Michael Hesemann: Az első pápa

A szerző emlékeztet rá: Péter sírjának felfedezése a Vatikánban az 1940-es években igazi világszenzáció volt, a kétezer éves hagyományt először bizonyították a régészet módszereivel. Ennek a leletnek a rendkívüli horderejét csak ma, a legújabb felismerések birtokában lehet kellőképpen értékelni. „A római Egyház nem egy legenda ingoványos talaján, hanem valóban Péter ’Szikláján’ áll!” Hesemann fölteszi a kérdést: minek köszönhető az a csoda, amely az egyszerű halászból az első pápát formálta, „azt az embert, aki olyan alapokat tudott lerakni, amelyek túlélték a császárok Rómáját is?” Válasza: „Istenbe vetett bizalma és a Krisztus iránti szeretete művelte ezt.” A történész tényként állapítja meg, hogy Péter személye kezdettől fogva elsőbbséget élvezett, hiszen az evangéliumok többször nevezik néven, mint az összes többi apostolt együttvéve, s egyáltalán nem idealizálják. Elmesélik, hogy robbanékony természet volt, kételkedett és félt, megtagadta Mesterét, Jézus Krisztust, de megsiratta saját gyengeségét. Indulatos természetéből fakadó túlzó reakciói, hibái ellenére Péter „mély érzésű, temperamentumos és szenvedélyes férfi volt. Ragaszkodása Mesteréhez oly erőteljes volt, hogy magával tudta ragadni és lelkesíteni tudta a többieket is Krisztus követésére – egészen a halálig. Ki tudja, lehetett volna-e olyan eredményes az első keresztények missziós tevékenysége egy ilyen ember nélkül, mint Péter?” Ám a szerző figyelmeztet: nem csupán Péter buzgósága tette lehetővé ezt, hanem mindenekelőtt Jézus örömhírének ereje, amelynek hirdetésére az Úr kiválasztotta. Emellett az isteni Gondviselést is láthatjuk benne, ahogy azt XVI. Benedek pápa megfogalmazza: „Épp azért Pétert, a gyönge embert választották sziklának, hogy nyilvánvalóvá váljék: a győzelem egyedül Krisztusé és nem tulajdonítható emberi erőknek. Az Úr úgy akarta, hogy az ő kincsét törékeny cserépedényekben hordozzák a történelemben: így válik az emberi gyöngeség az isteni ígéret igazságának tanújává.”

Hesemann részletesen foglalkozik Péter szülővárosával, Betszaidával, amely szó szerint azt jelenti: „a hal városa”, és Péteren kívül a testvére, András, valamint Fülöp szülővárosa is volt, de egy későbbi hagyomány szerint itt született Zebedeus is, Jakab és János apja. Az ásatások bebizonyították, hogy Betszaida ősrégi város volt, Jézus Krisztus földi életének idején „halászfészek, multikulturális” határváros, és inkább a hellén görögség határozta meg, mint a zsidó hagyománytisztelet. A történész szerző feltűnőnek tartja, hogy minden Betszaidában született tanítványnak görög neve van, András  „a férfias”, Fülöp „a lóbarát”, és Simon, akit Jézus Péternek nevezett el. Szinte bizonyos, hogy a Betszaidából származó tanítványok háromnyelvűek voltak, a mindennapi arám és a „kultikus” héber nyelv mellett görögül is beszéltek, ami a hellén világ köznyelve volt. A zsidóság oktatási rendszere kimagasló volt. A híres zsinagóga-iskolákban tanítottak olvasást, írást és válogatott vallásos szövegeket. Egészen bizonyos, hogy ilyen iskola Betszaidában is volt, és a kis Simon hatéves korától látogatta ezt az iskolát. A Szentírásban annyira jártas volt, hogy az Apostolok cselekedetei (ApCsel 2,14-39) szerint első pünkösdi beszédében Joel, Izajás, Sámuel és a Zsoltárok könyvéből idézett. A régészeti kutatások alapján Hesemann valószínűsíti, hogy Péter apja, János (vagy Jónás) – csakúgy, mint Jakab és János apja, Zebedeus – közepes vállalkozó volt, aki napszámosokat is foglalkoztatott. A halászat Jézus korában jól menő foglalkozás volt, s a Genezáreti-tó halait nemcsak Galileában és Júdeában, hanem még Rómában is becsülték.

A könyv szerzője arra is kitér, hogy Simon ifjúságának évei zűrzavaros idők voltak, a zelóták lázítottak a római elnyomók ellen, de polgárháború is kitört a politikai helyzetet egymástól eltérően megítélő zsidó csoportok között, s mindez Simonban fölébresztette a békébe és egy szabadítóba, a megígért Messiásba vetett reményt. Hesemann valószínűsíti, hogy az ifjú Simon a véres galileai eseményekből azt a következtetést szűrte le, hogy „az erőszak csak erőszakot szül, s egy újabb rómaiak elleni lázadásnak nincs semmi esélye. Lehet, hogy az idegenek uralma Isten akarta büntetés Izrael bűnei, a hittől való elpártolás miatt. Csak egy Messiás, aki a választott népet újra rávezeti a helyes útra, találhatna újra kegyelmet Isten előtt.”

A történész Jézus és Péter első találkozásáról megállapítja: olyan esemény volt ez, „amely páratlan módon megváltoztatta a világ történelmét.” Az ekkor már Kafarnaumban élt Simon életében is új korszak kezdődött ezzel, „A halásznak emberhalásszá, Simonnak Kéfává, Sziklává kellett válnia.” Hesemann a régészeti kutatásokról megállapítja: Kafarnaum igazi szenzációja nem a Jézus korabeli zsinagóga felfedezése volt, hanem az, hogy a nyolcszögletű templom romjai alatt megtalálták Péter házát, amelyben Jézus is lakott. 

A szerző az evangéliumok közül kiemeli a Márk nevével fémjelzettet, s bizonyítottnak véli, hogy Márk korából adódóan nem hallotta ugyan Jézust beszélni, de később – már jóval Krisztus feltámadása és mennybemenetele után – hosszú ideig Péter kísérője volt, s az ő elmondásai alapján írta meg könyvét. Ennek tükrében Hesemann kitér a vízenjárás csodájára, ami Máténál Péter hitének próbája (Mt 14,27-33). A történész úgy véli: az a tény, hogy éppen Márk, Péter tolmácsa nem írja le ezt az eseményt, kétséget támaszt történetisége felől, ám sokkal fontosabb ennél e csoda üzenete. „Mint a vihar lecsendítésének csodája, ismételten arra tanít, hogy csak az menekülhet meg, aki teljesen ráhagyatkozik Jézusra; aki nem engedi, hogy a külső körülmények elszakítsák a hitétől. De Péter, a betszaidai halász hitének érlelődéséről is elárul valamit: túlbuzgóságát és kétkedését, visszaesését és hitvallásait.”

Michael Hesemann részletesen elemzi többek között Péter hitvallását – „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” – és Jézus válaszát: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van… Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,13-20). A könyv szerzője emlékeztet rá: a Jézus által használt szikla képet másutt is megtaláljuk, Izajás Ábrahámot nevezi „sziklának, amelyből kivágtak benneteket” (51,1-2). Izajás könyvét Jézus nagyon jól ismerte, belőle olvasott a názáreti zsinagógában, amikor először mutatkozott be, mint Messiás – „ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok” (Lk 4,21) – és indulatos elutasításba ütközött. Éppen úgy, ahogy Isten Izraellel kötött szövetségét a „szikla Ábrahámra” alapozta, úgy kell az új szövetségnek a „szikla Péteren” alapulnia – világít rá az összefüggésekre a német történész. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy mindez nem előzmények nélküli beiktatás, hanem egy már meglévő pozíció megerősítése volt, amelyet Péter már minden kétséget kizáróan betöltött. „Hiszen már Kafarnaumban de facto Péter volt a házában létrejött ’családi egyház’ feje, és ő volt Jézus házigazdája. Ismételten ő a Tizenkettő szóvivője és képviselője, vezető pozíciója teljes tudatában.” Hesemann valószínűsíti: az, hogy Márk Jézus válaszát nem említi (8,27-31), azzal magyarázható, hogy ő csak azt írta le, amit Péter Rómában elmondott. Péter pedig „egyszerűen túl szerény volt ahhoz, hogy nagy feladatáról beszéljen, és a megbízást, Jézus szolgálatában való küldetésének meghatározását megtartotta magának.”

A könyv írója arra is emlékeztet, hogy Lukács az Apostolok Cselekedeteiben nem tudósít Péter római tevékenységéről. Szerinte ennek az lehet az oka, hogy Pál apostol barátjaként és kísérőjeként határozott dramaturgiát követ, melynek csúcspontjaként a népek apostola Rómába érkezett és prédikálni kezdett. Azt azonban Lukács is pontosan tudta, hogy Pál érkezésekor, a Kr.u. 60-as években már létezett a római keresztény közösség, s ennek nem Pál volt az alapítója. Aktív közösségről volt szó, s Hesemann állítja: a közösség alapítója csak Péter lehetett, mert a hagyomány nem tud más hithirdetőről. Péter Rómában halt vértanúságot – Euszebiusz szerint Kr.u. 68-ban, más források szerint 64-ben vagy 67-ben –, kb. hetvenéves korában, saját kérésére fejjel lefelé feszítették keresztre, mert nem tartotta méltónak, hogy úgy haljon meg, mint Mestere, Jézus Krisztus.

Michael Hesemann könyvében több, számítógéppel előállított fantomképet is közöl az apostolfejedelemről, ám figyelmeztet: „Ahhoz, hogy Péterhez közeledjünk, nincs szükségünk sem képekre, de még csak a maradványaira sem. Ő jelen van éppúgy, mint korábban az örömhírben, az evangéliumban és művében, Jézus Krisztus Egyházában. Nagyon vigasztaló, hogy Krisztus egy ilyen jelentéktelen embert, a Genezáreti-tó halászát választotta ki a nép köréből, hogy Egyháza alapköve legyen. Hiszen az életszentség nem távoli cél az elérhetetlen égi magasságokban – az életszentség közöttünk van!” (Szent István Társulat, 2011.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír