Közösségi terekkel az elidegenedés ellen – Folytatódott a Vászonkrisztus a Párbeszéd Házában

Kultúra – 2020. szeptember 24., csütörtök | 18:49

A Párbeszéd Házában több mint egy év szünet után szeptember 22-én este folytatódott a Vászonkrisztus című filmsorozat. A koronavírus-járvány miatt csekély számú közönség ezúttal Godfrey Reggio amerikai rendező 1983-ban készült Koyaanisqatsi című filmesszéjét láthatta. A cím amerikai indián hopi nyelven annyit jelent: (egyensúlyából) kizökkent világ.

A filmben nincsenek dialógusok, sem cselekmény. Az alkotás narráció és beszéd nélkül, kizárólag a képek és a zene kifejező erejével ábrázolja a fejlett társadalmi lét és a természet mára már egyre nehezebben áthidalható szakadékát.

Amit látunk, az a milliós nagyvárosok eltömegesedése. Különböző népcsoportokhoz tartozó emberek bukkannak fel. Sokféle sorsot sejtünk meg az arcok mögött, ami közös bennük: hogy a tömegben is magányosak. Beiktat a rendező néhány gyengéd, érzelmes pillanatot is: egy vízparton heverő anyát látunk, mellette alvó gyermeke, öreg férfi mendegél fiatalabb hölggyel, arcukon mosoly.

Ami azonban megmarad a nézőben, az a rohanás, az iszonyú módon felgyorsult idő, a száguldás a semmibe.

A film alapritmusa is ehhez igazodik, a képek szinte egymásra torlódnak, olyan gyorsasággal követik egymást, legalábbis amikor a nagyvárosok lüktetését látjuk, de a gyártósoron dolgozó robotok is mintha egy gondosan megkoreografált táncjáték résztvevői lennének. Eszünkbe juthat Charlie Chaplin Modern időkjének híres, a gépies elembertelenedést bemutató gyári jelenete. Az elidegenedést ábrázolja a film a hatalmas kőépületekkel, mértani alakzatokkal is.

A lüktető ritmus csak akkor lassul le, amikor az Isten által megalkotott természetet látjuk, annak romlatlan szépségét, a méltóságteljesen hömpölygő hullámokat, felhőket, a mozdulatlan, monumentális hegyvidéket, hópelyhek keringőjét.

Kiemelendő a zeneszerző, Philip Glass repetitív, ismétléseken alapuló, gyakran a harmonikus dallamokat szándékosan eltorzító, már-már kakofón zenéje, amely tökéletesen kifejezi az alapjaiban megbomlott világ disszonáns légkörét.

A vetítés után Lázár Kovács Ákos médiakutató, egyetemi tanár beszélgetett Both Miklós zenésszel, néprajzkutatóval és Szilvácsku Zsolt tájépítésszel.

Lázár Kovács Ákos kérdésére Szilvácsku Zsolt elmondta: kétszer is látta a filmet, és ilyen kérdések fogalmazódtak meg benne:

hová megyünk, van valami célunk? Hová mennek a filmben látható emberek?

Amikor először látta a filmet, úgy érezte, hatalmas a zűrzavar, ellenben most a stabil állandóság tűnt fel neki.

A tájépítész városokat említett: Kazincbarcikát, Miskolcot, Ózdot. Ezeken a helyeken korábban meg lehetett élni a perspektívát, de ez az élmény mostanra összeomlott, helyette üres terek keletkeztek. Szívszorító, ahogyan ezt a változást az ottani emberek kezelik. A filmben is találhatnánk olyan szereplőket, akik kis falvakból jöttek, vagy beszorultak a gettókba, és hasonló környezetváltozáson estek át. Az emberek önmaguktól, külső segítség nélkül nem tudnak talpon maradni vagy kiemelkedni. Szilvácsku Zsolt szerint a filmben a jéghegy csúcsa mutatkozik meg például abban, amikor egy beteg keze arra vár, hogy a nővér megérintse, de nem ez történik. Miért engedi el, amikor a beteg nem akarja? Egymásért megyünk, vagyunk, de ez a filmből sehol nem jön át.

A filmben látott terek közül majdnem mindegyik a „sehol tere”.

A szakma hívja így azokat a tereket, amelyeken átmegyünk (pályaudvarokat, repülőtereket, utakat). A Sehol. Egyre több ilyen tér van, hiszen az a cél, hogy ne üljünk le, hanem különböző csatornákon jussunk el az egyik plázából a másikba, a garázsból az autónkkal a munkahelyre, hogy

ne menjünk ki a szabadba, a parkba, az étterembe, kávézóba, a Valahová, ahol találkozhatnánk, azaz a közösségi terekbe.

A filmben alig volt ilyen tér, ahol volt, ott hirtelen minden begyorsult.

Both Miklós zeneszerző ugyancsak látta már a filmet tizenöt évvel ezelőtt. Akkor elborzasztotta a nagyvárosok eltömegesedése, amit a rendező bemutatott. Azóta viszont fél évet eltöltött Sanghajban, más nagyvárosokban is járt, és bár valóban nagy volt a tömeg, nagyon tetszett neki a szervezettség. A zeneszerző rávilágított arra a jelenségre, hogy

az ember mindig kihagyja magát a tömegből,

így ő sem érzi azt, hogy egy tömeghez tartozna. De ha madártávlatból nézné őt valaki, miközben a Rákóczi úton sétál, akkor úgy szerepelne a filmben, mint aki a tömeghez tartozik. Kettős érzés van benne a mű megtekintése után: van, ami fel is háborítja, akár a zenét illetően is.

Both Miklós az utóbbi időben sok időt tölt Ukrajnában, néprajzi gyűjtést végez. Izgalmas látnia azt az iparosítást és urbanizációt, ami végigmegy az ottani falvakban. Felidézte: Ukrajnában még a múlt század húszas éveiben, majd később, a hatvanas években kezdődött a kultúrházak építése. Érdekes megfigyelni, hogy

az emberek hagyományos kultúrájára, gondolkodásmódjára, éneklésére milyen elementáris hatást gyakorolt az, hogy megjelent egy épület, ami magával hozott egy új gondolatot, egy új kultúrát. 

Amikor a film képeit látjuk, értenünk kell, hogy ezek mögött az épületek mögött is gondolatok vannak, amelyek megváltoztatták az ábrázolt emberek érzésvilágát.

A film egyik jelenetében ott áll valaki egy repülőgép előtt. Jó eséllyel földműves volt azelőtt, aki az egész életét szervezte, most pedig egy olyan személy, akinek nagyon speciális tudása van a világról, nem is látja át az egész rendszert, és ez önmagában is elindítja az elidegenedés folyamatát a nagy közösségekben. Régen természetes volt, hogy beleszülettünk a hagyományba, ez ma már nincs így.

Lázár Kovács Ákos felhívta a figyelmet arra, hogy a megtekintett alkotás 1983-ban, tehát még a digitalizáció előtti korban készült. Rengeteg dolgot összehordtunk, városokat, technikát, a modernizáció megtörtént, ennek része volt az urbanizáció, a városkultúra változása. A film azonban archaikus elemmel kezdődik: a történelem előtti, városok, kultúrák előtti kort mutatja, látjuk a barlangrajzokat is, a homo sapiens 30–35 ezer évvel ezelőtti állapotát. Amióta civilizációban élünk, eljutottunk a nyomtatott áramkörökig, bizonyos értelemben rosszabb a helyzet. Fertőzzük egymást, most már globális vírusokkal. Minden globális, a filmben látott űrhajó is, amint a semmibe zuhan le.

A médiakutató megvilágította azt is, hogy

a természetes hagyományok helyreállításához kötelező jelleggel használjuk a legmodernebb eszközöket az előnyeik miatt.

Elgondolkoztató kérdés, hogyan erőszakoljuk meg, tesszük tönkre a hagyományos kisközösségeket, falvakat, városokat, a bennük élő embereket az ingatlanfejlesztésben, profitszerzésben érdekelt hatalmi erőkkel. Hogyan zilálják ők szét globális szinten a hagyományokat? Teljesen mindegy, hogy Tajvanban vagyunk, vagy San Franciscóban. Itt merül fel a felelősség kérdése.

Fotó: Párbeszéd Háza

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria