Könyv jelent meg arról, hogyan segítette XII. Piusz pápa a zsidókat a II. világháború alatt

Kultúra – 2021. január 25., hétfő | 10:41

A L’Osservatore Romano vatikáni napilapban Matteo Luigi Napolitano olasz történész méltatja Johan Ickx, a vatikáni Államtitkárság államközi kapcsolatokkal foglalkozó történeti levéltára vezetőjének XII. Piusz és a zsidók című könyvét.

A szerző rekonstruálja azokat az eseményeket, amelyeknek főszereplője Pacelli pápa és legközelebbi munkatársai voltak azokban az években, amikor a náci őrület a zsidó nép megsemmisítésén munkálkodott. A kötet magyar fordítása idén az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg.

A vatikáni dokumentumokban példát találunk a felsőbb utasítások megszegésére. A második világháború idején Ján Vojtaššak nácikkal rokonszenvező szepesi püspöknek a hitleri Németországgal szövetséges szlovák kormány felajánlotta az államtanácsosi posztot. Püspökként el kellett volna utasítania az ajánlatot, ehelyett azonban elfogadta, és csak ezt követően kért engedélyt XII. Piusz pápától.

Ez csak egyike azoknak a történeteknek, amelyeket a Rizzoli kiadónál 2021-ben megjelent könyvben olvashatunk. A kötet a XII. Piusz pápaságát érintő kutatások új korszakát nyitja meg. Bemutatja az Államtitkárság első szekciójának működését, amely nemcsak a nemzetközi kapcsolatokért felelt, hanem annak a sok zsidónak az ügyéért is, akik a második világháború idején a Vatikánhoz fordultak segítségért, támogatásért, tanácsért és védelemért. Ickx Le Bureau-nak, Hivatalnak nevezi ezt a szekciót (A Hivatal – a könyv francia kiadásának címe).

Az első nyilvánvaló tény, ami kiderül a dokumentumokból: Hitler és kollaboránsai számára a katolikus hitre való áttérés nem változtatta meg a zsidó vért. Ha azért tértek át, mert nem az árja kategóriába estek, nem jelentett védelmet. Az Államtitkárság tudatában volt ennek, és tudta azt is, hogy Németországnak számos követője van. Szlovákia például a totalitárius utat választotta: „Akár meg vannak keresztelkedve, akár nem, minden zsidónak távoznia kell” – mondta megkérdőjelezhetetlenül Mach belügyminiszter. A német nyomás aztán arra késztette a magyarokat, hogy adják át a németeknek azokat a zsidókat, akik Szlovákiából próbálták átlépni a határt. A szlovák püspökök kollektíven írásban elítélték az ország hozzáállását, és ezt a pápa teljes mértékben támogatta. De még ebben az esetben is a régi latin mondás (Ubi maior, minor cessat – a nagyobb hatalommal szemben a kisebb enged) ellentéte érvényesült: „Az a baj, hogy Szlovákia elnöke egy pap – írta Tardini prelátus, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációjának Titkára. – Hogy a Szentszék nem tudja megregulázni Hitlert, azt mindenki megérti. De hogy egy papot nem tud megfékezni, azt ki értheti meg?” Ubi minor, maior cessat – a kisebb hatalommal szemben a nagyobb enged – jegyzi meg az olasz történész.

Nagyon súlyos helyzetekről volt szó, amelyekben „az Államtitkárság tagjai nagyon keveset tehettek az elkövetők megbüntetéséért”. Ezt látjuk Giuseppe Burzio prelátus, pozsonyi ügyvivő sürgönyeiből, amelyeket Tuka miniszterelnökkel folytatott tárgyalásairól küldött: „Van-e értelme, hogy továbbra is beszámoljak Eminenciádnak egy őrülttel folytatott beszélgetésem további részéről?” A könyvben elmesélt történetek a menekülő emberek történetei, és azoknak a próbálkozásoknak a történetei, amelyeket azért tettek – emberi erőből és emberi korlátaikon belül –, hogy megmentsék ezeket a menekülő életeket. Ez cáfol néhány, a közelmúltban is felbukkant, felszínes állítást, amely XII. Piusz Római Kúriájának antiszemitizmusáról szól.

