Marton József: Márton Áron, Erdély püspöke

Az egyszerű, mélyen vallásos földműves családba született Márton Áron már gimnazista korában érezte Isten hívását, de közvetlenül az érettségi letétele után behívták katonának. Indulása előtt, a székelyudvarhelyi állomáson édesanyja a rózsafüzérét nyújtotta fel harctérre induló fiának. Idős korában az első világháborúra emlékezve a püspök így vallott erről: „… ez mentett meg engem.”

Leszerelését követően nem sokkal szívében tehetetlen fájdalommal élte meg a trianoni döntést. Időlegesen elbizonytalanodott papi hivatását illetően, de egy éjszakai vívódás után megértette, hogy Isten őt népének „sajátos szolgálatára rendelte”. Küldetésére a Gyulafehérvári Teológián már tudatosan készült fel.

A kötet írója kiemeli, hogy Márton Áron papi szolgálata Erdély letargikus, cselekvésképtelen időszakában kezdődött el. Az 1920-as években az erdélyi magyarságnak az értelmiségi rétege vezetők nélkül vergődött, lassan szerveződött. Márton Áron ekkor állt be „az ébresztő munkába”. Apostoli küldetésének lelkiismeretes teljesítése mellett nem zárkózott el kora társadalmának evilági kihívásaitól sem, nem elégedett meg az egyszerű lelkipásztorkodással, lelki, kulturális szervezeteket hozott létre Ditróban, Gyergyószentmiklóson. Püspöki szolgálata hasonlóan kritikus időszakban kezdődött, de „megfontolt, határozott magatartásával és az emberekhez közel álló személyiségével tartóoszlopa lett az egyensúlyából kibillentett népünknek”. Úgy, ahogyan ígérte 1939. március 31-én kelt beköszöntő szózatában: „Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.” Egyik szentbeszédében pedig így vígasztalta híveit: „Veletek együtt hiszem én is, hogy a szenvedéseknek az a faja, amelytől most gyötörtetünk, meg fog szűnni. Hittel és reménnyel indulunk a vigasztalan jelenből a bizonytalan jövő felé, mert tudjuk, hogy fejünk fölött a gondviselő Isten őrködik, és mert tudjuk, hogy a szenvedésnek megváltó ereje van.”

Márton Áron személyiségének egyik legfőbb jellemzője volt, hogy mindig kiállt a mindenkori üldözöttek – így a II. világháborúban az elhurcolt zsidók mellett –, majd 1945 után a kommunista hatalomátvételt követően tiltakozott a görögkatolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Kemény, megalkuvásmentes magatartást tanúsított a kommunista kormány valamennyi egyházellenes törvényével szemben. Krisztusi küldetése szerint járt el akkor is, amikor 1948-ban a kormány olyan statútumot, megegyezést akart elfogadtatni vele, ami az egyház számára kedvezőtlen volt, amivel a gondjaira bízott egyházat egyoldalúan az állami érdekeknek rendelte volna alá. A kommunista hatalom 1949 júniusában börtönbe vetette a püspököt, hat évig élt a világtól elzártan, „sötét erők karmai között mindenétől és mindenkitől távol tartva…”. Marton József szerint ez a hat év jelentette a határvonalat Márton Áron pusztán emberi és szent mivolta között. Egyesek már a haláláról beszéltek, „és lelki és átvitt értelemben ez igaz is: meghalt teljesen a világnak, hogy egészen Istennek éljen”. A börtönévek kezdetétől „már megjelenik előttünk a Szent, a nyugalmat és lelki békét árasztó magányos nagy Remete”. Később pedig, amikor börtönből való szabadulását követően tíz évig házi őrizetben tartották, bár fogoly volt, „mégis szabad, sőt megalázott helyzetében is képes volt másokat szabaddá tenni és felüdíteni”. A lelkileg meggyötört, testileg megkínzott, mindenükből kiforgatott hívek, az írók, költők, papok, tanárok, kétkezi dolgozók vigaszra és eligazításra találtak nála. „Mindenki élménnyel és megerősödve távozott a püspöktől” – fogalmaz Marton József. 

A könyv szerzőjének meggyőződése: ha lenne bátorságunk boldog emlékezetű Márton Áron gondolatait és tanácsait megfogadni, a mának és a jövőnek is utat mutatnánk. Egyik beszédében így fogalmazott: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk… A szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdekellentéteket és társadalmi válaszfalakat eltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnk összefogásával munkálhatjuk eredményesen.”

A kötetet Vargha Miklós Péter, a Budapest Tisztviselőtelepi Magyarok Nagyasszonya-templom plébánosa szerkesztette. Olvashatjuk a könyvben a Kovács Gergely – Márton Áron boldoggá avatásának posztulátora – által összeállított Imádkozzunk Áron püspökkel című kiadvány imáit is.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír