Korzenszky Richárd OSB: Emlékeim 1956-ról

Megszentelt élet – 2020. október 23., péntek | 20:20

Szalay Béla Mozaik. Pannonhalma, 1956 című kötetéből Richárd atya visszaemlékezését adjuk közre, a 2020. október 23-i tihanyi koszorúzáson készült fotóival illusztrálva az írást.

Reggel, október 24-én az ebédlőben igazgatónk, Söveges Dávid atya – talán szó szerint – a következőket mondta: „Azért, mert Budapesten két kommunista csoport lövi egymást, azért nálunk az élet nem áll meg. Tanítás lesz…”

Aki tudott rádiót hallgatni, megpróbálta követni a budapesti eseményeket. Hallottunk arról, hogy Győrött megalakult a Forradalmi Tanács. Az a Szigethy Attila lett a vezetője, akit Kapuvárról, gyermekkorom helyéről ismertem még, országgyűlési képviselő volt (és két vagy három évvel azelőtt egy tihanyi motorverseny alkalmából Tihanyban, a domboldalban az ő sátrukban aludtam…).

Majd két vagy három nap után az egész iskola felsorakozott, osztályonként, egymás után levonultunk a községháza elé, ahol valamilyen megemlékezés? népgyűlés? volt. Forradalmi tanácsot választottak. „A várbeli diákok közül is egyet!” – kiáltotta valaki. Erre – nem tudom, hogyan esett rá a választás – az akkor éppen negyedikes Stipsicz (József?) lett a bizottság tagja. Kecskés László (egy évfolyammal járt fölöttem, b-s volt) elszavalta a Nemzeti dalt. Elénekeltük a Himnuszt. Utána fegyelmezetten visszavonult az egész csapat a „várba”, az iskola folytatódott.

Hogy melyik napon volt, pontosan nem emlékezem – a történészek feljegyzései pontosan megmondják – késő délután az iskola hangszóróin keresztül (volt akkor még „iskolarádió”) Mindszenty hercegprímás beszédét hallgattuk a hideg osztályteremben. A fűtéssel (szénnel fűtöttek) nagyon takarékosan bántak. „Először tájékozódom…” – bennem ez rögződött.

Nem történt ezután semmi. Egyik nap Budapestről egy teherautóval megjelent Kiszeli Márk – akkor még bencés –, aki nekünk, a vaskapu előtt álló gyerekeknek mesélt arról, hogyan szállították kórházba a sebesülteket, hogyan hagyták abba az oroszok a lövöldözést…

Vasárnap volt, november 4-e. Osztályfőnök-prefektusunk, Domnanovich Ábel azzal jött be a nagy hálóterembe, hogy Budapestet orosz csapatok közelítik meg. A forradalmat leverik.

Ezután bizonytalan időszak következett. Néha fel-feltűnt valaki, aki magát forradalmárnak mondta, és nyugat felé tartott. Egy alighanem vasárnapi délelőtt felkerekedett egy csapat diák, gyalog indultak világgá. Rozmán Tivadar felült a Pannónia motorkerékpárra, és Écsnél visszafordította őket.

Hogyan hagyták el az iskolát többen, pontosan nem emlékezem. De a „történelmi családok” tagjai: Széchény (osztálytársam volt), Zichy és még jó páran a tanévet már nem fejezték be Pannonhalmán.

Bizonytalan volt minden. Napközben nem volt villanyáram, este öt óra körül indították be a Csejdervölgyben az apátság villanyfejlesztőit, s halványan világító lámpáknál tudtunk tanulni.

A karácsonyi hazautazás útközbeni és otthoni élményei közé tartozott a nyugat felé özönlők serege. Kapuváron néha csapatokban lehetett látni az embereket, akik át akartak menni  a határon.

Különösebb félelem nem volt senkiben. Pannonhalmán egy időben – hideg, csikorgó, havas tél volt – éjszaka a harmadikos-negyedikes diákok mellé be voltunk osztva mi, másodikosok is az éjszakai „járőrszolgálatra”. Valami gyakorlópuska-félére emlékezem, az volt az idősebbek vállán. A gimnázium főbejárata mellett tanyáztunk, a pedellus szobája előtt.

A legemlékezetesebb esemény márciusban történt, a nagy házkutatás. A dátumra nem emlékezem. Reggel karhatalmisták, pufajkások érkeztek, egy tank a Kosaras-dombra állt, egy a könyvtár sarkához, a harmadik a gimnázium sarkához, a Szent Benedek-szobor elé. A Boldogasszony-kápolna és a gimnázium közötti domboldalon egy géppuskát állítottak föl. Bennünket, diákokat összegyűjtöttek a Teleki terembe, órákon keresztül voltunk ott összezsúfolva, amíg a házkutatás a diákotthonban és a gimnáziumban be nem fejeződött. Motozás után jöhettünk ki egyenként a teremből. A hálóban az éjjeliszekrényem fiókjában volt Forte-film, néhány tekercs, még kibontatlan: valamennyit kihúzva, tönkretéve találtam…

Ebédidő tájt (?) eltűntek a házkutatók. Hallottuk, hogy ittak bort bőven a főmonostor pincéjében, a könyvtár alatt… Meg hogy elvittek egy használhatatlan, régi stencilgépet (sokszorosítót): tilos volt mindenféle sokszorosítás. (Mesélik, de alighanem összemosódnak az emlékek, mert Marcián atya akkor Győrött volt, nem Pannonhalmán: a szekrényét kinyitva ott láttak egy elbújt embert – a szekrénybe beállított tartalék műlábára fogták a géppisztolyt…)

Nem sokkal a házkutatás után visszajött egy teherautó néhány pufajkással, és keresték „az olasz gimnázium igazgatóját”. Söveges Dávid atyát letartóztatták, elvitték: éveken keresztül azon a heverőn aludtam gimnáziumi igazgatóként ’79–89 között, amelyben állítólag az Illyés Gyula-verset (Egy mondat a zsarnokságról) megtalálták gépelve. (Kétlem, hogy ilyen műveltségük lett volna, hogy ezt a verset ismerték – esetleg valakitől „fülest” kaphattak, hogy ott érdemes keresni… Minden elképzelhető.) A délutáni ún. munkásvonattal Győrből Győrszentmártonba érkezők beszámoltak arról, hogy Nyúl után, ahol az országút és a vasút jó néhány kilométeren egymás mellett megy, láttak egy teherautót, a platóján egy papot vertek. Dávid atya volt.

Valamikor, nem tudom pontosan, mikor, de a fülemben van Csóka Lajos atya hangja, amikor az egyik történelemórán Kozma Andor A Karthágói harangok című versét olvasta (tiltott költemény), melynek utolsó négy sora:

Nem szól a professzor: ha még szólna: torkán
Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.
Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:
„S Karthágó elesett.”

Forrás: Korzenszky Richárd OSB Facebook-oldala

Fotó: Korzenszky Richárd OSB

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria