Kocsis Imre: Az Atya csendje

Nézőpont – 2021. április 1., csütörtök | 18:00

„A húsvéti három szent nap liturgiája arra hív minket, hogy átgondoljuk megváltásunk eseményeit, és hálatelt szívvel köszöntsük Krisztust mint Megváltónkat és Üdvözítőnket.” A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara Újszövetségi Szentírástudományi Tanszékének tanszékvezető professzora írását olvashatják.

Az evangéliumi szövegek többségében Jézus nagy határozottságról tesz tanúbizonyságot. Az Istennel való egyedülálló fiúi kapcsolata révén úgy tekinti magát, mint aki az Atya szeretetét és irgalmát közvetíti. Éppen ezért mindig nyitott a szenvedők és rászorulók felé, és kész segítő kezet nyújtani mindazoknak, akik segítségért folyamodnak hozzá.

Ha azonban Szent Márk evangéliumában végigolvassuk a Jézus Getszemáni-kerti virrasztásáról szóló elbeszélést (Mk 14,32–42), más benyomásunk támad, hiszen

Jézus itt úgy jelenik meg, mint aki maga is támaszra szorul.

A halálba vezető szenvedések közelségének tudatában engedményért folyamodik az Atyához, a vele lévő tanítványoktól pedig szolidaritást kifejező virrasztást és imát kér. Nem kétséges, hogy a Getszemáni-kerti történet azt a valóságot tudatosítja, amelyet a Zsidókhoz írt levél szerzője így fejez ki: „minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez” (Zsid 2,17); „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15).

Érdemes kicsit behatóbban áttekinteni az elbeszélést, amelynek elején az evangélista drámai módon érzékelteti a helyzet súlyosságát: „Jézus remegni kezdett és gyötrődni. Majd így szólt (a tanítványokhoz): »Halálos szomorúság fogta el lelkemet«” (Mk 14,33–34).

Saját lelkiállapotát Jézus a zsoltárok kifejezésmódjával szemlélteti. Olyan mély szomorúság vett erőt rajta, amely már majdnem a halállal egyenértékű.

A folytatásban Jézus imájára irányul a figyelem: „Valamivel odébb ment, leborult a földre és imádkozott, hogy ha lehetséges, maradjon el az óra. »Abba, Atyám! – fohászkodott –, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!«” (Mk 14,35–36). Az óra az Ószövetségben az Isten által előre meghatározott időpontot jelenti. Jelen esetben nyilván a Jézusra váró szenvedés és halál idejét jelöli, amely az Atya üdvözítő tervének szerves része.

Bár Jézus tudatában van ennek, mégis az „órától” való eltekintést kéri, persze úgy, hogy a végső döntést az Atyára bízza. Kér, de nem követel.

Figyelemre méltó, hogy az evangélista az Atya megszólítás arám formáját is leírja: Abba. Ez egy igen bensőséges, családias formula: családi körben az édesapát szólították így a gyermekek. Istenre vonatkozó használatára az evangéliumokon kívül nincsenek egyértelmű példák. Jézus tehát most is – miként nyilvános működésének korábbi szakaszában – határtalan gyermeki bizalommal fordul Istenhez.

Nem szégyelli az Atya elé helyezni a benne támadt félelmet és bizonytalanságot.

Emberi érzései alapján szeretne mentesülni a szenvedés „kelyhétől”, ám engedelmes fiúként saját vágyait alárendeli az Atya akaratának.

Az evangéliumi szakaszban különös hangsúly esik a tanítványokra, akik Jézus többszöri figyelmeztetése ellenére mindvégig alszanak (Mk 14,37–41), vagyis nem képesek megfelelni Jézus kérésének: nem ismerik fel a helyzet komolyságát, és nem mutatnak szolidaritást Mesterükkel, aki a közeledő gyötrelmekre előretekintve nehéz órákat él át. A tanítványoknak persze nemcsak Jézus miatt, hanem a saját érdekükben is szükséges lenne a virrasztás és az ima. Hiszen a Jézusra váró megpróbáltatások – elfogatás, kihallgatás, keresztre feszítés – az apostolok számára komoly próbatételt, kísértést jelentenek majd, amelyben csakis az Istentől kapott lelki támasz segítségével tudnának helytállni. A tanítványoknak, az 51. zsoltár szellemében folyamatosan fohászkodniuk kellene a „készséges lélekért” (Zsolt 51,14), amely szilárddá és a kísértésekkel szemben ellenállóvá tenné őket.

Az apostolok magatartása éles ellentétben áll Jézuséval. Amíg a Mester nagyon komolyan készül a vele szembeni erőszakos fellépésre, s egyúttal tudatában van az emberi természetből fakadó korlátoknak és bizonytalanságoknak, addig a tanítványok teljesen érzéketlennek bizonyulnak.

Jézus ugyan korábban nyíltan közölte velük a hamarosan bekövetkező eseményeket, és a bukásuk eshetőségére is figyelmeztette őket („mindnyájan meg fogtok botránkozni bennem” – Mk 14,26), ők mégsem érzik szükségét annak, hogy az imádkozó Mesterük példáját követve lelki megerősítést kérjenek Istentől.

Szent Márk elbeszélését olvasva

az a benyomásunk támadhat, hogy nemcsak a tanítványok érzéketlenek, hanem az Atya is csendbe burkolózik.

Az evangélista ugyanis nyíltan nem ír arról, hogy az Atya bármilyen formában válaszolt volna Jézus kérésére. Ám óvakodnunk kell az elhamarkodott következtetésektől. Nem feledhetjük, hogy az evangélisták nem adnak kimerítő beszámolót Jézus életének eseményeiről. A szóban forgó elbeszélést sem tekinthetjük úgy, mint egy minden részletre kiterjedő híradást. A szövegből jól kivehető, hogy Márk evangélista buzdító és figyelmeztető célzattal írt. Jézus példája egyértelmű buzdítás azok felé, akiken – a nehézségek és a szenvedések közepette – félelem és bizonytalanság vesz erőt:

legyenek teljes bizalommal Isten iránt; ne szégyelljék a félelmüket, hanem tárják bátran Isten elé, persze mindig alázatos kérés, és sohasem követelés formájában.

Az alvó tanítványok esete nyilvánvaló figyelmeztetés azoknak, akik elbizakodottak, és elfelejtik, hogy egyedül az Istentől kapott kegyelem által tudnak helytállni a különböző próbatételekben.

Mindazonáltal joggal tehetjük fel a kérdést: vajon hogyan viszonyult az Atya Jézus imájához? E tekintetben az elbeszélés befejezése nyújt támpontot. Imája befejezése után Jézus így szól az álomból felébredő apostolokhoz: „Elég volt. Itt az óra, az Emberfiát a bűnösök kezére adják. Keljetek fel, induljunk! Íme, közeledik hozzám az áruló!” (Mk 14,42). Ezek a mondatok jól érzékeltetik, hogy Jézus végül is igent mondott az „órára”, vagyis fenntartás nélkül kész vállalni mindazt, ami az Atya tervének megfelelően ezután történni fog.

Jézus imája tehát nem maradt eredménytelen: sikerült úrrá lennie az emberi természetből fakadó érzelmeken. Ebből viszont mégiscsak arra következtethetünk, hogy Krisztus megtapasztalta az Atya vigasztaló és bátorító jelenlétét.

Még ha az evangéliumi szöveget „szigorúan” értelmezve az Atya csendjére gondolnánk is, akkor sem kellene ezt a csendet az elutasítás vagy a közömbösség jeleként felfogni. A mindennapi életben is tapasztalhatjuk,

mennyire sokat jelent, ha gondjaink közepette olyan valakit találunk, aki kész csendben meghallgatni bennünket, és nem akar sem kioktatni, sem hamis ígéretekkel látszatmegoldást nyújtani.

Jézusnak is főképpen meghallgatásra és megnyugvásra volt szüksége, amelyet éppen az Atya csendes jelenléte tett lehetővé. Az istenhitet illetően nagyon ingadozó magyar költő megvallotta, hogy

lelki gondjai és magánya közepette „csöndesen és váratlanul” átölelte az Isten (Ady Endre: Az Úr érkezése).

Mennyivel inkább átélhette az Atya iránt feltétlen bizalmat és engedelmességet tanúsító Jézus azt, hogy az Atya „karjaiban” végső megerősítést kap küldetése teljesítéséhez.   

A húsvéti három szent nap liturgiája arra hív minket, hogy átgondoljuk megváltásunk eseményeit, és hálatelt szívvel köszöntsük Krisztust mint Megváltónkat és Üdvözítőnket. A Getszemáni-kerti imáról szóló elbeszélés által különösen is tudatosul számunkra:

Jézus úgy lett Üdvözítőnk, hogy testvéri sorsközösséget vállalt velünk – a szenvedéstől és a haláltól való félelemben is.

Mindez nemcsak arra ösztönözhet minket, hogy a küzdelmek közepette bátran forduljunk az Atyához, hanem arra is, hogy kéréseinket Krisztusra tekintve és Krisztus szellemében terjesszük a gondviselő Isten elé. Hiszen a tanítványaitól búcsúzó Jézus maga ígérte meg, hogy az ő nevében végzett ima meghallgatásra fog találni (vö. Jn 16,23–24). 

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria