Mindannyian hitelesítve vagyunk a végtelenre

Milyen emlékeket őriz a két szentté avatandó pápáról?

 – Mindketten a legnagyobb értékek hordozói voltak, ez megjelent a gondolkodásukban és az életükben is. Szeretet, jóság, távlatlátás – mindig nagy távlatban tudtak gondolkozni, mindig felül tudtak emelkedni önmagukon. Olyan értékrendet képviseltek, amely nagyon-nagyon fontos mindannyiunk számára. Ez tette őket különlegessé. Az én leginkább szeretett pápám egyébként XXIII. János. Amikor megjelent, nagy erő sugárzott belőle felém. Jött, kinyitotta az ablakot, majd ugyanezt folytatta II. János Pál is. Amikor megválasztották XXIII. Jánost, igazi örömujjongás fogott el engem. Nagyon aranyos ember volt, kedves anekdoták maradtak meg róla. Sokan félretették gondolatban, pedig nagyon komolyan látta a jövőt, reformálni akart. Az egyházban mindig van mit reformálni, mindig előre kell lépnünk, a végtelen felé haladnunk. Volt Franciaországban is, aztán áthelyezték Bulgáriába, majd a Szentlélek úgy adta, hogy velencei pátriárka lett. Pápaként leszállt a hordszékről – inkább a kordon mentén, az emberekhez közel haladt végig. Egy ilyen alkalommal két fiatal lánytól pár lépésre volt, amikor egyikük azt mondta a másiknak: de csúnya. Egyébként tényleg nem volt kifejezetten szép ember, mégis különös szépséget árasztott magából. Mikor aztán odaért melléjük a pápa, derűsen megjegyezte: hát, bizony, kislányok, engem nem a szépségversenyen, hanem a konklávén választottak meg. Erre azok teljesen elpirultak. Sok ilyen kedves történet maradt meg róla. Odafigyelt az emberekre, megértette őket.

Hitünk szerint a szentek a mennyben vannak, mi magunk is oda készülünk. Hogyan képzeljük el a mennyországot?

 – Olyan értékek adódnak ott, amelyek a Jóistent is jellemzik. Mert ki az Isten? Ő a szeretet, a szép, a jó, a végtelen. A mennyország egy csodálatos, végtelen szépség. Erre teremetett bennünket az Úr. Egyszer, kórházi beteglátogatás alkalmával egy kilencven éves néninek fogtam a kezét, de jeleztem, nekem most mennem kell. Erre ő mondja: ne menjen még, Lajos atya! Mondom neki, mennem kell, sokan várnak még. Mire azt válaszolja: ne menjen, mert engem senki sem szeret! Erre nem mondhatom neki, hogy de hát eddig, kilencven évig szerették. Ez a példa is azt mutatja, hogy hitelesítve vagyunk a végtelenre. Nagyon fontos, hogy alkalmassá váljunk a mennyre. Ezt nevezzük tisztítótűznek. Az Úr már itt, a földi életünkben gondoskodik róla, hogy elkezdjünk megtisztulni, hiszen a szenvedés valójában egyféle katarzis. Amikor a pénzből hiába van akármennyi, már nem érdekes, a gyönyör, hírnév nem számít, enni, inni már alig tud az ember, akkor alkalmassá válik arra, hogy nyitott legyen a természetfelettire. Ezért fontos, hogy ott legyünk a betegek mellett, és próbáljuk őket ilyen irányban nyitottá tenni.


Ön nagyon sok idős mellett ott állt, amikor elindultak a halálon át a menny felé. Mit mond, mit tesz ilyenkor?

 – Azt szoktam mondani ilyenkor, hogy én vagyok a lelki orvos, és Jézus üdvözli őt. Kérje tőle, hogy legyen irgalmas és bocsássa meg a bűneit. Ha már nem tud másként reagálni a beteg, csak egy könnycsepp jelenik meg az arcában, vagy egy pici bólintás, vagy valami aranyos mosoly varázsolódik az arcára, az már elég. Akkor már olyan átalakulások mentek végbe benne, hogy Jézus megszólítását elfogadta. A Szentírásban benne van, hogy hinni kell Isten létében és hogy Ő Megváltó. Végső esetekben ez bőven elég. Nem látok meghalni embereket Isten nélkül. Még azoknak is feladom a betegek szentségét, akik nem reagálnak, mert meg vagyok győződve arról, hogy a hallás nagyon sokáig működik. Volt egy ezzel kapcsolatos érdekes esetem. Nagyon sok intenzív osztályt látogatok, és egyszer éppen beléptem egy szobába, ahol tíz ágy van, a nővér máris mondja, hogy Lajos atya, most ne menjen sehova, amíg ahhoz a beteghez nem megy, mert ő pár perc múlva meghal. Odamentem. Egy maszk volt az orra és a szája előtt, halvány fehér volt, alig lélegzett. Elmondtam neki az előbbieket. Közben egy műszer mutatta valamiféle egészségügyi paraméterek összegzését, s látszott, hogy az előbb még ötven volt, aztán negyven, most már csak harminc. Mikor elmondtam, hogy Jézus üdvözli őt, semmi jelt nem adott. Feladtam neki a szent kenetet, a nővér odakiáltott a nővértársának: gyere, nézd csak, az előbb csak harmincöt volt, most már negyvenöt! Tehát az a paraméterjelző jelezte, hogy ott, belül van még valami tevékenység, valami megmozdult, valami kis életáram átsuhant. Nagyon nagy élmény volt ez számomra.

Sok fiatallal is találkozik – ifjúsági találkozókon százával, ezrével figyelnek Önre. Ők hisznek-e a mennyben, akarnak-e szentek lenni?

 – Mindenkiben benne van az isteni jegy, hiszen Ő teremtett minket, a maga képére, hasonlatosságára. Reményik Sándor úgy fogalmaz: „egy istenarc van eltemetve bennem”. Ám ezt a szennyár elözönli. Mondja is aztán a költő, hogy hozzatok csákányt, kapát, ásót, segítsetek, hogy a szennyárat eltakarítsuk, és az istenarcnak legyen újra reneszánsza. Azt látom, hogy a természetfeletti valamilyen módon mindenkit izgat. Van, aki dühös, amikor megjelenik a lelki orvos, van, aki rögtön kérdez, vagy legalább a fejét felkapja és odanéz. Ahol valami természetfeletti sejtés adódik, egy jelenés vagy hasonló, akkor odaözönlenek az emberek, mert annyira érdekel bennünket a jövő. Mert a jövőkép egy végtelen kép. Ez a kép bennünk él, talán névtelenül, de érzékeljük. Az érzékelést viszont eltompítják evilág rosszul értelmezett értékei és az immanens világnézetek. Magyarországon különösen nagy a veszély, hiszen immanens világnézet arat, közel hatvan éve. Evilág keretein belül akarnak választ adni a lét nagy kérdéseire, hogy honnan hová, miért a bűn, miért a szenvedés, miért a halál, van-e örök élet, egyáltalán van-e Isten, van-e kiút, van-e megváltás. A szegény fiatalok pedig mindebből nem kapnak megváltást. Az immanens világnézetek kirabolják az emberekből az Istent, Jézust, a hitet, a tízparancsolatot. Borzasztóan szabadjára engedik az egyént. Pál apostol így mondta: kettős törvényt látok a tagjaimban – látom a jót, mégis a rosszat teszem. Ó, én szerencsétlen, ki szabadít meg a bűn testétől? Neki is voltak kísértései, s a test ösztöne annyira zavarta, hogy háromszor kérte az Úrtól, hogy vegye el. De az Úr azt mondta: Pál, elég neked az én kegyelmem. Nem vette el a kísértést, hanem kegyelmet adott. Tehát Isten segít, de nekünk kell tudni élni a kegyelemmel.

Fotó: Fazekas Flóra

Gégény István/Magyar Kurír