Zsidók elnevezés alatt található azoknak a dokumentumoknak a sora, amely 170 ábécérendbe állított levéltári tételt és összesen mintegy 2800 esetet tartalmaz. Az Államtitkárságon „Maglione bíboros államtitkár állt mindkét szekció élén. Nem zárható ki, hogy a másik szekciónak saját nyilvántartása vagy archiválási rendszere volt, ami azt jelentené, hogy a Szentszék más levéltárai, mint például az Apostoli Levéltár, hasonló anyagokkal rendelkeznek a zsidókkal kapcsolatban.” A Zsidók elnevezésű gyűjtemény létezése, amelyet Ickx XII. Piusz listájának nevez, „kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy foglalkoztak azokkal, akiket a faji törvények miatt nem tekintettek hétköznapi állampolgároknak, függetlenül attól, hogy zsidók vagy megkeresztelt zsidók voltak-e”. Itt nem lehet az összes „zsidó esetet” idézni, amelyekről a Vatikánba értesítést küldtek. Azt azonban el lehet mondani, hogy a dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy – amint azt Johan Ickx írja – a vatikáni erőfeszítések célja az volt, „hogy minden egyes embert megmentsenek, bőrszíntől és hitvallástól függetlenül”. Két nagyon jelentős epizód bizonyítja ezt a könyv szerzője által felsoroltak között.

Az első az Egy nagyon istenfélő eset rövid története című fejezetben található. Oskar és Maria Gerda Ferenczy zsidó származású osztrák katolikusokról szól, akik az Anschluss után emigráltak Ausztriából. Manon Gertrude nevű lányukkal együtt Zágrábba költöztek a város érseke, Stepinac bíboros segítségével. Ám 1939-ben a nácizmushoz már közel álló helyi hatóságok minden külföldi zsidót, akár áttértek, akár nem, az olasz határ felé irányítottak. A Ferenczy család a Fiume tartománybeli Abbáziába ment. A nyomorúság és az elkeseredés csúcspontján Maria Gerda megírta első levelét XII. Piusznak, amelyben bevallotta, hogy egy darab kenyérért eladta a Bibliát, és hogy nem sikerült útlevelet találniuk az emigráláshoz. A dokumentumokból kiderül, hogy XII. Piusz személyesen olvasta a levelet. De hogyan lehet segíteni ennek az asszonynak és a családjának? Dell’Acqua érsek kapott megbízatást a „legkönyörületesebb eset” kezelésére, és felkérték a fiumei Camozzo püspököt, hogy foglalkozzon a Ferenczy családdal. A helyzet 1939 végén súlyosbodott, amikor Ferenczyéket az a veszély fenyegette, hogy átadják őket a német hatóságoknak, és elhurcolják őket Lengyelországba. A pápához intézett második levelében Maria Gerda könyörgött, hogy akadályozzák meg ezt, és újra segítséget kért az emigráláshoz. Ismét Dell’Acqua érseket bízták meg az üggyel, aki másodszor is írt Camozzo fiumei püspöknek, aki rejtélyes módon nem válaszolt az első levélre. Most azt az utasítást kapta, hogy az olasz hatóságoktól kérje a tartózkodási engedély meghosszabbítását Ferenczyék számára. Megmagyarázhatatlan módon Camozzo püspök továbbra is hallgatott. Maria Gerda érezte, hogy tragédia közeleg, és egy harmadik levelet is írt a pápának, megújítva kéréseit.

„A történeti levéltárból kiderül, hogy az Államtitkárság nem hagyta annyiban az ügyet” – tájékoztat Johan Ickx. A helyzet tovább súlyosbodott, Oskar Ferenczyt letartóztatták, és a fiumei börtönbe vitték. Ezekről a hírekről értesülve a Vatikán megbízta Dell’Acqua érseket, hogy írjon levelet Tacchi Venturi jezsuitának, aki kapcsolatban állt az olasz hatóságokkal. Időközben augusztus 7-én Ferenczyné megtudta a Notre Dame de Sion nővéreinek elöljárójától, hogy a Vatikánban talán rendelkezésre állnak vízumok Brazíliába. Maria Gerda ekkor levélben kérte a pápától, hogy családja is kaphasson belőle. Az ügy ismét visszakerült Dell’Acqua érsek asztalára. Időközben a vészhelyzetben nyolcszáz líra támogatást küldtek Ferenczyéknek. A vízummal kapcsolatban azonban Brazília szentszéki nagykövetségéé volt a végső szó. Az Államtitkárság közbelépett, és végül 1940. augusztus 19-én Maglione bíboros elmondhatta Maria Gerda Ferenczynek, hogy megadták a vízumokat. Úgy tűnt, ezzel minden rendben van; egészen addig, amíg Rio de Janeiróban Oskar Ferenczynek, a családfőnek nem engedték, hogy partra szálljon, mert a vízumát érvénytelennek minősítették. A hírt a hajó lelkésze táviratozta meg az Államtitkárságnak, kérve a beavatkozást. A Szentszéktől azonnal megérkezett a visszajelzés, amelyben megerősítették a brazil hatóságoknak a vízumok érvényességét. Így kezdődött Ferenczyék új élete. Az eset jól példázza, „hogy a megkeresztelt zsidók szó szerint két identitásuk csapdájába estek”, mivel a faji törvények szigorításával „megszűnt a különbség zsidók és megkeresztelt zsidók között”.

Egy másik szimbolikus epizód az Egy hétköznapi ember és egy nyolcéves kislány rövid története című fejezetben található. A hétköznapi ember (ahogy szerette magát hívni) Mario Finzi volt, a zsidó emigránsokat segítő küldöttség (Delasem) elnevezésű szervezet bolognai részlegének alkalmazottja. 1942 augusztusában Finzi közvetlenül XII. Piusz pápának írt, és arra kérte, lépjen közbe keresztényi szeretettel, „és mentsen meg egy szegény nyolcéves kislányt, akit az emberek gyűlölete és erőszaka fenyeget”. Maja Lang jugoszláv kislányról volt szó, akinek tizenhét éves testvére, Vladimir házi őrizetben volt Alfonso Canova ingatlanfejlesztő villájában, Sasso Marconi településen. Vladimir megkérte Finzit, hogy mentse meg kishúgát. A családot Horvátországban letartóztatták, és a kislányt, akinek lejáróban volt az engedélye, hogy nagynénjénél tartózkodjon Magyarországon, az a veszély fenyegette, hogy visszaviszik a horvát határra.

Finzi tudatában volt annak, mekkora veszély fenyegeti Maját, és kidolgozott egy tervet, amelyet közvetlenül a pápának nyújtott be annak biztosítására, hogy a kislány eljusson Olaszországba és csatlakozzon testvéréhez, Vladimirhoz. Ennek eléréséhez azonban a Szentszéknek közvetlenül az olasz külügyminisztériumhoz kellett volna fordulnia, amely mozgósíthatta volna budapesti küldöttségét. „Szentatya, tudom, hogy nem kevés az, amit kérni merek Öntől – írta Finzi XII. Piusznak –, de keresztényként cselekedni egy olyan világban, amely nagyrészt megtagadja Krisztust, nem egyszerű vállalkozás a hétköznapi emberek számára”. A Vatikán nem vesztegette az idejét. Miután megkapta a megfelelő utasításokat, 1943 januárjában Tacchi Venturi atyának sikerült megszereznie az olasz belügyminisztériumtól a belépési és tartózkodási engedélyt a kis Maja és szülei számára Sasso Marconi településen. Úgy tűnik, hogy az olasz hatóságok engedélye időben megérkezett az egész család életének megmentésére. Azonban egyszer csak a kis Majának nyoma veszett. Sajnos egy koncentrációs táborban hunyt el a Jad Vasem archívuma szerint.

„Mindenesetre a kislány esete érdekes nézőpontra világít rá” – írja Ickx. Nevezetesen arra a tényre, hogy „a bolognai Mario Finzi XII. Piusz pápát tartotta az egyetlen tekintélynek, aki még mindig képes lehet sikeresen beavatkozni egy ilyen összetett és meglepő humanitárius ügyben”. Mario Finzit, ezt az aranyszívű „hétköznapi fiatalembert” végül letartóztatták, és Auschwitzba deportálták, szabadulása után fiatalon halt meg a lágerben szerzett betegség miatt. A Lang család 1945-ben visszatért Jugoszláviába, majd három évvel később Izraelbe költözött. „Sasso Marconi helyi hőseivel, akiknek emlékét a Jad Vasem őrzi (Alfonso Canova a világ igaza elismerésben részesült), valamint egy hétköznapi zsidó emberrel, Mario Finzivel, a náci terror áldozatával együtt XII. Piusz és a Hivatal megmentett egy családot”.

Ez a könyv tehát a kutatás új korszakát nyitja meg, amely elsöpri a múlt és a közelmúlt ideológiai előítéleteit, és felszámolja azt az elképzelést, miszerint XII. Piusz a zsidók és menekültek javát szolgáló nagyon összetett, de élesen körvonalazható segélyhálózat árnyékban maradt, nem pedig a csúcsán állt. Összességében ez a könyv  nagy lépés a sokak által vágyott „demokratikus történetírás” felé – zárja cikkét Matteo Luigi Napolitano olasz történész a L’Osservatore Romano vatikáni napilap hasábjain.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria