Keservesen édes falat az élet – Kelényi Tibor SJ emlékére

Megszentelt élet – 2020. szeptember 12., szombat | 13:02

83 éves korában, augusztus 29-én hunyt el Kelényi Tibor jezsuita szerzetes pap. Egykor tanítványa, később munkatársa, Vértesaljai László emlékezik Tibor atyára, és köszöni meg őt a család, a rendtartomány és a hívek nevében is a gondviselő Istennek. Vértesaljai László SJ írásából részleteket közlünk.

Derékba kapta az egyházfaló kommunizmust, de mindvégig derekasan állta. (…) Kívülről nézve keserves sors jutott neki, ám ha valakit dicsért tanítványai közül, akkor ő mégis, mindenek ellenére, csak annyit mondott komolyan és mégis utánozhatatlan huncutsággal: „Édes pofa! Keserű és édes!” (…)

Budapest ostromának a gyermeke lett, és megtanulta, hogy kell valamit konokul ostromolni, és abból nem engedni. Pedig éppen ezt a „meg nem engedést” kellett megtanulnia. Nem véletlenül szerette és tanította oly hangosan a péteri intelmet: „Józanok legyetek és vigyázzatok! Ellenségetek, a sátán ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el! Erősen álljatok ellen a hitben!” (1Pét 5,8).

Nagycsaládjának biztonságos légköre, az érdligeti nyaraló varázsa mindvégig megmarad a „szőke, kis termetű kamaszfiúban”, akit vonz a Titok, a templom istenes világa. Hétévesen kezd ministrálni, egyre komolyabban veszi, mind felsőbb fokon folytatja, és soha nem hagyja abba. (...) Hétéves korától a reggeli hatos miséken ministrál, aztán professzionálisra vált. (...)

Tibor atya a Hajnal gyermeke, a pirkadásé, a rőtes fényé, amikor a világ még szendereg, ő már előkészíti a napot magában és körülötte.

(...) Tizenhét éves fiatalember, nagy lobogó álmokkal, amikor 1954. június 30-án az apró termetű, tréfás kedvű Pálos Antal jezsuita, a rend földalatti tartományfőnöke oktatja őket egy balatonszabadi nyaralóban, a tizenöt kamaszfiút, miként is „szabad” és miként is „kell” követni Jézust. A szamár kommunisták rajtuk ütnek, és az elképedt fiúk elől viszik el szeretett Mesterüket az ávósok. Pontosan úgy, miként Jézus passiója jelzi, ahogy a tanítványok előtt tartóztatják le a Názáretit. A tizenötből senki nem feledi azt az órát, ketten pedig, Kozma Gyuri és Kelényi Tibi megindulnak Szent Ignác lába-nyomán. (…)

Stikában felvételét kéri a Jézus Társaságába, ha már egyszer „odaát is” olyan fontosnak tartják. (...) A Központi Szemináriumba kerül 1955-ben, az érettségi után, ahol a forradalom után mind szűkösebb lesz a levegő. A kispapokat a békepapság soraiba akarják kényszeríteni, de Tibor atyának nincs választása: ő ezt „meg nem engedheti”, különben ő maga fogyatkozna. Utcára is kerül a szeminárium felével együtt, ismét a pálya szélén áll, de most már tapasztaltabb. Kijár a budai Széher úti kórházba a „jezsuita kertészhez”, Kovács Jenő atyához, aki az ignáci lelkiség útján terelgeti. Így jut el egészen a papszentelésig, titokban, kerülő úton.

1960. március 19-én az illegális szemináriumot szervező Tabódy István atya albérleti lakásában, a Múzeum körút 10-ben szenteli pappá Zadravecz István titkos püspök Kelényi Tibort hetedmagával. Tabódy atyának tíz évébe kerül később ez a szentelési kaland. (...) Első szentmiséjét pár nappal később titokban mutatta be a budapest-belvárosi Szent Mihály-templom egyik mellékoltáránál. Innét hazatérve – ahogy nekem is mesélte – így szólt a családjához, amikor ajtót nyitott rájuk: „Térdre! Újmisés áldást adok”. (...)

Nem kereste a konfliktust, de ha az rátalált, nem engedett, vállalta. Szentelése után sem állt be a sorba, maradt az útszélen, és lett kertész, fűtő és hivatalsegéd a Széher úti kórházban, vagyis a jezsuiták illegális rendházában. Amikor a díszkert Mária-szobrát a kórház vezetősége fel akarta számolni, Tibor atyáék vállalták a munkát, majd a szobrot áthelyezték a gyümölcsös egyik rejtett zugába, ahol aztán nagyszerűen lehetett elmélkedni, imádkozni, gyóntatni. (...) Tibor atya a sarokba állított Mária-szobor tövénél gyóntatott, egyre csak gyóntatott, az emberek pedig jöttek, egyre csak jöttek hozzá. Hívek, papok, szerzetesek, később még püspökök is.

(...) Budapest-Újlak, a Béke téri Szent László-plébánia az állomáshelyei. 1981-ben Kanadában végezte el rendi képzése záró szakaszát, a harmadik probációt. Tibor atya, a hűséges fiú visszajött onnan, hazatért. A kommunizmus utolsó, romos éveiben átmenetileg a belvárosi plébániára kerül, majd 1986-ban végre a saját fészkére száll, a Mária utcai Jézus Szíve-templomba. Fölsziporkázik, és megtelik a templom cserkészfiúkkal és -lányokkal. Zajos élet tölti be Jézus Szívét, újjászületik a rendház. (...) Az oltárról nézve hátul jobbra, egy öreg gyóntatófülkében várta Tibor atya az övéit. Minthogy rendkívül jó emlékezőtehetséggel áldotta meg az Isten, senkit nem felejtett, akit a Gondviselés reábízott. Felszentelése óta egyre csak terebélyesedett a lelki családja, hiszen követték őt, bárhová is került. A családokon belül pedig a nemzedékek egymástól örökölték meg Tibor atyát. (...) Mindezt csendben, stikában, észrevétlen tette, arcán az Istenbe gyökerezett élet biztató derűjével.

Tibor atya igazi pásztor volt, számtalan lélek jó pásztora.

(...) Az öregedést is szépen elfogadta. Csak az oltár hiányzott neki, rajta a kedves kis cetlijeivel. Emlékeit, a sok-sok arcot, fiúk és lányok, nők és férfiak nevét mégsem felejtette, maradt mosolygósan bizakodó, hűséges oltárszolga. Azt hiszem, így marad Isten színe előtt. (...)

Vértesaljai László SJ jegyzete teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Jezsuita.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria