Márton Áron: Breviárium

A német nemzetiszocializmus 1933-as uralomra jutásának évében született egyik írásában Márton Áron kifejti: „A liberalizmus a szabadságot, a szocializmus az egyenlőséget, a nacionalizmus a nemzetet isteníti.” Az Egyház és mi, hívők, követeljük a szabadságot, „de a liberalizmust sietünk temetni. Szociális gondolkozást, a társadalom gyökeres reformját hirdetjük, de a marxizmussal nem mehetünk. A faj szeretetének szent kötelességét vállaljuk, de a vér istenítését eretnekségnek tartjuk.” A felbolydult világban a békét az embereknek „csak a teljes igazság megismerése és elismerése” hozhatja el, annak tudomásulvétele, hogy „abszolútum egyetlenegy van: az Isten”.

Ugyanebben az évben a keresztény nevelésről szóló fejtegetésében leszögezi: annak legnagyobb parancsa, hogy „az Isten képmását minél több lélekben, minél jobban kihozza”.

Nemzet és kultúra kapcsolatát elemző, 1935-ös cikkében arról ír, hogy a „hangos magyarkodás már nem tud megtéveszteni. S bármennyire csűrjük-csavarjuk a dolgot, a születések korlátozása mellett felhozott összes gazdasági és orvosi érvek mögött végső fokon az a mérhetetlen egyéni önzés búvik meg, amelyre a kor szelleme korunk gyermekét ránevelte. Gyermek nélkül mégis vígabban lehet élni… Az önző, önmagának való nemzedék helyett új nemzedékeknek kell jönnie. S legalább arra legyen gondunk, hogy ezt megmentsük. A népek fennmaradásának záloga: a család.”

Püspökké kinevezését követően első, 1939-ben kiadott körlevelében így fogalmazza meg főpásztori küldetését: „Szent hivatásom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak. Az Isten felé vezető utat mindenki számára kell feltárnom, egyengetnem és kívánatossá tennem.”

A II. világháború véres öldökléseinek kellős közepén, 1943-ban kiadott, másik körlevelében egyértelműen megfogalmazza a püspök, hogy az első akadály, amit az Isten útjából el kell mozdítani, a gyűlölet. „Mert Isten a szeretet Istene, s nem tér be oda, ahol gyűlölet lakozik. Főparancsolatával, amely a többi parancsolatokat mind magában foglalja, az embert szeretetre kötelezte. Megparancsolta, hogy szeressük az embert mint Isten képmását és testvérünket, önmagáért, és szeressük ellenségeinket is, Őérette.” Ez pedig azt jelenti, hogy nem törhetünk „felebarátunk jogos érdekére, anyagi és erkölcsi java ellen…”, nem tehetünk rosszat ellene, nem szabad, hogy visszaéljünk szorult helyzetével, sőt, segítenünk kell őt.

Kiállt Márton Áron az üldözött zsidók védelmében, amiről 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban papszenteléskor elmondott beszéde tanúskodik: „Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze… Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát. Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el… Aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától bármilyen meggondolások alapján elvitatja, az magára vonja az ítéletet…” Egy év múlva pedig Áron püspök levelet intézett a kolozsvári rendőrkapitányhoz, tiltakozva a zsidók és keresztények deportálása ellen. „Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani.”

A háborút követően, 1946 áprilisában elmondott beszédében a két főparancsot vizsgálva megvilágítja, hogy a parancs első és második része elválaszthatatlanul összefügg. „Aki az Istent nem ismeri, embertársában sem fogja a testvérét felismerni. Aki Isten törvényeit nem tiszteli, az emberek jogait sem fogja tiszteletben tartani. Aki nem tudja, hogy minden hatalom onnan, felülről adatott, annak a kezében a hatalom könnyen lesz a zsarnokság eszköze. Akinek a túlvilág nem létezik, a földön fogja a paradicsomi örömöket habzsolni, s kíméletlenül ott szerzi meg, ahol találja.”

1947. január 1-jén elmondott újévi beszédében ugyancsak világosan fejti ki mondandóját: a különböző formákban megmutatkozó szellemi és erkölcsi árulásoknak, „ennek a nagy aposztáziának a következménye a mai ember tragédiája. Amilyen mértékben fordult el Istentől és törvényeitől, olyan mértékben tompult el a lelkiismerete… Eltűnt a jog és az igazság tisztelete, és eltűnt a szeretet. Helyettük az önzés és a hazugság vette át az uralmat a társadalmi élet fölött… Lelkiismeret-furdalások, erkölcsi gátlások nem feszélyezik sem a kicsiket, sem a nagyokat.”

Az 1973-as gyulafehérvári papszenteléskor elmondott prédikációjában a papi hivatás három követelményét fogalmazza meg: a lelkipásztor legyen egész lélekkel pap, ne akarjon két úrnak szolgálni; álljon mindig a gyengék és szenvedők mellé; legyen az imádság embere, ez legyen a fő ismertetőjele. „Az imádság a pap életében olyan követelmény, amit nem pótolhat a legalázatosabb külső tevékenység sem.”

Márton Áron földi halálának évében, 1980 májusában körlevélben búcsúzott el híveitől, és figyelmeztetett: „Az Egyház akkor fogja vonzani a kívülállókat, és akkor valósul meg a keresztény egyházak és közösségek óhaja és törekvése, az összes keresztények egysége, ha rólunk is elmondhatják, mint az első századok keresztényeiről: nézd, ezek mennyire szeretik egymást.”

A kötet anyagát válogatta, az életrajzi adatokat összeállította és az utószót írta Virt László. Egyetérthetünk vele, hogy Márton Áron több évtizeddel ezelőtt megfogalmazott gondolatai „ma is megtalálják az utat bárki szívéhez és értelméhez, aki képes maga mögött hagyni az önérdek által táplált ideológiákat”.

Márton Áron: Breviárium
Kairosz Kiadó, 2020

Bodnár Dániel/Magyar Kurír