Mit jelent apának lenni a Biblia szerint? (II.)

Nézőpont – 2021. március 4., csütörtök | 8:11

Ferenc pápa 2020. december 8-án, szeplőtelen fogantatás ünnepén Szent József-évet hirdetett, amely egy évig tart. Ádám Miklós biblikust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját arra kértük, tekintsen végig a Szentíráson, és mutasson rá, mi jellemző az apaságra általánosságban, illetve az egyes bibliai személyek életében. A sorozat második részét adjuk közre.

Nyelvészettel foglalkozó emberként pontosan tudom, hogy sok olyan dolog, ami felkelti a figyelmemet, más figyelmére csak igen mérsékelt hatással van. Így amikor (az elvileg) az apasággal foglalkozó cikksorozatban továbbra is szavakról értekezem, tudatában vagyok annak, hogy az olvasó türelmével játszom. (Ikonikus Garfield-képsor volt, amelyben „[a] tavasz nyárba fordult. A nyár őszbe fordult. Az ősz télbe fordult. A regény unalomba fordult.”)

Mégis muszáj kicsit még a szavakon rugóznunk, éppen az adott keret felvázolása miatt. Tudom, hogy erről is volt már szó az előző cikkben, de úgy érzem, nem baj, ha kicsit még elidőzünk itt. Ha az olvasó meglátja az X jelet, tudja, hogy egy iksz betűt lát. De mi van akkor, ha valaki 45 fokkal elforgatta a koordináta-rendszert északkeleti irányba? Ebben az esetben téves a megfejtésünk, mert valójában egy keresztet látunk. Szükséges tudnunk, merre mutat az x és az y tengely, hogy jól értsük, ami elénk tárul.

Csak helyes keretben érthetünk helyesen.

Szóval, szavak. Ezek közül pedig a nép jelentésű, az ʽam. Gyakran hallom, hogy Izrael önmagára csak ezt a szót használja, míg a többi népre a sokak által ismert gôy kifejezést. Ez azonban a bibliai szövegekben még nincs így. Mégis Izraelre, a népre az ʽam kifejezés használatos elsősorban. A szó fordítása az esetek döntő többségében: nép. A helyzet azonban, mint általában, most sem ilyen egyszerű. (Aki ismer, tudja, hogy ez lesz a síromra írva.)

Merthogy a kifejezés eredetileg nem népet jelent, hanem az apa bátyját.

Aztán rokoni kapcsolatot (leginkább az apa vonalán), illetve kicsivel tágabb értelemben rokont, családtagot. Amikor Ábrahám a Ter 25,8-ban megtér nemzetségéhez (meghal), akkor szó szerint a népéhez, de igazából az izraelita hitvilág elképzelése szerint a családjához tér meg. Vagyis amikor Izrael önmagára mint népre tekint, egy hatalmas rokonsági rendszerben találja magát, mert a többi népet is ugyanezzel a szóval illeti.

Amikor pedig az Istennel való kapcsolatában tekint magára ʽam Yhwh-ként,

olyankor Isten rokonságához tartozónak tekinti magát.

Ezt azért is jelenthetjük ki, mert időről időre alkalmazzák magukra a gōy kifejezést is. Mivel ismerték az ʽam eredeti jelentését, nem kérdés, hogy éppen a különleges jelentés miatt használták. Persze tudatában vannak annak, hogy ez nem vérrokonság. Izrael emlékszik arra, amikor még nem is ismerte Istent, ahogyan Mózes rá is kérdez: „Ha megérkezem Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? – mit feleljek erre?” (Kiv 3,13). Isten volt az, aki harcolt érte, ahogyan az ember a rokonáért teszi. (Kötelesség volt ez, nem önzetlenség. Vö. Bír 5,23)

Isten lényegében megszerezte a népet a fáraótól. Isten összecsapott Egyiptom istenével a népért, és megnyerte az ütközetet. Ahogyan előre megígérte: ʽam-ommá (rokonaimmá, a fordításban népemmé) „fogadlak benneteket és Istenetek leszek. Akkor majd megtudjátok, hogy én, az Úr, az Isten szabadítottalak ki titeket az egyiptomiak szolgaságából”. (Kiv 6,7)

Mi önmagunkra,mint magyarokra, csakúgy, mint az izraelitákra, népként, nemzetként tekintünk. Ők nem.

Számukra bármilyen emberi csoportosulás megértése a család alapkategóriái alapján lehetséges.

És bármi történik a társadalomban, a politikában, a gazdaságban, a nevelésben, bármiben, az visszavezethető arra, ami a családban már megtörtént. Nem véletlen, hogy a nép összefonódásának egy pontján kulcsfontosságúvá válik, hogy mindegyiküknek Jákob az „apja”. Az egyes törzsek történelme egybefonódik közös történetté, a család, a rokonság történetévé, valahogy úgy, ahogyan a feleségem/férjem édesapjának a története az én életvonalamnak, emlékezetemnek, identitásomnak még nem része, a közös gyermekünkének viszont már nagyon is.

Isten pedig mint rokon összeköti Mózes hébereinek történetét az ősatyákkal. „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Mindenható Isten néven jelentem meg (…) (E)lvezetlek arra a földre, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nektek adom örökségül.” (Kiv 6,3.8) Így Izrael Isten fogadott rokonaiként való önértelmezése összekapcsolódik egy másik fontos tényezővel, az atyák történetével.

Ezáltal pedig Isten szabadító tette nem egyszerűen csak a szívének megesése egy szolganép sorsa fölött, hanem annak az ígéretnek a beteljesítése, amit az atyáknak tett.

Isten „ingyen”, előzetes feltételek és elvárások megfogalmazása nélkül menti ki (leendő) népét a rabságból, mert a régi ígéretek semmilyen kondícióhoz nem voltak hozzárendelve. Egy olyan kis félnomád pásztornép élete, amilyen Ábrahám klánja, a folyamatos bizonytalanság és fenyegetettség légkörében zajlik. Ebben a helyzetben, ha isten Isten, egyszerűen csak velük van. (Jákob neve is körülbelül azt jelenti, „[Isten] védjen meg”). Még az Ábrahámmal kötött első szövetség sem kölcsönös megegyezés, hanem egyszerűen esküvel megerősített ígéret. És nem is akármilyen (Ter 15, tessék elolvasni).

A Biblia családtörténete Ádám családjával kezdődik, folytatódik a pátriárkák családtörténetével, majd Izraelével. És nem áll meg Malakiás könyvénél. A következő oldalon Máté evangéliuma Jézus családfájával kezdődik, hogy aztán folytatódjon az anya és a tanítvány családjával, akiket Jézus a kereszten egymásra bíz, mert „nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek”. (Jn 1,13)

Hányszor gondolunk a kereszténységre családként, Ábrahám késői gyerekeiként, akiknek élete és perspektívái, lehetőségei és reményei hajtásokként nőnek ki a család fájának törzséből?

Jusson eszünkbe néha az időben és térben hatalmas üdvtörténet grandiózussága, amiben Ábrahám fiai vagyunk, amikor szembejönnek velünk József Attila sorai:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.”

(József Attila: A Dunánál)

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria