Kapaszkodjunk össze és tartsunk ki – Morva Emília a Máltai Szeretetszolgálat intézkedéseiről

– Hogyan befolyásolja a járvány a szeretetszolgálat napi munkáját, feladatait?

– Az egyik legfontosabb feladatunk az intézményeinkben ellátott emberek védelme, akik között egyaránt vannak idősek, fogyatékossággal élők és hajléktalanság által sújtottak. Mi arra törekszünk, hogy a sokakat ijesztő helyzetben minél hatékonyabb védelmet nyújtsunk számukra, akik ránk bízták a sorsukat, a mindennapjaikat, és a biztonságérzetüket is szolgáljuk.

A máltai szeretetszolgálatnak komoly nemzetközi tapasztalatai vannak a katasztrófák utáni segítségnyújtásról, ezért mi talán az átlagnál gyorsabban tudtunk reagálni, és átgondolni, mik a legsürgetőbb feladataink. Az egyik ilyen, hogy megnyugtassuk a lakóinkat, és biztosítsuk őket arról, hogy az életüket továbbra is ugyanolyan biztonságban élhetik nálunk, mint korábban. Vigyázunk rájuk, és válaszolunk a kérdéseikre. Ilyenkor sokkal többet kell beszélgetni velük, mert tőlünk várják, hogy megértessük velük, „lefordítsuk” számukra a járványügyi intézkedéseket. Hogy valóban megértsék, elfogadják és maguk is alkalmazzák őket. Hogy bármilyen nehéz is, belássák, most csak az segíthet, ha nem mozdulnak ki. És közben persze mindenhol folytatódik a napi rutin szerinti munka.

– A katasztrófahelyzetek kezelésében való jártasság miben, hogyan segített?

– Például abban, hogy áttekintsük a készleteinket, átgondoljuk a biztonsági kockázatokat, és új protokollokat dolgozzunk ki. Gyakrabban takarítunk, fertőtlenítünk, szellőztetünk, látogatási tilalmat rendeltünk el, és a kollégák egészségének megőrzésére is fokozottan törekszünk. Szájmaszkban dolgoznak, és mindennap tesztet töltenek ki az egészségi állapotukról, ami nekik is segít, hogy jobban figyeljenek magukra. A 65 év feletti munkatársakat felmentettük a benti munka alól, és otthonról végezhető feladatokat kerestünk számukra. A lakóinknak pedig igyekszünk változatos programokat szervezni, hogy ne szenvedjenek a bezártságtól, és jobban teljenek számukra a napok.

A házi segítségnyújtásban részesülő ügyfeleink családtagjait megkerestük, és megbeszéltük velük a teendőket, elláttuk őket tanácsokkal. A játszótereinket bezártuk, és fokról fokra átállunk a gyerekek online foglalkoztatására.

A hajléktalanellátásban pedig arra rendezkedtünk be, hogy egyszerre csak kisebb, két-három fős csoportokat engedünk be a nappali melegedőinkbe fürdeni, mosni, és gyakran mondjuk nekik, hogy próbáljanak minden csődületet elkerülni, bármerre járnak. Mérjük a hőmérsékletüket, a lázasakat elkülönítjük, és a hajléktalanszállókon is fokozott figyelmet fordítunk a felületek fertőtlenítésére.

Mindig ugyanoda kanyarodom vissza: beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni. Ügyfelekkel és egymással egyaránt, hogy mindenkiben oldódjon a feszültség. Át kell adnunk a hiteles információkat, tartanunk kell egymásban a lelket, hogy egyszer csak vége lesz, de addig kapaszkodjunk össze és tartsunk ki.

– Mi segíti Önöket, hogy ezekben a hetekben, amikor senki sem lát tisztán, és ellentmondó információk keringenek, képesek legyenek gyors és jó döntéseket hozni?

– A józan eszünk. A mostani információcunami idején, amikor csak kapkodja az ember a fejét, tényleg nem marad más. A főszabály, hogy veszélyesek lehetünk egymásra. Amint egy atya mondta nemrég: a sátán messzire dobált bennünket egymástól, atomizálódtunk. És mégis egymásra vagyunk bízva, egymás segítségére szorulunk. Ezért mostanában különösen figyelünk a munkatársaink testi-lelki épségére. Arra, hogy senki se hajtsa szét magát, akár idő előtt is menjen haza, ha már nem bírja, pihenjen, aztán sportoljon egy kicsit. A humor, egy-egy vicces csetüzenet sokat tud segíteni ezekben az embert próbáló hetekben.

– Milyen kreatív megoldásokra vette rá Önöket a válságos helyzet?

– Az egyik ilyen, hogy március 25-e körül a Rimaszombati úton megnyitottunk egy elkülönítőt, amely fertőzésgyanús hajléktalan ügyfeleink számára fogja helyettesíteni a házi karantént. Ott 15–20 embert tudunk fogadni, megfigyelni.

Az éjjeli menedékeink most még működnek, de úgy tűnik, hogy a járványveszély elkerülése érdekében nemsokára egyre többeknek lesz jobb kint, mint bent, nehogy a nálunk megszállók egymást fertőzzék meg.

Kreatívak voltunk abban is, hogy a különböző intézményeink konyháinak mind találtunk egy-egy párt, helyettest, amelyeknek abban az esetben lehet majd jelentőségük, ha megbetegedések folytán valamelyikük leállna. Ha ez bekövetkezne, az adott konyha párja a kiesés idején a másik helyett főz majd, két intézményt is ellát egyszerre.

– Mit tapasztal mostanában maga körül? Milyen a hangulat, mekkora a feszültség, a veszélyérzet? Hogyan kerekedhet felül ezen egy vezető, aki a többiek egészségéért és munkájáért egyaránt felel?

– Változó a helyzet. Egy vezetőnek húznia kell a többieket, ami néha nem könnyű. De máskor meg egyszer csak úgy érzem: most kényelmesen hátradőlhetek, mert a többiek húznak engem. Egy a lényeg: senki se maradjon egyedül, mert akkor elhatalmasodik rajta a félelem.

– A hitét hogyan alakítja ez a csapás?

– A munkánk alapesetben is hitet próbáló. A gödi fogyatékosotthon átvételekor voltak olyan élményeim, hogy a falat rugdostam elkeseredésemben, azt kérdezve, hogyan engedhet meg Isten ennyi fájdalmat. De nagyon hiszek a gondviselésben. Az a dolgunk, hogy bízzunk benne, és nem az, hogy újra meg újra azt kérdezzük: miért. Éppen ma csodálkoztam rá Gyökössy Endre egy gondolatára, amely nagyjából így hangzik: sokszor ki kell esnünk valahonnan ahhoz, hogy utána Jézus karjába eshessünk.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. március 29-i számában jelent meg.