„Megcukrozzátok az utolsó teámat” – Új utakon a törökbálinti Karitász

Haller Lászlóval és Bíró Tiborral, a Katolikus Karitász helyi csoportjának munkatársaival a valamikori leányiskola épületébe látogatunk el, ahol szükséglakásokat alakított ki az önkormányzat, szám szerint hatot. Szűk, keskeny udvarról nyílnak a szoba-konyhás lakások. Ahová látogatóba megyünk, ott tízen laknak mintegy hatvan négyzetméteren. Az ajtón belépve egyből a konyhába érkezünk, az egyetlen ablakon alig jut be természetes fény. A tűzhelyen óriási lábas, már kész a vasárnapi ebéd: hat kiló combból készült csirkepörkölt. A gyerekek iskolába járnak, de íróasztalnak nincs hely a szűk térben. Az édesapa a Karitásztól kapott anyagokból galériát épített nekik, gipszkartonnal választott le hálófülkéket, így lett külön „szobájuk”.

A családdal Laci és Tibi foglalkozik a törökbálinti Karitászban. Velük, és a csoporthoz tartozó még néhány önkéntessel, Göttli Miklóssal és feleségével, Orosz Ágnessel, valamint Perlaky Katalinnal egy november végi szombat délutánon találkoztunk a törökbálinti plébánián.

A településen a rendszerváltás éveiben kezdte meg munkáját a segélyszervezet, amelynek vezetésére két évvel ezelőtt a plébánia életében rendkívül aktív Göttli házaspárt kérték fel az alapítók. Most, hogy kezdenek kirepülni a gyerekeik, Miklós és Ágnes úgy érezték, szívesen tennének a közösségért valami hasznosat, jót. Örömmel vállalták a feladatot, beleálltak a munkába, és folytatták azt a sokoldalú segítőmunkát, amit a karitászcsoport addig is végzett. „A tagok többsége a szüleink korosztályához tartozott, főként hölgyek voltak. Látogatták a szanatóriumban a betegeket, élelmiszert és tárgyi adományokat gyűjtöttek a rászorulóknak, működtették a karitászpontot az Auchanban. Felnéztünk rájuk. Azért volt egy félelmem. Nem tudtam, elfogadnak-e majd vezetőnek, és hogyan fogunk tudni együtt dolgozni. De alaptalannak bizonyult az aggodalmam. Tündéri társaság, befogadók és támogatók” – mondja Miklós.  

Az első ősz sok feladatot rótt az önkéntesekre: iskolakezdési támogatás és Erzsébet-napi csomagok eljuttatása a rászorulókhoz, élelmiszergyűjtés, aztán a Mikulás látogatása az idősotthonban és a kórházban, adventi jótékonysági vásár szervezése a Karitász javára. Miklósék beletanultak a sokféle hagyományos tevékenységbe, és azon kezdtek gondolkodni, mit tehetnének még a nehéz helyzetben élőkért. A plébániai családcsoport néhány férfi tagjával egy hétvégére elvonultak a Balatonra, hogy közösen átgondolják a lehetőségeket. Elhatározták, hogy először is feltérképezik, kik azok, akik az adatbázisban szerepelnek, hogyan élnek, mire volna szükségük. Végigjárták a címeket, és megismerkedtek a rászorulókkal. Közben a hittancsoportokból és máshonnan is további segítőket hívtak maguk közé. Ekkor csatlakozott a hozzájuk Haller László és Bíró Tibor is.

„Az első látogatásunk egy idősebb házaspárhoz vezetett – meséli Laci. – Egy vasúti kocsiban éltek, a bácsi mozgásképtelen, ezért munkanélküli volt. Csípőprotézis-beültetésre lett volna szüksége, de már évekkel ezelőtt kikerült az egészségügyi ellátórendszerből, így szóba sem jöhetett, hogy megoperálják. Egyértelmű volt, hogy rajtuk nem segít, ha fát, élelmiszert viszünk nekik. Beszélgetni kezdtünk velük, és láttuk a bácsin, hogy nagyon szeretne kikeveredni ebből a helyzetből. Elintéztük neki a tajkártyáját, megoperálták, és ma már dolgozik, boldog. Nekünk pedig nagy lendületet adott, hogy segíteni tudtunk neki. Férfiemberként szeretjük, ha kézzel fogható eredményeket érünk el.”

Törökbálinton közel harminc hittancsoport működik, az 1984 óta ott szolgáló Bohn István plébános közösségek sokaságát hívta életre. Ezúttal a tagtoborzásban segített. A szentmisén kihirdette, hogy négy területre várja azoknak a híveknek a jelentkezését, akik számára fontos, hogy ne csak vasárnapi keresztények legyenek. Így közel harminc taggal bővült a szeretetszolgálat csapata, és kiépült a segítségnyújtás új módszere is, a patrónusrendszer. Jelenleg hét patrónuspáros dolgozik a segítségre szorulókért, mindegyikük több patronáltat látogat heti rendszerességgel, ki-ki annyit vállal, amennyit tud.  

Kati is a plébános felhívása után került a karitászcsoportba, több más asszonnyal együtt. A férfiak örömmel fogadták őket.

Sugárzó a jelenlétük. Mi, férfiak abban vagyunk jók, hogy tudjuk, hány köbmétert fát kell elvinni valahová és felaprítani. A lelkekhez nehezebben jutunk el. A nők viszont nagyon jól el tudnak beszélgetni a patronáltakkal”

– mondja Laci.

Nekik köszönhető az is, hogy bővült a segítségnyújtási formák köre. Kati elvállalta, hogy megszervezi az idősek számára az orvoshoz való eljutást, és más módon is támogatja a betegeket, nem engedi el a kezüket. Az ő patronáltját, Máriát is meglátogatjuk. Az asszony augusztusban stroke-ot kapott. Egyedül van, hetvennyolcezer forintból kell megoldania az életét. A családsegítő ajánlotta őt a -Karitász figyelmébe. Mária nehezen fogadta el a segítséget, de mára jó kapcsolata alakult ki a patrónusaival. Ők viszik orvoshoz, és naponta elkísérik sétálni is, ami elengedhetetlen a felépüléséhez. „Egyedül nem lettem volna képes végigcsinálni ezt. Most már tudom, hogy vannak, akikre számíthatok. Ha felépülök, én is karitászos leszek” – mondja Mária.

Laci és Tibi nehezen mond nemet. Nekik több mint tíz patronáltjuk van, a legtöbbjük egyedülálló idős férfi. „A legnehezebb helyzetben élőket nemcsak a betegség és a szegénység sújtja, hanem a lakáskörülményeik ellehetetlenülése is. Ezeknél az embereknél általánosnak mondható, hogy nincs fürdőszoba, de sokszor víz is csak az udvaron van, sőt, előfordul, hogy az áram sincs bevezetve valakinél. Három patronáltunk egy marhaistállóban lakik. A marhatartást nem engedélyezték a tulajdonosnak. Ezután úgy gondolta, akkor embereknek adja ki az istállót, de az infrastruktúra megmaradt az eredeti szinten. A patkány, az egér mindennapos abban az épületben. Százötven centi a belmagasság, mi mindig alázattal meghajolunk, amikor belépünk” – mondja a száznyolcvan centiméter magas Laci. „Itt él Sándor bácsi, és rendszeresen rántott húst süt ki nekünk, ha megyünk hozzá” – teszi hozzá. Egy másik patronáltjuknak akkumulátorral biztosítják az áramellátást. Egy bácsinál, aki két telet töltött el a jéghideg szobában, megoldották a fűtést. Egy kerekesszékes férfinak járdát építettek, hogy tudjon közlekedni. „Sokkoló, hogyan élnek ezek az emberek. Mindez ma történik, Budapest agglomerációjában. Nem kell messzire mennünk, ha segíteni akarunk. A kívülállók számára a legtöbb esetben nem látszik semmi. A valóban rászorulók nem panaszkodnak, sőt, szépítik a dolgokat, mert szégyellik, amiben vannak. Ha segítséget kapnak, nagyon hálásak. Mi pedig örülünk, ha kicsit élhetőbbé tudjuk tenni a körülményeiket.”

Októberben ünnepi eseményben volt részük a segítőknek és a segítetteknek. Laci így mesél erről: „Az egyik patronáltunk csoda, hogy még él. Szívtranszplantációra szorulna, de olyan állapotban vannak a belső szervei, hogy már nem végzik el rajta a műtétet. Kínszenvedés az élete. Amikor meglátogattuk, kiderült, mennyire olvasott ember. Megkapó volt beszélgetni vele. A szobája falán gyűrött csomagolópapíron feljegyzéseket találtunk. Olvasgatni kezdtük a szövegeket, és kiderült, hogy ezek verstöredékek, amiket ő ír. Kértük, hogy gyűjtse össze őket. Tibi lánya a barátnőjével összeszerkesztette és illusztrálta a verseket, mi pedig kinyomtattattuk a kötetet. A megjelenésére ünnepséget rendeztünk. Meghívtuk a plébániai közösségek tagjait, akik bár nincsenek benne a Karitászban, a háttérből nagyon sokat segítenek. Ez az alkalom lehetőséget adott arra, hogy a megmutassuk a közösségünk lelkiségét, azt, hogy mit jelent ide tartozni. Nagyon foglalkoztat bennünket, hogyan fejezzük ki, hogy miért tesszük mindazt, amit teszünk. Fizikai munkát végzünk, segítünk a problémák megoldásában, ez már megy. De át tudjuk-e adni Jézus Krisztus szeretetét? Ezen az estén nagyon igyekeztünk, hogy így legyen, de sokan még így is nagyon idegenül mozogtak közöttünk a meghívott patronáltak közül. Végül nagyon jól sikerült minden. Megható volt, hogy az önkormányzati szükséglakásban élő család egy tálca fánkkal érkezett. A szívbeteg Ottó pedig nagyon örült a könyvnek. Megilletődötten mondta: »Megcukrozzátok az utolsó teámat.«” 

Laci és Tibi hangosan gondolkodik: „Ez az esemény is megmutatta, milyen szívszorító a távolság, két külön világ az övék és a miénk. Az az ember, aki a periférián él, leginkább azt tapasztalja, hogy elutasítják, belé rúgnak.

A hétköznapi emberek úgy gondolkodnak róluk, hogy mihaszna, borzalmas emberek, akik maguk tehetnek arról, hogy oda jutottak, ahova. Lemondott róluk a társadalom, és ami még nagyobb baj, már évtizedekkel ezelőtt ők is lemondtak magukról.

Sokszor kérdezik tőlünk az emberek: Nem féltek tőlük? És van, hogy meg is dorgálnak: Nem érdemlik meg a segítséget, hiszen alkoholisták! Mi, akik nem az ő életüket éljük, beskatulyázzuk őket, és inkább elfordulunk, hogy ne is lássuk a problémájukat. Könnyű azt mondani, hogy az intézmények meg a szakemberek úgyis foglalkoznak velük.

De igazából arról van szó, hogy így kényelmesebb nekünk, mert nem szeretünk találkozni a rászorultsággal. A legtöbb, amit teszünk, hogy adunk pár ezer forintot, és azzal kipipáljuk.”

Miklós, Ági, Laci, Tibi, Kati és a velük együtt dolgozó többi önkéntes, amióta testközelből találkoznak a rászorultsággal, és napról napra időt szánnak a segítségre szorulókra, egészen másként látnak. „A személyes kapcsolatból bizalom születik, az előítéletek eltompulnak, és bocsánatot kérünk” – fogalmaz Tibi. A karitászcsoport segítőiként megértették, hogy felelősséggel tartoznak azokért, akik a környezetükben élnek. Az ő döntésük az, hogy ha egy ember éhes és fázik, akkor nincs min gondolkodni, segíteni kell. Akkor is, ha a bajbajutott maga is tehet arról, hogy ilyen helyzetbe került. Nincs más út.

A patrónusok úgy gondolják, a rászorulóktól sokat tanulnak, őket is formálja a velük való kapcsolat. Beszélgetőtársaink, akikkel a törökbálinti plébánián találkoztunk, mindannyian nagycsaládosok. „A gyerekeink abban nőnek fel, hogy amit kérnek, azt levesszük a boltban a polcról és megkapják. Érthető módon nem tudják, hogyan viselkedjenek egy hajléktalan emberrel. Meg kell nekik mutatni, nem elég elmondani. Példára van szükségük, ezért élnünk kell, amit helyesnek tartunk. Így tanulhatják meg a gyerekeink, hogyan tudnak választani a jó és a rossz között, hogyan tudnak helyes döntést hozni. Ezzel segítjük őket leginkább a felnőtté válás útján” – mondja Tibi.

Az öt önkéntes sok szállal kapcsolódik az egyházközséghez. Laci arról mesél, hogy a szép környezet vonzotta őket Törökbálintra, de most úgy érzi, abban, hogy ennyire szeretnek itt élni, nagy szerepe van annak, hogy megismerték ezt a közösséget.

Nem tudom, hol tartana az életem, ha nem szippant be ez a rendkívüli társaság. Jó ide tartozni”

– mondja.

Törökbálinton profi segítségnyújtóvá vált a Karitász. Ágnes meséli, milyen jól együttműködnek az önkormányzattal, a családsegítővel, a védőnői hálózattal, a nyugdíjasklubbal, a kórházzal. „Partnernek tekintenek minket, kölcsönösen jelezzük egymásnak, kinek miben kell segíteni. Megtalálnak minket a hétköznapokban, és mi is bátran kereshetjük őket. Komolyan veszik munkánkat.”

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.