Megszólít a múlt – Az Ásatás című filmről

Kultúra – 2021. március 1., hétfő | 10:22

Az Ásatás középpontjában a délkelet-suffolki Sutton Hoo-nál végzett kutatások állnak, melyek során az Egyesült Királyság történetének legjelentősebb leletét találták meg.

Aki figyelemmel kíséri az Új Ember és a Mértékadó cikkeit, az tudhatja, hogy sok éve adunk hírt a magyar régészek kutatásairól – a hazaiakról éppúgy, mint a külföldiekről. Beszámoltunk többek között Bács Tamás egyiptológus Sheikh Abd el-Gurna-dombi munkájáról, Vörös Győző és Major Balázs felfedezéseivel pedig rendszeresen foglalkoztunk. Az ókorkutató akadémikus Keresztelő Szent János vértanúságának helyszínén végzett feltárást, míg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének vezetője Margat váránál dolgozott. A magyar helyszínek közül ismertettük például az Egres melletti kutatásokat, de írtunk Aquincum archeológiai jelentőségéről is.

A régész munkájához – a szakmai és a tudományos ismereteken túl – elsősorban türelem szükséges, egy-egy területen bizony igen sokáig kell dolgoznia a kutatónak azért, hogy sikert érjen el. Bár az eredmény lehet világraszóló, maga a munkafolyamat nem feltétlenül tartozik az izgalmas tevékenységek közé. Megfilmesíteni egy feltárást éppen ezért nem biztos, hogy érdemes, legfeljebb úgy, ahogyan azt az Indiana Jones-sorozatban láttuk, ám valljuk be, az ezekben bemutatott kalandoknak semmi közük nem volt a valósághoz. Ellentétben Simon Stone filmjével, mely egy megtörtént eseményt dolgozott fel. Az Ásatás középpontjában a délkelet-suffolki Sutton Hoo-nál végzett kutatások állnak, melyek során az Egyesült Királyság történetének legjelentősebb leletét találták meg.

Közvetlenül a 2. világháború kitörése előtt Edith Pretty (Carey Mulligan) felfogadja Basil Brown autodidakta régészt (Ralph Fiennes), hogy derítse ki, mik lehetnek a birtokán található titokzatos halmok. Basil két segítőjével azonnal nekilát a munkának, s a szorgos és alapos kutatás kisvártatva meg is hozza a gyümölcsét: a föld alól egy középkori hajó maradványai kerülnek elő. A leletről tudomást szerez a British Museum egyik tudósa, Charles Phillips (Ken Stott) is, aki a helyszínre érkezve átveszi az irányítást. Először úgy gondolják, hogy egy viking kori sírra bukkantak, ám egyszer csak csodálatos kincsekre lelnek, melyekről kiderül, hogy – mint azt Basil sejtette – angolszász eredetűek, vagyis majd ezerötszáz évesek.

A kérdés persze továbbra is fennáll: Hogyan tehető érdekessé egy régészeti feltárás? (A filmben Basilra egy óvatlan pillanatban ráomlik egy kiásott folyosórész földje, de ez a valóságban soha nem történt meg.) Egy felfedezés bizonyos fokig lehet ugyan érdekfeszítő – a hajó felbukkanása és az első aranykincsek megtalálása feletti megdöbbenést és örömöt mi, nézők is átéljük –, de ezt nem lehet elnyújtani a majdnem kétórás játékidőre. A munkálatok kicsivel több mint egy évig tartottak, ám az alkotók nem követik nyomon az összes kapavágást és ecsetsöprögetést. Szinte észrevétlenül sűrítik össze számunkra a feltárás időszakát, így sokkal nagyobb figyelmet szentelhetünk a szereplők életének, ami pedig a mélyebb értelmezés felé nyithat teret. Ezt erősíti egy sajátos dramaturgiai fogás: a párbeszédeket nem a szokványos módon halljuk, hanem úgy, mintha belelátnánk a beszélgetés résztvevőinek a gondolataiba, vagyis ezúttal elsősorban az arcjátékra és a gesztusokra kerül a hangsúly.

A John Preston novellájából készült Ásatás szereplői – leginkább Basil – sokszor meditálnak azon, hogy mi értelmük a régészeti feltárásoknak. Mert ha szigorúak vagyunk, akkor ezt a munkát valóban tekinthetjük annak, aminek a filmben is nevezik: mivel „holtakat ásnak ki”, ez valójában csak kíváncsiskodó „exhumálás”. Mindezt persze csupán felületes megközelítésben látszik így, hiszen „nem halott mindaz, amit találnak”, a leletek valójában „az élet nyomai”. A régészet „nem a múltról, hanem a jövőről szól”, abban segít, hogy „a következő nemzedékek is tudják, honnan származnak”. Ahogyan azt Basil felesége megfogalmazza: „Ez a vonal, ami az ősökhöz köt.”

Basil szerint a megtalált hajót „az idő tartja össze”. Akárhány ezer éves mindaz, amit feltár, a régész a felfedezés pillanatában titokzatos módon egybekapcsolódik egy rég letűnt korral és az akkor élt emberekkel. A film a múlt, a jelen, a jövő és a történelem egzisztenciális tapasztalatáról elmélkedik, nem elméleti szinten. A felfedezett kincsek révén a múlt jelenvalóvá, szó szerint kézzelfoghatóvá lett, ugyanakkor a jelen éppen múlttá alakul: a szereplők egy háború kitörésének előestéjén élve úgy érzik, valamiképp máris a történelem részévé váltak.

A munkálatok során Edith Pretty egyik rokona, Rory (Johnny Flynn) fotózik. Ebben az esetben ez a hétköznapi tevékenység is szimbolikussá válik, hiszen a jelent rögzíti, megőrzi a jövő számára, ahonnan visszatekintve mindez már múlttá lesz. A régész Peggy Piggott (Lily James) a film egyik jelenetében úgy néz rá az asztalra kiterített fényképekre, mintha abban a pillanatban az eddigiekkel ellentétes irányú, de legalább annyira megrázó tapasztalaton esne át: tudatára ébred, hogy most már maga is az eljövendő korok emlékezetének a részéve lett.

Ha valakit egyszer megszólít a múlt – állapítja meg Edith és Basil –, soha nem fog tudni szabadulni tőle. Azt hiszem, nem csak a régészek vannak így ezzel.

Fotó: Netflix

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 21-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria