Párbeszéd a liturgiáról: Légy irgalmas hozzám!

Nézőpont – 2019. július 7., vasárnap | 12:00

Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.

Amikor megkopogtatunk, megkocogtatunk valamit, gyakran az anyag minőségre vagyunk kíváncsiak. Megütögetjük a falat, hogy érzékeljük, van-e üreg a vakolat mögött, s egyesek arra esküsznek, hogy görögdinnyét is kocogtatás alapján érdemes vásárolni: amelyik jól kong, az édes. Az orvos is kopogtatja a mellkasunkat, hogy figyelmes hallgatás útján, az onnan jövő zörejek alapján következtetessen arra, mi is lehet a gond.

Erőteljesebb ütéseket mérünk arra a tárgyra, amit fel akarunk törni, hogy a belsejében lévő dologhoz hozzáférjünk. Így dolgozik a harkály a fa kérgén, és mi is így törjük fel a diót, a mogyorót, a mandulát, hogy hozzájussunk a gyümölcs ehető részéhez, vagy így törjük szét a malacperselyt, hogy kivehessük belőle a megtakarított pénzünket.

Kopogtatunk annak a lakásnak, helyiségnek az ajtaján, ahová bebocsátást szeretnénk nyerni. Nem törünk rá a szoba tulajdonosára, a bent beszélgetőkre, hanem megvárjuk, amíg szólnak, hogy beléphetünk.

Vannak helyek, amelyekhez nem könnyen férünk hozzá, dolgok, amelyek sokadik pillantásra sem tárulnak fel előttünk. Rejtve maradnak. Gyakran okozunk meglepetéseket egymásnak, és hányszor futunk bele abba a tapasztalatba, hogy ránézésre teljesen tévesen ítéltünk meg valakit. Néha túl későn derül fény ítéleteink elhamarkodott voltára. Nemritkán saját mozgatórugóinkkal kapcsolatosan is tévesek az ítéleteink. Életünknek ezt a nehezen belátható, mégis központi helyét a Biblia szívnek hívja. „Kifürkészhetetlen az ember szíve”, mondja a zsoltáros (Zsolt 64,7). Az a hely, ahonnan a jó ember jót, a gonosz pedig gonoszat hoz elő (Lk 6,45).

A mell verése ősi bibliai gesztus. A töredelem jele. A templomban hátul megálló, bűneit megvalló vámos ezzel a gesztussal tesz vallomást: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz.” Ez a megigazulás záloga lesz számára. Nem pedig melldöngető büszkeség – „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan…” –, ami elég önmagának. (vö. Lk 18,11).

A liturgiában a szentmise elején bűnbánatot tartunk, és közös vallomással adunk hangot ennek, amit a mellverés gesztusával kísérünk. „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.” Töredelmünket fejezzük ki, hogy ma, amikor az ő szavát halljuk, ne keményítsük meg a szívünket (95. zsoltár), hanem engedjük, hogy annak bűneink, tévedéseink miatt keletkezett kérgét Isten széttörhesse. Mintha szívünk e kemény külső burkán át szeretnénk bejutni oda, ahol jók vagyunk, mert Isten ott lakik bennünk. Ám amikor mellkasunkon kopogtatunk, Isten, „a vesék és a szívek vizsgálója” (Jer 11,20) szintén ott kopogtat a mi kezünkkel. Hallgatja, mi van odabent. Mint a jó orvos, ismeri és gyógyítja betegségeinket. És abból, amit ott hall, túl ezen a vastag falon, szívünk dobbanásaiból kihallja az eredeti jóságot, ami ott lakozik bennünk. Segít széttörni a megkeményedett külső burkokat, hogy visszatalálhassunk hozzá. Bebocsátásért kopogtat. Tulajdonképpen a mi bebocsáttatásunkért. Ez a töredelmes mellverés megigazulásunk kulcsa, gyógyulásunk záloga. Nem mi adjuk ezt magunknak. Kapjuk. Nem így jöttünk, de így térünk haza. Töredelem nélkül nem megy. Közösen kifejezett töredelmünk – amely eleve kizár minden ítélkezést akár magunk, akár mások felett – az irgalom útját nyitja meg szívünk és Isten szíve között: az Eucharisztiában.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria