Krisztus megkeresztelkedése Giotto festményén

A karácsonyi ünnepkör és az azt követő évközi időszak kezdete Krisztus-epifániák (jelenések) sora: a Szűz Máriától született Gyermek életének kezdeti eseményeiben föltáruló misztériumra figyeltek az angyalok, a pásztorok, a bölcsek, maga Keresztelő János is, de leginkább a mennyei Atya. Nem is hagyja szó nélkül.

Megkeresztelkedésekor Jézus maga szótlan, csupán az előfutár jogos észrevételét hárítja el. A vízbe merült názáreti Jézust a meghasadt égből lehajló Atya szava avatja fel meghallgatandó Szóvá. Az Örök Logosz most emberi beszéd lesz, de szava immár az Atya szeretett Fiának az Igéje. Innét Kánába érve, valójában az „emberiség menyegzőjére”, szava erővel telten borrá teremti a vizet.

Akit az angyalok megénekelnek Betlehemben, aki miatt a pásztorok dicsérik és magasztalják az Istent, akit messze földek bölcsei leborulva imádnak, Mária egyszülöttét most a Jordán folyóban e gyermek Örök Atyja sajátjának mondja: „Íme az én szeretett Fiam”. Az Atya öléből a vízben megmártózottra ereszkedik a Szentlélek, Istennek pedig „kedve telik benne”.

Giotto ezt a fölséges titkot, a fiúi alázat és az atyai örvendezés misztériumát festette meg a padovai Scrovegni nevű nemesember Mária-kápolnája falán, a tizenkét éves Jézus templomi tanítása és az említett kánai borcsoda jelenetei között.

A toszkán mester 1303–1305 között festette meg huszonkét képben Jézus, fölötte pedig tizenkét jelenetben Szűz Mária életét. V alakban megnyíló sziklák közt folyik a Jordán vize, ebben áll derékig Jézus. Keresztelő János valójában nem keresztel, még csak be sem meríti Jézust a folyó vizébe, hanem jobbjának beszélő gesztusával (adlocutio) „Isten bárányának” jelenti ki. Jézus – ahogy Lukács gondosan megjegyzi – kezeit kitárva „éppen imádkozik”. Az ő imádsága szótlan beszéd az Atyjával, aki megjelenik a csodálatos mennyei kék mező közepén. Giotto az éppen csak bontakozó új látásmód jegyében „rövidülésben” mutatja az Atyát, aki hatalmas lendülettel, fehér fényözönben behajol a térbe, erős karjával Fiára mutat. A hétszáz éves freskón sajnos csak sejteni lehet az Atya és Fiú közt a kitárt, fehérszárnyú galambként ábrázolt Szentlelket. Jézus fejére aranyfény csorog a Lélekből, három irányban szétnyílva: ez a Szentháromság – az Egyszülöttjét küldő Atya, az alázatos emberségre ereszkedő Szentlélek és az imádkozó Isten Fia – titka.

Balról a sziklaparton angyalok állnak, ketten Jézus ruháját tartják: a vöröset, melyet János is visel, a vértanúságig menő emberség öltözetét, és a kéket, mely a mennyek országának a színe. Jézus Isten és ember, egyszerre mindkettő, valóságosan és véglegesen.

Giotto képét lírai realizmus jellemzi, egy kivétellel. A víz! A víz nem vízszintes, s ez nem a mester vagy segédje hanyagsága, hanem üzenet.

Nem Jézus keresztelkedik meg, hanem ő kereszteli meg a vizet, mely a vízözön és a Vörös-tenger fáraópusztító, halált hozó ereje.

Mi azért merülünk a vízbe, hogy elpusztítsa bennünk a bűnt. A katakombák keresztényei „folyékony sírnak” tekintették. De itt nem az! A színe sem víztiszta kék, hanem zöld, az élet színe. Mint a korábbi képeken Joachim és József zölden viruló vesszeje, pünkösd Szentlelkének a színe, aki ha árad, „megújítja a föld színét”. És itt a folyó árad, dagad, nemcsak szeméremből takarja derékig Jézus testét, hanem jele a feltörő új Életnek. „Benne Élet volt” – írja a szeretett tanítvány –, ami most megnyilvánult és feltárult.

Nos, ez a víz, most már így megkeresztelten, az Élet vize. Benne Élet van. Nézd csak meg! Giotto Jézus lába mellé egy halat festett, mely tátott szájjal, csodálkozva-imádkozva Jézushoz úszik, Teremtőjéhez, Mesteréhez. Nem, ez nem csak jelkép! A parton, Keresztelő János és András apostol mögött egy fiatalember áll. Egyedül ő nem visel glóriát. Egyedül ő nem visel még glóriát, amíg el nem éri őt is az a víz. Az életadó keresztvíz. Az apostollal együtt az Egyház képe. Azok közössége, akik már megtisztultak és akik még a keresztség adta istengyermekségre várnak.

Forrás: Vértesaljai László/Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír