon is elmesélhetjük a jó pásztor és a juhok példabeszédét: Volt egy ember, akit megfertőzött a koronavírus. Kórházba szállították, rákapcsolták az éltető oxigéngépre, vénáiba tűket szurkáltak. Ott fekszik tehetetlenül. Egyszer csak nyílik az ajtó, a főorvos lép be mosolyogva, nevén szólítja a beteget, érdeklődik hogyléte felől, majd biztosítja, minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy visszaadja egészségét. Az orvos a jó pásztor, a beteg a juh. Nem hiszem, hogy ilyen beállításban a beteg lázadna az ellen, hogy felelőtlen juhnak nézze bárki is, azzal vádolva őt, hogy magára vessen, miért nem vigyázott jobban az egészségére.

– Lehet, jobban meg fogjuk becsülni ezentúl a személyes kapcsolatainkat?

– A lélektanban nincsenek egyértelmű okozati viszonyok. A pandémia arra kényszerített sokakat, hogy több időt töltsenek együtt, mint ez normális helyzetekben szokott lenni. A családok beszorultak otthonukba, a gyerekek otthon vannak, a szülők is otthon vannak, mert távmunkát végeznek. A jó személyes kapcsolatot az is növeli, ha a közeli személyek nincsenek mindig együtt, hanem hazakívánkoznak: a férj a munkából, a gyerekek az iskolából. Egyes adatok szerint megnövekedtek a házasságon belüli feszültségek.

A pozitív eredmény az lehetne, hogy a családtagok jobban megismerik szeretteik mindennapi, hétköznapi életét, és ezáltal jobban megbecsülik egymás áldozatát.

– Miként ünnepli egy jezsuita közösség a karácsonyt?

– A jezsuiták egyik tulajdonsága az alkalmazkodási készség: ott ünneplünk, ahol vagyunk, és ahogyan ott szokás. Én viszonylag sokat utaztam Európa-szerte, és volt alkalmam megfigyelni, hogy a karácsony ünneplésében fontos szerepet játszik a népi vallásosság.

Zágrábban tíz évet töltöttem, a legtöbb karácsonyi misét átgyóntattam. Ünnepeltem karácsonyt Angliában, a karácsonyi énekek (christmas carol) hazájában. Az angolok éneklésére jellemző, hogy énekeik tulajdonképpen himnuszok, és mindig végig kell énekelni őket. Többször ünnepeltem karácsonyt Ausztriában, Graz egyik külvárosában, az ottani nővéreknél. A rendház melletti erdőben van egy kis kápolna, ott mondtam az éjféli misét.

A környezet úgy hatott, mint egy szép képeslap. Kint hó, bent csillogó fényesség, nagy karácsonyfák. A mise végén leoltottuk a villanyokat, csak a gyertyafény világította meg a kis templomot, és ekkor felhangzott a legkedvesebb karácsonyi ének, eredeti nyelvén, szülőhazájában: a Stille Nacht (Csendes éj).

Németországban is ünnepeltem karácsonyt. Éjféli misére készültünk, többen is voltunk papok. Amikor megkezdődött a bevonulási menet, egyszerre csak a kezembe nyomtak egy jókora Kisjézus-szobrot, hogy azt vigyem, és amikor beérünk a templomba, az oltár előtt álljak meg, és áldjam meg a híveket ezzel a szoborral, amit aztán belefektettek a jászolba. Ma mosolyogva gondolok vissza erre a népszokásra, de a karácsonyi ünneplést valószínűleg a világ minden táján színezik a helyi szokások, a népi vallásosság gazdag kincstára.

Rómában alig ismerik a karácsonyfát, itt a jászol elkészítése tartja lázban a kicsiket és a nagyokat. A gyerekek a kis Jézus szobrát a Szent Péter térre viszik, hogy a pápa áldását kérjék rá. Minden templomban van betlehemi jászol, ellátva még villamos energiával is, amely patakokat működtet, csillagokat mozgat. Ezek nagyon lenyűgöző látványosságok. Egyetemista koromban az volt a karácsonyi kalandozásunk, napról napra jártuk a templomokat, hogy megcsodáljuk a szebbnél szebb jászolokat.

Idekívánkozik egy kis honvágy. Mindeddig nem nyílt alkalmam arra, hogy Magyarországon is ünnepeljem a karácsonyt. De minden évben igyekszem, legalább a szobámban, magyar karácsonyi hangulatot kelteni. Van egy szép lemezem magyar karácsonyi énekekkel, volt egy idő, amikor egy kedves magyar családtól minden évben kaptam néhány szem szaloncukrot, ezt egy fenyőág mellé tettem és féltve őrizgettem, gyerekkori karácsonyok emlékeztetőjeként.

Minden kedves Olvasónak kívánok áldott, szép karácsonyt és békés, boldog új esztendőt!

Fotó: Lubos Rojka

Bókay László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.