Kocsis Fülöp metropolita közel-keleti útja – I. rész

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A rákoskeresztúri görögkatolikus templomban elmondott rövid imádság után indult útnak a metropolita, hogy a Görögkatolikus Egyház adományát személyesen vigye el a szíriai keresztények képviselőinek Libanonba. A reptérre való megérkezés után szembesültünk azzal, hogy a szíriai falu számára összeállított napelemes rendszer jóval meghaladja a nemzetközileg engedélyezett súlyt, illetve hogy utasbiztonsági okokból a napelem tizenöt kilós akkumulátorát sem vihetjük magunkkal megfelelő tanúsítvány nélkül, amely azt igazolja, hogy a repülőgépre nem veszélyes.

Az akkumulátort Kruppa Levente vette át tőlünk, hogy teherszállító repülővel útnak indítsa Bejrútba. A napelemes rendszert így nem tudjuk beüzemelni, abban reménykedtünk, hogy esetleg Bejrútban találunk megfelelő akkumulátort. A csomagok föladása közben telefonon keresett bennünket a szír ortodox pátriárka titkára, aki azt mondta, mindent megtesz, hogy vízumot szerezzen Szíriába, sőt fölajánlotta, hogy velük együtt mehetünk Damaszkuszba, ahol szállást is biztosítanak, majd Homszba és Al Dmeine al-Sarqija faluba is elkísérnek (ez utóbbi település újjáépítésére gyűjtött az Egyház).

Isztambulban a poggyászokat a gépből lendületes mozdulatokkal dobálták a szállító kocsira a török reptéri dolgozók. A napelemet tartalmazó csomagunkat meglátva egyikük elolvasta a „törékeny” feliratot, majd nagyot lódítva egy-másfél méteres távolságba hajította… Mivel bejrúti járatunk csak késő este indult, metróval és villamossal utaztunk a belvárosba, hogy megnézzük a világ egykoron legnagyobb templomát, a keleti kereszténység egy évezreden át legfontosabb központját, a Hagia Sophia (Szent Bölcsesség)-templomot. Először a vele szemben, ezer évvel később épült kék mecsetben tettünk látogatást, a két templom ugyanis farkasszemet néz egymással, köztük pálmafás, virágos, szökőkutas sétánnyal. A mecsetben éppen ima volt, ami alatt a turisták nem léphettek be, Fülöp atya azonban könnyen elvegyült a hosszú ruhás, sapkás, szakállas tömegben, így ő megnézte belülről is a templomot.

Ezután az 537-ben épült Hagia Sophia következett. A templomhoz közeledve fokozatosan tárult elénk monumentális mérete. Belépéskor ezerötszáz éves Krisztus-mozaikok ejtettek ámulatba, és a számunkra legkedvesebb látnivaló: Szent Piroska, vagyis Eiréné császárné szarkofágja. Piroska Szent László királyunk lánya, Komnénosz Joannész császár felesége volt, a mai napig a legnagyobb tiszteletnek örvendő bizánci császárné. Számos templomot, monostort, kórházat építtetett. Ő az egyetlen Árpád-házi királyi sarj, akinek még életéből maradt ránk portréja: a templom emeletén férjével látható egy aranymozaikon, melyen a Szűzanya ölében ülő Krisztusnak adnak át bőkezű adományokat.

Csöndben elénekeltük a Nagymihályi Géza által írt Szent Piroska-tropárt és kontákot a mozaik előtt. A konták utolsó soránál azonban egy őr erőszakkal megszakított bennünket, és megtiltotta, hogy imádkozzunk. Ezután még egy őr csatlakozott hozzá, akivel ezután minden lépésünket figyelték és mindenhova követtek bennünket. Miután megcsodáltuk az egyenként három méteres, csodálatos Krisztus-, Istenszülő- és Keresztelő Szent János-mozaikokat, Fülöp atya arcát kezébe temetve magában imádkozott. Az őr odament hozzá, és azt mondta, fejezze be, nem engedi meg. Erre vita alakult ki köztünk, közöltem vele, hogy nem beszélhet így egy egyházi méltósággal, és nem tilthatja meg neki, hogy magában imádkozzon. Erre körbefogtak minket, és követelték, hogy töröljük ki a Szent Piroska mozaikjáról készült videónkat. Mivel videózni nem tilos a ma már múzeumként működő templomban, ezt megtagadtuk. 

A hatalmas templom egykoron volt csodálatos, arany mozaikkal fedett mennyezetéről és falaiból csak töredékek maradtak meg (mely még így is hatalmas felületeket jelent), mert a város törökök általi elfoglalása után a templomra félholdat tűztek, keresztény jelképeit kivésték a kövekből, lefestették, lemeszelték, s az épületet mecsetként használták. A szentély fölötti Istenszülőt és a mellette álló angyalt, valamint a Krisztust ábrázoló mozaikokat megkímélték, őket ugyanis a muzulmánok is prófétaként tisztelik, de Aranyszájú Szent János pátriárka mozaikja is látható még a templomban. 

A Hagia Sophia után újabb diplomáciai telefonhívások következtek a Szíriába való beutazásunk ügyében, majd séta az Aranyszarv-öbölben és a Galata-hídon. Ennek a hídnak érdekessége, hogy míg a felső szinten zajlik a forgalom, a vízhez közel éttermek sorakoznak. „Vesztünkre” az egyik hívogató étteremnek már nem tudtunk ellenállni, s a korgó gyomrunk, a járkálásban egyre súlyosabb lábaink is rásegítettek erre az elgyöngülésre. Mindketten kissé rossz lelkiismerettel ültünk az egyébként gyönyörű helyen lévő éttermi asztalhoz. Körülöttünk, sőt fölöttünk pecázó emberek, a kék vízen hajók óriási forgalma, a távolban a Hagia Sofia, másik oldalon pedig a Boszporusz-híd. Az előkelő helyért meg a lángoló cserépedényben kihozott lecsóért borsos árat fizettünk. Távozásunk után a szomszédos étterem egyik dolgozója már nem pénzforrást látott bennünk, hanem Fülöp atyától áldást kért. Mikor ezt könnyedén megkapta, egyszerre több fiatalember is odaszaladt hozzá áldásért. 

Az öbölben általunk még soha nem látott hajóforgalom bonyolódik. Minden pillanatban egyszerre 15–20 személyszállító hajó szeli keresztül-kasul a világoskék színű öblöt, melynek partjain és hídjain élénk horgászat folyik, a merészebb fiatalok pedig meg is mártóznak a vízben.

Galata városrészben egy szűk sikátor leharcolt sufnijában török kávézót véltünk fölfedezni. Az előtte üldögélő borostás öregek azonnal hellyel kínáltak bennünket, leültettek kis asztalukhoz, néhány újabb helybéli érkezése után pedig barátságos beszélgetésbe elegyedtünk velük az itteni életről, az iszlámról, kereszténységről, Magyarországról, Puskásról. Mint kiderült, kurdok voltak és nagyon nagyra értékelték, hogy az Iszlám Állam által meggyalázott keresztényeknek viszünk adományt. A sűrű török kávét természetesen nem engedték kifizetni, és baráti kézfogások közepette búcsúztak el tőlünk. 

A reptér felé tartó villamoson újabb lélekmelengető jelenet játszódott le. Négy – vélhetően testvér – kisfiú szállt fel a villamosra. Koszosak voltak, taknyosak, mezítlábasak. Zsebkendőket árultak az utasoknak aprópénzért. A legkisebb, egy ötéves forma kisfiú Fülöp atyát meglátva odaszaladt hozzá és átölelte. Nem tukmálta rá a portékáját, csak ölelgette. Metropolitánk kedves szavakkal beszélt hozzá, simogatta göndör buksiját, a kisfiú pedig csak mosolyogva nézte őt. S ha ez még nem lett volna elég, elkezdte csókolgatni Fülöp atya panágiáját, míg a következő megállónál le nem szálltak. A villamoson többen szóba elegyedtek Fülöp atyával, mind kedvesen és jókedvűen.

A reptérre visszaérve csöndes imádságra vonultunk el az imaszobába. A repülőtér olyan óriási, járatunk kapuja pedig természetesen a legtávolabbi szögletében volt, így újra rossz élmény következett: az orrunk előtt zárták be a kaput, s nem engedtek föl a járatra. Hosszas rohangálás után sikerült helyet foglalnunk a következő járatra, mely hajnali háromnegyed kettőkor indult. A reptéren várakozva ijesztő jelenet játszódott le. Egyszer csak valahonnan éktelen sikoltozás törte meg a reptér halk moraját, mire több száz, a terminálban kódorgó utas egy emberként, rémült arccal rohant a kijáratok felé. Azonnal egy terrortámadás képe ugrott be, s remegő lábakkal indultunk mi is a tömeggel. Kis idő múlva derült csak ki, hogy egy család – vélhetően útlevélből adódó problémák miatti – szétszakítása miatt tört ki az aggódás egy idősebb afrikai muzulmán nőben, aki teátrális sikoltozással siratta utazni nem tudó fiát. Még jó ideig bámészkodott a tömeg, a rendőrök pedig udvariasan körülvették a családi dráma szereplőit.

A hosszas várakozás legörömtelibb pillanata az volt, amikor a szír ortodox pátriárka titkárától megkaptuk a szíriai vízumot, amit egy nap alatt intéztek el. 

Járatunk kapuja felé tartva több tucat, fehér törölközőkbe öltözött muzulmán férfi mellett haladtunk el. Mint kiderült, Mekkába zarándokoltak.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Metropólia

Magyar Kurír