Mások hibái bennünk is megvannak – Száz éve született Várnai György grafikusművész, karikaturista

Várnai a fordulat éve (1948) előtt, a koalíciós időkben, a Szabad Száj munkatársa volt, itt jelentek meg legelőször a karikatúrái. Élete során sok mindennel foglalkozott, elsősorban azonban karikaturista volt, az úgynevezett fekete humor képviselője. Tervezett rajzfilmeket, illusztrált könyveket is, de ne fussunk annyira előre.

Várnai György 1921-ben született Budapesten. A Magyar Iparművészeti Főiskolán, grafika szakon, Haranghy Jenő tanítványaként végzett 1946-ban. Már azokban az években dolgozott az Újságnak, 1943-tól a Délibábnak, a Színházi Magazinnak és a Tolnai Világlapjának is. 1951-től 1957-ig a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban, majd a Pannónia Filmstúdióban tevékenykedett, 1957-től a Ludas Matyi karikaturistája lett. Készített reklámfilmeket is. Munkásságát Balázs Béla-díjjal, Munkácsy-díjjal ismerték el, önálló karikatúraalbuma 1965-ben jelent meg.

Miután magam is a Ludas munkatársa voltam most már több mint harminc évvel ezelőtt, így abban a szerencsében volt részem, hogy ismerhettem őt, és hetente kétszer is találkoztam vele. Reggelente mindig elsőként ért be a szerkesztőségbe, a Gyulai Pál utca 14-be, kedden és csütörtökön. Helyet foglalt a 11-es szobában, az íróasztala melletti fotelben, és egy hosszabb szipkába tett cigarettát szívva várta, hogy kezdődjön a nap. Amikor benyitottam, hogy bevigyem a nyomdából visszakerült rajzokat, mindig ottmaradtam kicsit beszélgetni vele. Gyuri kedves ember volt, azt hiszem, mindenki szerette, abszolút tekintélye volt a szerkesztőségben. Hegedűs Istvánnal (Hihi) együtt kapták a ’60-as években a Munkácsy-díjat. Tíz óra felé ő is mindig megérkezett, és miután letette a holmiját az íróasztalára, leült Várnai mellé a másik fotelbe. Aztán rövidesen összegyűlt az egész csapat: Brenner, Balázs-Piri, Fülöp, Sajdik, Lehoczki, Dallos és a többiek, együtt várták, hogy vége legyen a vázlatértekezletnek.

Ha megnézzük Várnai fényképét vagy rajzos önportréját, rendkívül zárkózott, sötét szemüveget viselő, zord ember benyomását kelti, akit első látásra talán legszívesebben elkerülnénk. Ám a külső néha megtévesztő. Azt mondják, a látszat nem minden, és tényleg, tanúsíthatom: Várnai Gyurinál kedvesebb embert nem sokat ismertem hosszú sajtós pályafutásom során. Kétségkívül zárkózott ember volt, de egyúttal nyíltszívű is. A szeme nem bírta az erős fényt, azért hordta a sötét szemüveget még zárt helyiségben is. Ha rajzolt, levette, de ahogy telt az idő, egyre rosszabbul látott, közel hajolt a papírhoz, és szinte belevéste a ceruzát, úgy, hogy át is lyukasztotta néha. A végleges, nyomtatott rajzokon azonban ebből semmi sem látszott, ahogyan mondani szokás, soha egyik sem volt izzadságszagú.

A Ludas Matyiba és a Ludas Magazinba is rengeteg címlapot készített az ő sajátos stílusában. A politikai jellegű karikatúrát kerülte. Két évtized alatt mindössze egyszer fordult elő, hogy tördelőszerkesztőként, vezetői utasításra egy rajzát ki kellett cserélnem a lapban, még a ’70-es években, a SALT-tárgyalások idején. A rajzán az amerikai elnök és a szovjet pártfőtitkár a leszerelés jegyében befogták a mellettük lévő ágyúcső végét.

A magyar animációs filmek hőskorának Macskássy Gyula mellett a másik kiemelkedő alakja Várnai. Az 1955-ben bemutatott rajzfilm, A két bors ökröcske a korai időszak remeke volt, ezt még teljes egészében Macskássy készítette, ő volt az írója, a rendezője és a figurák tervezője is. (Macskássy talán legismertebb rajzfilmsorozata, amit bizonyosan sokan láttak, a Gusztáv.) Várnai volt a legközelebbi alkotótársa, közel nyolcvan animációs filmet készítettek együtt. Gáspár Imrének azt mondta egyszer Macskássy: „Tudod, egyetlen segítőtársam a Várnai Gyuri, rajta kívül csak munkatársaim vannak.” Várnai emblematikus alkotásai közé tartozik a Párbaj című rövidfilm, amely első díjat nyert Cannes-ban és az oberhauseni filmfesztiválon. Jelentős filmje volt még A ceruza és a radír, illetve a Romantikus történet. Mindkettő a Pannónia Filmstúdióban készült, ahogyan sok más alkotása is.  

Várnairól köztudott volt, hogy nagyon szerette az állatokat, különösen a kutyákat. Ezért is tudott olyan szerethető kutyust rajzolni, mint amilyen Frakk volt. Ezzel el is érkeztünk a Frakk, a macskák réme című népszerű rajzfilmsorozathoz, amit manapság is töretlen lelkesedéssel játszanak a tévécsatornák. A címszereplő kutya egy magyar vizsla. Várnainak azonban mindig keverék kutyái voltak, vizslája sohasem. Annak idején egyszer látogatóban jártam nála. Jó környéken, egy budai társasházban volt a lakásuk, emlékszem, két jókedvű kutyus fogadott, amikor beléptem az előszobába.

Mint minden animációs film, természetesen a Frakk is sok ember munkájának eredménye. Amikor játszani kezdték a Cicavízíóban, szinte azonnal népszerű lett, először csak a gyerekek körében, később a felnőtt nézők között is. A papírkivágásos technikával készült animációt Bálint Ágnes írta, a figurákat Várnai György tervezte, a forgatókönyvet is ő írta, és a filmsorozat társrendezője is volt. Frakkról, a magyar vizsláról Bálint Ágnes édesanyja mesélt gyerekkorában a későbbi írónőnek. A kutyus a szomszédban lakott, és folyton átjárt a család kertjébe rosszalkodni. Ebből is látszik, hogy a legjobb témákat sokszor a való élet kínálja az alkotóknak. A sikerhez persze hozzájárult Lukrécia és Szerénke, a két macska, akik nem éppen jóindulatúan viselkednek Frakkal szemben. Két nagyszerű színésznő kölcsönözte a két macska hangját: Schubert Éva és Váradi Hédi.

Ha közelebbről megnézzük Várnai rajzait, azt láthatjuk, hogy kegyetlen humora volt. Elképesztő, sokszor rémséges feleségeket tudott rajzolni, akik uralkodnak szegény, megalázott férjeiken. Jó példa erre az a rajza, amikor a férj – gonoszkodó arckifejezéssel – guillotine-t ácsol a szobában, biztosan nem véletlenül. De a legkifejezőbb rajz talán az, amikor a férj nyakában súlyos láncon lóg a felesége arcképét ábrázoló medalion, amit egy életen át magával kell cipelnie. Várnai borzasztóan erős, szinte gyilkos iróniával jeleníti meg a környező világunkban élő embereket. Ez a fekete humor, ami, ha kell, a halállal dacolva is nevetésre fakaszt, jókedvre derít bennünket, miközben megmutatja, milyen a kisember élete, milyenek vagyunk mi magunk.

A Geisterbeschwörung (Szellemidézés) című német kiadású könyvében a haláltánc is helyet kapott. Várnai azonban tudta, meddig mehet el, mindig magmaradt a jó ízlés határain belül. Nem úgy, mint ahogy sokszor manapság tapasztaljuk, amikor kínos, nemegyszer sértő gúnyrajzok jelennek meg a médiumokban a sajtószabadság címén.

Várnai György utolsó önálló kiállítása 1989-ben volt az Almássy téri Szabadidőközpont Erzsébetvárosi Galériájában. Sokan eljöttek, a kiállítást Peterdi Pál nyitotta meg, nagy siker volt. Akkor találkoztam utoljára Gyurival, ő egészen a haláláig a Ludasnál dolgozott. Karikatúrái, animációs filmjei, könyvillusztrációi, címlapjai és reklámfilmjei szerencsére velünk maradnak, mindannyiunk örömére.

„Az újságrajzolás: nem pálya. Úgy értem, az újságrajzolásra nem lehet »készülni«. Az újságrajzoló – lesz. Az újságrajzoló maga sem tudja, hogyan, ha megkérditek, hogyan lett újságrajzolóvá: nem tudja megmondani. De mindegyik kivétel nélkül szent hittel, aszkéta önmegtagadással él hivatásának, elfelejtve világi életét, mint valami zárdanövendék” – fogalmazott találóan a karikaturista hivatásról Bálint Jenő művészeti író, kritikus.

„Mások hibáit azért látjuk oly világosan, mert bennünk is megvannak” – mondta Pierre-Jules Renard francia író.

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2021. március 21-i számában Mértékadó mellékletében jelent meg.