Sonia McGarrity, az édesanya, először akkor gondolt downos gyermek adoptálására, amikor második terhessége alatt elvetélt. Ez egy időre háttérbe szorult, hiszen megszületett három fia, Sean, Jeffrey és Brendan – Jeffrey Down-szindrómával. A negyedik gyereküket várták, amikor Washingtonból Coloradóba költöztek.
„Rettenetesen elfoglaltak voltunk, terápiákba kezdtünk, házat kerestünk és terveztünk, és egy ideig nem fontolgattuk az örökbefogadást – meséli Sonia. – Ám amikor Brendan kétéves lett, két vetélésem volt egymás után, és nyitottak voltunk rá, hogy több gyerekünk legyen. Nagyon szerettünk volna több mindent megtanulni a Down-szindrómáról.”
Mialatt tájékozódtak, szembesültek vele, mennyi terhességnek azért vetnek véget a szülők, mert kapnak egy ijesztő prenatális diagnózist.
„Felhívtam az országos Down-szindrómás örökbefogadói hálózatot, és megkérdeztem, őrült vagyok-e, ha Down-szindrómás gyerek anyjaként egy Down-szindrómás gyereket szeretnék örökbe fogadni – folytatja történetüket. – A nő a vonal túlsó végén azt mondta, »nekem négy Down-szindrómás gyerekem van« – mire én, »jó, akkor talán mégse vagyok őrült.«”
2010 májusában a házaspár otthoni lelkigyakorlatba kezdett – azt szerették volna megtudni, Isten hová vezeti őket. Nem sokkal ezután megkeresték őket Cecilia vér szerinti szülei, és megkérdezték, vállalnák-e a lányuk felnevelését. Beleegyeztek, és Cecilia, „Ceci” 2010 decemberében hozzájuk költözött. Az örökbefogadás folyamata során mindig megvallották katolikus hitüket, és hogy abban fogják nevelni a gyerekeket.
Senki sem érti, milyen sokat adnak ezek a csodálatos lelkek, a feltétel nélküli szeretetükkel és az elfogadással, amiben bárki részesül, akivel csak találkoznak”
– osztja meg Sonia. „Kitárjuk a szívünket, és azt mondjuk: Urunk, szeretnék annyira szeretni, amennyi szeretetet én kapok. Szeretet vesz körül minket, és lehetőségek, hogy szeressünk.”
Sonia és Jeff ötödik fia, Augustine 2011-ben született, utána fogadták örökbe RoseMarie-t 2015-ben, Charlotte-ot 2018-ban – mindkét kislány Down-szindrómás.
Amikor megkeresték a házaspárt, hogy vállalják-e Charlotte-ot, Sonia már 50 éves volt – elsőre azt mondta, már nincs ereje hozzá, hogy egy kétéves után szaladgáljon. Imában pedig azt mondta Istennek: ha tényleg ezt akarod tőlünk, akkor azt nagyon egyértelműen mutasd meg.
„Nem hittük volna, hogy bírni fogjuk, de nyilván bírjuk, hiszen ő a miénk – mondja Sonia nevetve. –
Olyan gyönyörű az a pillanat, amikor találkozol a [adoptálásra váró] gyerekeddel, és tudod: Ó, hát persze, ő az enyém… Isten jól tudja, kik lesznek a te gyerekeid, és direkt téged választ ki, hogy te neveld őket.”
Sonia és Jeff ma már más szülőknek is segít, akik megkapták a diagnózist, hogy gyermekük Down-szindrómával fog megszületni. Meghívják magukhoz őket, és nyíltan beszélnek a nehézségekről és örömökről, amit a downos gyerekek nevelése jelent, valamint érintik az örökbe adás lehetőségeit is.
A céljuk mindig az, hogy megmutassák a prenatális diagnózist megkapó szülőknek a saját életüket.
Mert az egész ismeretlen, és stigma tapad hozzá, és amit az orvosok mondanak, az nagyon nehézzé teszi, hogy eldöntsd, tudod-e vállani a gyermek felnevelését, vagy az örökbeadást választod inkább.”
Sonia több Facebook-csoportban is aktív, és kapcsolatba lép olyan várandós nőkkel, akik megtudták, hogy magzatuk Down-szindrómával fog megszületni, és emiatt az abortuszt fontolgatják; megnyugtatja őket, hogy ők vállalják a kicsi nevelését. Férjével együtt úgy érzik, Isten arra hívta el őket, hogy terjesszék a downos gyerekek adoptálásának örömét.
Amikor arról kérdezik, honnan van ereje ehhez az egészhez, a férje javára írja, a támogató plébániai közösséget említi, a barátnőket, a jó szomszédokat. Gyakran megy gyónni, és esténként kompletóriummal zárják a napot.
„Az egyetlen feladatom, hogy én is, és a gyerekeink is a mennyországba jussunk. Mindig csak a következő feladatra figyelek.”
Fordította: Verestói Nárcisz
Forrás és fotó: Catholic News Agency
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria