Mi lehet nagyobb ajándék egy apának? – Beszélgetés a nagycsaládos Dabóczi Kálmánnal

– A közösségi médiában közzétett életvidám családi képeiket látva magától adódik a kérdés: valóban ilyen boldog a nagycsaládos lét?

– Számunkra nagy öröm, hogy ennyi gyermeknek lehetünk a szülei. Minden alkalommal csodaként éltem át a gyermekeink születését. A gyerekvállaláshoz ép ésszel, nyitottsággal álltunk hozzá, és bíztunk Istenben. Úgy gondoltuk, vele bármire képesek vagyunk. A hit és a remény életet teremt, legyen akármekkora az összevisszaság a világban, a szeretet pedig segít elhordozni az ezzel járó terheket a mindennapokban.

Számomra óriási varázsa van a nagycsaládos létnek. Aki nem mond igent az életre, nem is tudja, miről marad le. A családban hatványozódik a szeretet.

A mi családunkat nemzedékekre visszamenőleg nagy számok jellemzik. Anyai ágon a nagypapámék tizenketten voltak testvérek, édesanyámék nyolcan, mi hatan. A nagycsalád hagyománya nem kötelező érvénnyel, de továbbélt a testvéreim között is. Jelenleg a szüleimnek huszonnyolc unokájuk és hét dédunokájuk van. Édesanyámban nagyon erősen él az a meggyőződés, hogy a családot össze kell tartani. Erre minden alkalmat meg is ragad, és elmegy a fizikai teljesítőképessége határáig, amellett, hogy hetvennyolc évesen is dolgozik még orvosként.

A találkozás, a családi közös étkezések szövik köztünk a finom kötelékeket, így veszünk részt egymás életében. A testvéreimmel ebbe nőttünk bele, próbáljuk fenntartani a hagyományokat.

Szépen megküzdünk a nagycsaládi összejövetelekért. Emellett a családom apai ága is meghatározó példát adott. Édesapámék hárman voltak testvérek, a két lány ciszterci nővér lett Kismaroson.

– Mennyiben érezte a jó családi háttér megerősítő hatását?

– Első körben mindenki azt mondja: könnyű neked ilyen háttérrel, ilyen mintával. Lénárd Ödön és Kállay Emil atya lelkivezetése mellett növekedtem, így valóban minden megadatott ahhoz, hogy ma itt tartsak.

De semmi sem pótolja azt az egyéni munkát, azt a szenvedélyes küszködést, hogy mindez a sajátommá váljon, hogy választ adjon a kérdésekre: Miért élek? Miért akarom követni Krisztust?

Ez nem jön magától. A külső feltételek segítenek, megtartó erőt jelentenek, de az egyéni belső út akkor is szenvedésekkel, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel jár. Néha megadatik, hogy katartikus mélységben átélhetjük, miként veszi a kezébe és alakítja át a szívünket Isten. Én ezt egy MÉCS-lelkigyakorlaton tapasztaltam meg. Olyan változás ment végbe mennem, ami nem az én intellektuális erőfeszítésem műve volt, hanem ajándék. Hatására gyökeresen megváltozott a látásmódom, a világhoz való viszonyom. Rugalmasabbá vált az addig elég kemény szívem, nagyobb lett bennem a szeretet, érzékenyebbé váltam, jobban észrevettem a szépet, motiváltabban tudtam áldozatot hozni másokért. Ez számomra azt mutatta, hogy valami többről van szó, mint emberi erőfeszítésről.

– A házasságuk első pillanatától kezdve nagycsaládra vágytak?

– Kállay Emil atya egyetemi hittanján, rettentő fiatalon találkoztunk a feleségemmel, ő még nem töltötte be akkor a húszat. Az egymásra ismerés pillanata megismételhetetlen. Átéltük ezt az erős „aha” élményt, és eldőlt a sorsunk: fél év múlva eljegyeztük egymást, és a megismerkedésünk után másfél évvel házasságot kötöttünk. A szülők felé volt egy ígéretünk, hogy Vera megszerzi a diplomáját, klasszikus gitár szakon tanult a főiskolán. Így 2000 tavaszán született meg az első gyermekünk. Ez a négy év várakozás fontos szakasz volt az életünkben. Közben egy évet Németországban töltöttünk ösztöndíjjal, ahol kutattam és a doktori disszertációmat írtam. Az összezártságban, a barátok és a családi kapcsolatok fokozott hiányában sok válságjelenséget felgyorsítva éltünk át.  Megvoltak a szükséges csatáink már az elején. De megmaradtunk, és komoly fejlődésen ment keresztül a kapcsoltunk. Amikor hazajöttünk, sok segítséget, megerősítést jelentett számunkra a MÉCS, a családközösségben látott példák.

