Köszönet innen és odaát – Moziban a magyar dokumentumfilm Bud Spencerről

Igazán csak egy – megunhatatlan – arcát ismertük; elsősorban komikus akcióhősként tekintettük rá. Pedig – mint életének, pályafutásának innen-onnan összeszedegetett tükörcserepeiből mára kiderült – egyedülállóan sokoldalú személyiség volt. A sportoló Carlo Pedersoli statisztaként, epizodistaként kezdte filmes pályafutását, többek között olyan klasszikusokban, mint a Quo vadis, a Búcsú a fegyverektől vagy a Hannibál. Később egy váratlanul nagy sikert hozó, sajátos karakterrel, Bud Spencer néven vált világhírűvé. 2016 júniusában bekövetkezett halála előtt másfél évvel egyik magyar rajongója, Király Levente meglátogatta, interjút készített vele, majd portréfilmet forgatott róla, Piedone nyomában címmel. A február 28-án bemutatott bővített moziváltozat ürügyén beszélgettünk az alkotóval e kivételes emberről.

– Gyerekkoromtól rajongtam érte, lényegében az ő filmjein nőttem fel. Egyszerűen szerettem volna találkozni vele, és közös fotót készíteni. Féltem, hogy ez az álmom nem valósul meg, mert amikor mindezt tervbe vettem, már nyolcvannégy esztendős volt. Miután a fiával felvettem a kapcsolatot és leszerveztem az interjút, három hetet kellett várnom a találkozásig, ami nekem éveknek tűnt. De, hála Istennek, ki tudtam menni, és 2014. november 5-én, néhány nappal a születésnapja után fogadott a lakásán. Egy rendkívül kedves, közvetlen embert ismertem meg. Pontosan olyan volt, mint a filmjeiben. Rögtön kávéval kínált, körbevezetett az otthonában, a felesége házi süteményt sütött. Megkérdeztem, meddig maradhatok, ő azt mondta, hogy éjfélig, az egész napot ránk szánta.

– Ekkor született az az életútinterjú, amely a későbbi portréfilmjének kiindulópontja, magja lett?

– Bud Spencer nem életútinterjúra készült, csak egy hosszabb beszélgetésre. Úgy tűnhetett, hogy hivatalosan szerveztem le a találkozót a Magyar Televíziót képviselve, de valójában ez egy magánkezdeményezés volt a részemről. A köztelevízió akkor nem is tudta, hogy forgatok, mindent saját pénzből készítettem el. Ebből a felvételből kiindulva csinálhattam meg a másfél órás portréfilmet. Először egy háromperces anyag jött le belőle a köztévében, a Jónak lenni jó című jótékonysági műsorban. Bud Spencer ekkor ajánlotta fel árverésre az 1976-os, Zsoldoskatona című filmjében használt bőr csuklóvédőit. Így indult az egész. Menet közben aztán egyre inkább úgy éreztem, az élete sokkal többet érdemel, mint három perc. Ha már olyan szerencsében vagy még inkább Isten áldásában volt részem, hogy találkozhattam vele, akkor szerettem volna továbbadni ezt a kincset; a kötelességemnek éreztem megosztani másokkal. És Bud Spencernek is szerettem volna visszaadni valami nagyobbat azért a sok-sok örömért, boldogságért, amit gyerekként kaptam tőle a filmjeit nézve.

– Mikor, hogyan és mivel egészült ki ez az interjú, hogy aztán egy egész estés film kerekedjen belőle? 

– 2016 decemberében találkoztam Terence Hill-lel is. Akkor kezdett körvonalazódni a terv, ha már Magyarországról egyedüliként mindkettőjükkel sikerült interjút készítenem, akkor élni kell ezzel a kivételes helyzettel: szülessen egy portréfilm. Annál is inkább, mert Bud Spencer hatvan évvel korábban kezdett színészkedni, mégsem készült róla semmilyen életrajzi jellegű alkotás. Miközben az élete rendkívül érdekes volt, ráadásul mély erkölcsiséggel is bírt.

– Erre visszatérnénk, de közelítsünk a filmjéhez még mindig kívülről: kiket sikerült szóra bírnia vele kapcsolatban?

– Egykori sportoló-, úszó- és vízilabdázótársait, többek között azt, aki az 1952-es helsinki és az 1956-os melbourne-i olimpián is játszott Bud Spencerrel. Egykori színésztársak, például Riccardo Pizzuti, Sal Borghese, a zeneszerző testvérpár, Guido és Maurizio De Angelis emlékezik rá. Megszólalnak családtagok, rokonok, barátok, ismerősök. Itthonról többek között Kárpáti György, Ujréti László, a budapesti szobrát készítő Tasnádi Szandra és a Bud Spencer & Terence Hill emlékzenekar vezetője… Szóval számos magyar szála és vonatkozása van a filmnek, a két nép, az olaszok és a magyarok barátságát is szolgálva. Kifejeződik a kölcsönös szeretet: az, hogy Bud Spencer mennyire kedvelt minket, ahogyan az is, hogy a magyar nézők milyen hűségesen követték őt. A világon először mi állítottunk szobrot neki, hatalmas graffiti készült róla, két emlékzenekar játssza a zenéit, két év múlva pedig hivatalosan is parkot neveznek el róla Budapest III. kerületében...

– Különösen magyarországi, illetve németországi népszerűsége vitathatatlan, ugyanakkor otthon, Itáliában kevésbé vált emblematikussá a személye. Vajon miért?

– Rá is igaz, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Nem becsülték annyira, mint megérdemelte volna. Részint azért, mert ők sem tudták, hogy milyen sokoldalú volt. A Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója mondta: nem gondolta volna, hogy újat fog tudni mondani neki a filmem. Meglepődött, ledöbbent, látva, hogy Bud Spencer milyen tartalmas, példaként szolgáló életet élt. A fiatalabb generációk alig ismerik a hazájában. Egy ország, egy nép sokszor csak későn vagy utólag kezdi el becsülni az egyetemes értékeit.

– Filmjéből kiderül, hogy Bud Spencer a szó eredeti értelmében polihisztor volt: tizenhat évesen kezdte el az egyetemet, vegyész-, majd jogi tanulmányokat folytatott, úszó, vízilabdázó, amatőr rögbijátékos, bokszoló, színész, dalszerző, feltaláló, gyerekruha-tervező, UNICEF-nagykövet…

– Kevesen tudták róla, hogy három egyetemre járt, hat nyelven beszélt. Történelemből, filozófiából hihetetlen tudásra tett szert. Láttam, hogy a plafonig zsúfolt, óriási könyvtára tele volt a vonatkozó irodalommal. Barátai mesélték, hogy beszélgetés közben nehéz volt vele egy szinten maradni, annyira magasröptűek voltak a gondolatai. Mindig másképpen, mélyebben reagált, mint egy hétköznapi ember. Odahaza, a családjában „földönkívülinek” hívták. Nem lehetett felidegesíteni, nem tudták kihozni a sodrából. Nem törődött olyan lényegtelen dolgokkal, amelyek megmérgezik a hétköznapokat. Ezeket mindig el tudta engedni.

– Mit gondol, ez a fajta rendíthetetlen kiegyensúlyozottság a sportolói múltjából vagy inkább a hitéből fakadt?

– Leginkább talán a nápolyi habitusából. A dél-olaszok nagyon lazák, ha tetszik, a legjobb értelemben hebehurgyák. Kicsit ő is ilyen maradt. Nyilván benne volt a mély istenhite is. Azt mondta: a fontos dolgok felé kell orientálódni. A Jóistennek köszönte egész pályafutását, mindent, amit elért. És ahogyan ő beszélt erről, az tényleg hiteles volt. Egész valójával, jótékonysági akcióival is ezt igazolta: segítette az árvákat, a rászorulókat, a sérülteket, küzdött a kábítószer-használat ellen, szerette a természetet, az állatokat... Ha megnézzük, ezek a témák a filmjeiben is megjelennek; azok is a gyengébbek, az elesettek melletti kiállásról és az igazság győzelméről szólnak. Az egyik kollégája mesélte, hogy amikor a Piedone Afrikábant forgatták, és látták az óriási szegénységet, az éhező gyerekeket az utcán, Bud Spencer bement egy boltba, és felvásárolta az egész készletet, hogy enni adjon nekik. Aranyból volt a szíve. Nem véletlen, hogy milliók tudtak vele azonosulni. Felnőttként döbbentem rá igazán, hogy gyerekként mennyi értéket, mély tartalmat kaptam a filmjein keresztül.

– Mi lehetett a Mario Girottival, azaz Terence Hill-lel való legendás barátságának az eredője, titka? 

– Nagyon különbözőek voltak. Tűz és víz. Nemegyszer nyilatkozták, hogy amit Terence Hill szeretett, azt Bud Spencer nem, és fordítva. Terence Hill rendkívül zárkózott ember, Bud Spencer nyitott, extrovertált személyiség. Soha nem rivalizáltak, kiegészítették egymást. Bud Spencer nem tartotta magát színésznek, azt mondta magáról, ő egy karakter. Komikus. Amikor a forgatásokon délutánonként visszamentek a lakókocsiba, Terence Hill készült a szerepére, Bud Spencer pedig hatalmasakat evett, és meghívta a stábtagokat is. Egy figura volt, aki kiállt, és önmagát adta. Nagyon más volt, mint a mai sztárok, akik mindent alárendelnek a népszerűségnek. A fia elmondása szerint apja egy alkalomra találta ki a Bud Spencer nevet, mert nem akarta befeketíteni a sportolói múltját egy rossz mozifilmszerepléssel. Az 1967-es Isten megbocsát, én nem! viszont akkora sikert hozott, hogy muszáj volt folytatnia.

– Többször is utalt arra, hogy milyen közel állt Bud Spencerhez Magyarország. Mit tudott rólunk?

– Például azt, hogy milyen bonyolult és egyedülálló a nyelvünk. De különleges népnek tartott minket a történelmünk miatt is. Elmondása szerint tíz-tizenöt alkalommal játszott a Margit-szigeten; a magyar vízipólósokra felnézett, sőt Kárpáti Györgyöt a földkerekség legjobb vízipólósának tartotta. A magyar rajongók rendre elküldték neki a róla, illetve a vele kapcsolatban megjelent újságcikket. Ő minden egyes levélre, autogramkérésre válaszolt. Úgy tűnt, hogy a Margit-sziget különösen emlékezetes helyszín maradt számára, igazán közel állt a szívéhez. Tényleg nagyon szeretett minket. És egy szót tudott is magyarul: „Köszönöm.” A vele készített interjút is magyarul köszönte meg. 

– Érdekes, hogy ezt említi, mert a köszönetet más összefüggésben én is szerettem volna szóba hozni. A családtagok elmondása szerint a halála előtt is ez volt az utolsó szava hozzájuk: „Grazie”. Azt hiszem, hogy ott, akkor ez az egyetlen szó felért egy végső hitvallással… 

– Nem először érintette meg a halál közelsége. 1974-ben, forgatás közben, Amerikában rákot diagnosztizáltak nála. De nem esett kétségbe. Nem beszélt a betegségéről, eljárt a kezelésekre, és visszament dolgozni. Nem foglalkozott vele. Biztos volt abban, hogy Isten több időt ad neki. Nagyokat evett, elővette a gitárját, énekelt. Mire véget ért a forgatás, a kontrollvizsgálaton az orvosok megdöbbenve tapasztalták, hogy a daganat zsugorodott, később eltűnt a szervezetéből. „Legyints rá!” – e pozitív életelve és hite bizonyára szerepet játszott a gyógyulásában.

2016-ban otthon elesett, feküdnie kellett, és onnantól kezdve romlott az állapota. A halálos ágyán ő bátorította a köré gyűlő családtagokat, mondván, annyi mindent kapott az életben. A földi életet csak egy átmeneti időszaknak tartotta, ezt tanította a gyerekeinek is. Szeretett volna már átmenni a túlvilágra, találkozni a Jóistennel. Meg akarta tapasztalni Isten melegségét, közvetlenségét. Nem félt a haláltól, és érezte, tudta a család is, hogy indulni akar. Elengedték. Olyan erős volt benne a vágy, hogy ezzel mindenkit megnyugtatott. Talán ez lehetett a hitének legerősebb megvallása. Mindenkinek mindent megköszönt.

Fotó: Király Levente

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. március 10-i számának Mértékadó mellékletében jelenik meg.