Kránitz Mihály: Maga az Isten jön el

Kránitz Mihály kiemeli: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, de ezért nekünk is tennünk kell. „Nemcsak az ölünkbe hullik az isteni ajándék, hanem hitből fakadó tetteinkkel kell igazolni, hogy már most hozzá tartozunk.” A világ igézete gyakran eltérít bennünket ettől a céltól, de a hit útján való járás éberré tesz, hogy az Isten iránti hűségben mindig megmaradjunk. A teológus szerző figyelmeztet: meg kell változtatnunk gondolkodásunkat, szemléletünket ahhoz, hogy értelmezni tudjuk Jézus ellentmondásosnak tűnő szavait is, és „azzal az egyszerű, tiszta és nemes lélekkel” éljünk, mely jellemző volt rá. Ha teljesen ráhagyatkozunk, akkor „az elfogadhatatlan is elfogadható és a szeretetben felismerhető lesz.” Kránitz Mihály szerint hit nélkül nehéz a természeti eseményeket értelmezni. Ha elutasítjuk a Teremtőt, „akkor még az értelem fonalát is nehezen tudjuk tovább vinni, és akkor sötétben tapogatózunk.” A hit viszont világossá teszi, hogy Isten az Ég és a Föld alkotója, a világmindenség Ura. Olyan hatalmas, hogy Isten létére még az emberi természetet is képes volt magára venni, csak azért, hogy velünk, teremtményeivel a legközvetlenebb módon találkozzon. A kicsinyek, az alázatosak és a tiszta szívűek fedezik fel mindenben az ő arcának vonásait.

A karácsony éjszakáján betlehemi jászolban született Jézus Krisztus a Messiás, a Szabadító, a neve is azt jelenti: „Isten megszabadít.” Vele indul el az emberiség megváltása, „Isten ószövetségi barátainak a megmentése és az új nemzedékek meghívása abba az országba, örök otthonunkba, melynek a meghirdetésére jött közénk.” Mihály atya arra is kitér, hogy a szeretetet is tanulnunk kell, ami mögött mindig ott van az áldozat, amelyhez az ember folyamatosan elég erőt kap, hogy a másikért vállalja, s ezzel őt megajándékozza. „Kiengesztelődés jöhet létre ekkor szülők és gyermekek, népek, kultúrák, vallások és egyházak között, mert akkor bennünk már a Lélek dolgozik.” Advent segíthet bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy amikor mi megtaláltuk „a szentek útját”, nekünk is úttá kell válnunk mások számára. Úgy, ahogy ezt Szent Pál apostol megfogalmazta: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.”

Ferenc pápa felhívja a figyelmünket, arra, hogy nem a bűnös személy az igazi probléma. A legnagyobb gond, hogy nem ismerjük el bűneinket, nem bánjuk meg azokat, „és még csak szégyenérzetünk sincs, hogy azokat elkövettük.” A Szentatya leszögezi: „Csak egy ajtó van, amelyen beléphetünk Isten országába, és ez az ajtó Jézus. Aki más úton igyekszik oda belépni, az rabló és tolvaj. Illetve lehet egy olyan karrierista, aki a saját javára, dicsőségére gondol, s ezzel ellopja az Isten dicsőségét.” Ferenc pápa említést tesz a képmutatók romlottságáról is. Ők azok, akik csak magukat szeretik, és igyekeznek másokat megtéveszteni, a saját hazugságukba bevonni. „Hazug a szívük is. Nem képesek kimondani az igazságot.” A Sátán ugyanezt a nyelvet használta, amikor megkísértette Jézust a pusztában. Felteszi a Szentatya azt a kérdést is, mit jelent tűrni, elfogadni. Azt, hogy magunkra veszünk egy nehézséget, és azt „erőteljesen felvisszük a magasba, nehogy a mélybe nyomjon bennünket.” Ez fontos keresztény erény, amelyről Szent Pál többször is beszél. „Eltűrni tehát annyit jelent, hogy nem engedjük magunkat legyőzni a gondok által. A kereszténynek legyen ereje, hogy nem engedi le a karjait, hanem oly magasra emeli, hogy így mindent elviseljen” – mondja a pápa. Egyúttal megállapítja: az Ige megtestesülése nélkül nagyon hiányos lenne a hitünk. „Ez az igazság Jézus igazsága. A megtestesült Jézus jelenléte.” A keresztény ember magatartását a világosság, nem pedig a sötétség határozza meg. Jézus ezt a világosságot hozta le közénk, ahogy azt János apostol írja evangéliuma elején: a világosság a világba jött. Olyan világosságról van szó, melyet a világ nem értékel, ami azonban megment bennünket a sötétségtől, a bűn sötétségétől. A Szentatya nyomatékos kérése hozzánk, hogy „ne legyen semmilyen ügyünk az ördöggel”, és vegyük komolyan azokat a veszélyeket, amelyek a világ jelenlegi állapotában leselkednek ránk. A Sátán már a Biblia első lapjain megjelenik, de ott van az utolsón is, amikor Isten véglegesen legyőzi. Ám az ördög a kísértéseivel újra és újra visszatér, ezért nem lehetünk figyelmetlenek. Nekünk pedig választanunk kell, hogy Jézussal vagy ellene. „Ezen a ponton nincs megalkuvás. Küzdelemről van szó, egy olyanról, amelynek a tétje mindannyiunk üdvössége” – írja Ferenc pápa.

Kránitz Mihály elmélkedéseihez és Ferenc pápa gondolataihoz gyönyörűen illeszkednek Nagy Gáspár versei. A Se út, se félelem című költeményében így ír: „Makacs szívünk / csak a reménynek adja meg magát. / Bár tudván tudja, / mily kockázatos ma megint elindulni Betlehem iránt. / Az úton végig katonák, / tankoszlop, aknazár. / És mennyi rágalom, szitok, meg orvhalál / Leselkedik most miránk. / De ott az a csillag / Riadt szívünkbe lát. / Mert ő is elindult egyszer, / majd egy intésre megállt. / A hely fölött ragyogni. / Aztán már nincs tovább. / Se út, se félelem, / csak a szentséges éj ölén/ Dicsérni a végtelen csodát.” Egyrészt megint csak János evangéliumára gondolhatunk: a Világosság eljött közénk, de a sötétség nem fogadta be. Másrészt pedig itt nem látunk semmit a csodából, magából Jézusból. A csillagot látjuk, amelyik felragyogott, és utána megáll. Jele és tanúja lett annak, amiről a vers úgy szól, hogy elmondatlanul hagyja.

Karácsony lényegét pedig legjobban talán a Jegyezvén szalmaszállal című vers fejezi ki legpontosabban: „kívül és belül: / poklosan örvényült világ, / de a remény soha sem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ.”

Nincs mitől félnünk: a Megváltó szeretet-Isten, Jézus Krisztus megszületésével eljött közénk, és itt van velünk mindig az egyetemes, soha nem múló reménység.

Kránitz Mihály: Maga az Isten jön el
Szent István Társulat, 2017

Bodnár Dániel/Magyar Kurír