– Kezdettől a MÉCS mellett köteleződtek el?

– Házasságunk és a MÉCS egyidős, mi is most ünnepeljük a 25 éves jubileumunkat. A Szent Imre-templomban közösségvezetőm volt Ménesi Balázs és Krisztina, akik a MÉCS magyarországi elindítói. Meghívásukra tulajdonképpen fejest ugrottunk a szolgálatba. Szerepet vállaltunk a közösségek indításában, majd ránk bízták a fiatal pároknak szóló MÉCS Napok házigazdai, szervezői feladatait. Azzal próbáltuk szembesíteni a fiatalokat, milyen mélysége van a szentségi házasságnak, és mik a szükséges alapok ahhoz, hogy felelősen tudják kimondani az igent. Az egyik oldalon fájdalmas volt megélni, hogy a péntek este megérkező mosolygós fiatalok közül szombat délután néhányan sírva mentek haza, eljegyzések és együtt járások bomlottak fel a szemünk előtt, a másik oldalon viszont nem egy lánykérés tanúi lehettünk.

A MÉCS Napok mélyre megy, tükröt tart a fiataloknak, segít meglátniuk, hogy megvan-e a kapcsolatukban az az alap, amire építeni lehet, amire támaszkodva ki lehet mondani az életre szóló igent.

– A sorban születő gyerekek és a vezetői pozícióval járó munka mellett hogyan volt tartható ez a szolgálat?

– Sokszor kudarcot vallottunk benne, és tanultuk, hogyan nem szabad csinálni. Hosszú évekig könnyedén rábíztuk a gyerekeket valakire, hogy MÉCS Napokat tarthassunk, volt olyan félév, amikor hat alkalommal is. Hála Istennek, a gyerekek nem lettek mozgalmi árvák, akiknek a szülei annyira szentek, hogy csak a gyerekeikre nem marad idejük és energiájuk. Időben felismertük, hogy nem jó úton járunk. Át kellett adnunk bizonyos szolgálatokat, és megtalálnunk a helyes arányt a család, a munka és a szolgálatok között. Rá kellett jönnünk arra, hogyan tudjuk napi szinten összehangolni az életenergiáinkat, mikor minek van prioritása. A mindennapokban ez sokszoros újratervezést igényelt. Ma már tudatosan odafigyelünk a MÉCS-en belül arra, hogy többen, de egyénenként kevesebbet dolgozzunk. Megosztjuk a feladatokat, így a szolgálat élhetőbb, fenntarthatóbb, összhangba hozható a család mindenkori állapotával. A családi életünkön is alakítanunk kellett. Az időbeosztás a fenntarthatóság kulcsa.

– Napi szentmise, 90 napos lelkigyakorlat, családi házukban kápolna… Kezdem érteni, honnan van mindehhez az erő.

– Amikor egy hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy minden reggel elmegyek misére, azt gondoltam, ez nem fog beleférni az életembe. De olyan erővel hív a Jóisten, hogy nem tudok nemet mondani. Egyedül kezdtem, de ma a gyerekek közül többen is velem tartanak, önként. Mi lehet ennél nagyobb ajándék egy apának?

Ha az ember krisztusibb életet igyekszik élni, az sugárzik róla és hat a gyerekekre. Hiszem, hogy amit energiából, figyelemből beleteszünk a családi életbe, az nem múlik el nyomtalanul.

Milyen fájdalom lehetett a tékozló fiú apjának, amikor az egyik fia elment, és a habitusa alapján sejteni lehetett, hogy el fogja tékozolni az örökséget! Mégis tiszteletben akarta tartani a fia szabadságát, és elfogadta, hogy elmegy. Nem hozhatunk meg minden döntést a gyerekeink helyett, a pici, napi szintű kudarcokból nem szabad kimentenünk őket. Egy példa az életünkből: ha valamelyik gyerek nem kel fel időben, és arra kér, hogy vigyem ki a buszhoz, úgy pont beérne az iskolába, akkor általában nem teszem meg, mert meg kell élnie, hogy a döntéseinek következménye van. Ha nem kel föl, elkésik, és igazolatlan órát kap. Ha soha nem szembesül a rossz döntése következményeivel, azzal teszek rosszat neki.

– Emlékszem a nyári találkozásunkra, amikor együtt, kilencen megérkeztek kerékpárjaikon az őrségi Borostyán-tóhoz.

– Megkerestük az Őrségben az ország legeldugottabb kempingjét. Átéltük a nyár legviharosabb éjszakáját, kimosott minket a sátorból az eső, mindenünk úszott. De túléltük, és a végén mindenki fantasztikus kalandként gondol vissza erre.

Apai tekintéllyel megmutatni a határozottságot, a kiállást, a döntésképességet, a kreativitást, amivel egy családot meg tudok óvni, és közben mindenkit bevonni a közös tevékenységekbe a maga szintjén – erre van szükség a családban.

Az 50. születésnapomra kaptam egy albumot, mindenki írt bele, hogy mit köszön, mire emlékszik vissza szeretettel. Minőségi idő, kaland, amelyben érzik a személyes törődést – ilyeneket fogalmaztak meg a gyerekek, visszaigazolva, hogy jó úton járunk.   

– Tekintélyről, határozottságról beszél az apai szerep leírásakor. Meghatározónak tartja ezt a nevelésben?

– Tipikus helyzet: anya-apa, jó zsaru-rossz zsaru. Sokszor szeretném, ha nem mindig én lennék a rossz zsaru, és a feleségem állna bele keményebben a gyerekekkel való konfliktusokba. Bakos Rafael atya szembesített azzal, hogy a tekintély kötelez, a tekintéllyel szolgálni kell, az apa nem bújhat el a felelősség elől. De kell a megkülönböztetés kegyelme, hogy tisztán lásson. Ebbe bele kell nőnie, nem adják ingyen. Csendes elmélkedésben, az Úr felé fordulásban érik meg az emberben, fokozatosan.

A tekintélyt az apának első körben a felesége tudja megadni, azzal, hogy megadja a családfői méltóságot. A másik oldalon viszont az édesanya méltóságát a férj adja meg, kötelessége felemelni őt azért az életáldozatért, amit édesanyaként éveken át végez. Ez a kölcsönösség, figyelmesség, egymás hordozása mélységet ad a kapcsolatnak.

– Ferenc pápa a tekintély mellett hangsúlyozza az apai gyengédség, az elfogadás fontosságát is.

– A mai világban összekeveredik a macsóság a férfiassággal, az érzelmi intelligencia az érzelgősséggel és a nyálassággal. Valentin-napi bájolgás lesz a szeretet kifejezése, és nagy a kísértés, hogy a családról való gondoskodás mindennapi, hűséges cselekedetei a sok bóvli között háttérbe szoruljanak. A férfi – hiába mutatjuk, hogy mennyire magabiztosak vagyunk – éhezi és szomjazza a pozitív visszacsatolást, jólesik a lelkünknek a köszönet azért, hogy gondoskodunk a családról. De ugyanez vonatkozik az édesanyákra is. Házaspárként éhezzük egymás szeretetét. Egy-egy elismerő szó azonnal feltölti az ember szeretettankját.

Egy férj tenyerébe két szót írnék fel: igazságosság és irgalmasság. A feleség kezébe többet, a nők lelke bonyolultabb. A feleség egyik tenyerében az egység, a családi légkör megteremtése állna, a másikban a dicséret, a vigasztalás, a motiválás.

– Mennyire terheli meg a férfit, hogy elvárják tőle a család anyagi biztonságának megteremtését?

– Félrevezető, hogy mi adja a biztonságot. Amikor a BKK vezérigazgatójaként egy többezres cég élén álltam, és szinte nem volt Magyarországon magasabb vezetői pozíció azon a szakterületen, semmivel nem éreztem nagyobb biztonságban magam, mint amikor 2002-ben a választások után munkanélküli lettem. Államközeli cégnél dolgoztam, és feketelistás lettem. Hat-nyolc hónapon át a tartalékokból kellett élni, és megszenvedni a tapasztalatot, hogy nem kellek, nem kapok lehetőséget. Ilyen helyzetben keresi az ember, mi adja az értékét. És itt van a csapda.

Amikor az ember egzisztenciát, anyagi biztonságot teremt, azt hiszi, az az ő műve. Itt kell megállni. Mert minden kegyelem, egyetlen lélegzetvételünket sem tudjuk magunk megoldani. Minden Isten kezében van.

A Jóisten gondoskodik a családomról. Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amikor a Miatyánkot imádkozzuk, és azt kérjük, add meg nekünk a mindennapi kenyerünket. Nem három évnyi tartalékot, nyaralót, kocsit. A gondviselésre való ráhagyatkozás tanulási folyamat. Számomra napi szintű kísértés, hogy majd én gondoskodom a családomról. Nem, meg kell állni, és csendben maradni.

Nehéz megtennem, vért izzadok, hogy ne magam körül forogjanak a gondolataim, és hagyjam, hogy Isten alakítson. Az ő világa annyival gazdagabb!

És ha elkezdjük megtapasztalni ezt, akkor hihetetlenül vágyunk rá. Ha tudunk csendben maradni, az egész környezetünk átalakul, hiszen mi magunk alakulunk. Így odafigyelőbb, alázatosabb leszek, feladom a kontrollt, és az imában azt fejezem ki, de jó, hogy itt lehetek nálad, Istenem! 

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila; családi archívum

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.