Nagyheti könyvajánlónk: Elűztük a kegyességet, az irgalmat, a részvétet az életünkből?

Az alábbiakban egy részletet adunk közre a nagyheti készületünket segítő kötetből, melyhez kedvezménnyel juthatnak hozzá webboltunkban.

A halál valóban kikerült a társadalom életéből. Nem nyilvános már, mint egykor volt. Ezzel együtt nélkülöz mindennemű ritualitást is: el kell tűnnie a szemünk elől, a közösségi életünkből. Elias felrója: „Napjainkban azok az emberek, akik kapcsolatban állnak a haldoklókkal, nem képesek szeretetük és gyöngédségük megnyilvánulásaival vigasztalni őket. Csak nehezen fogják meg annak a kezét, aki éppen halni készül, s a haldokló ebből megérti, hogy sem hitből fakadó odaadás, sem védelem nincs már számára… Amikor megérzi, hogy nincs jelentősége azok szemében, akik körülötte állnak, valóban magára marad.” 

A társadalom – és olykor a rokonok – visszavonulása a haldoklók mellől a halál bekövetkezte után is folytatódik. A teendők lebonyolítását rábízzák egy temetkezési vállalkozásra, a „specialistákra”: mindent ők végeznek, a test előkészítésétől kezdve a temetésig. A családtagok kezeiből először a kórházi alkalmazottak, majd megbízott személyek kezei közé kerül az ember. Elias egy igen szíven ütő képpel jellemzi ezt az átalakulást: Michelangelo Pietàja ma már divatjamúlt. Annak a képmásnak egykor egyetemes szimbolikus értéke volt. Ez nincs többé így: „Manapság senki sem vesz a karjaiba egy halottat. Ma egyedül halunk meg, magányban hunynak ki a személyes álmok. A mi kis világunk.” 

Elűzték a „pietà”-t [kegyesség, irgalom]. Az ember pedig magára marad, éppen akkor, amikor a leginkább szüksége lenne a segítségre, a halál pillanatában. És a halál után is.

Emlékszem egy temetési szertartásra, amelyet a Szent Egyed közösség tartott egy hajléktalan számára. Nem volt fedél a feje fölött, nyomtalanul tűnt el. Hosszas keresés után végül a római Poliklinika hűtőházában találták meg az ott őrzött holttestet. Senki sem jelentkezett érte. A közösség kikérte az elhunyt szegény ember testét, mintha a rokona lett volna, és temetést rendezett számára a Santa Maria in Trastevere-bazilikában. A szertartásra nemcsak a közösség tagjait hívták meg, hanem azokat a hajléktalanokat is, akik az elhunyt barátai voltak. Rendkívüli élmény volt. Sok megjelent fedél nélküli ember kérte, hogy egyszer majd neki is ilyen temetést rendezzenek, amilyenen most részt vettek. Itt végre újra volt nevük, méltóságuk, nagy családjuk. „Ünnepélyességgel” teli alkalom volt ez, gyönyörűen végzett liturgiával, énekekkel, megannyi barát részvételével. Csupán egy apró példa ez arra, hogy a keresztény világban is újra megtalálhatjuk a kísérés, a társul szegődés útját az életben és a halálban egyaránt – vagy amikor ez nem lehetséges, mint e hajléktalan esetében, akkor a halál után.

Az ehhez hasonló gesztusok révén újraalkothatjuk azt a szövetet, amelyet a halál kikezd ugyan, de nem tud teljesen tönkretenni.

A szertartás alatt a megsérült szövedéket helyreállították a szolidaritás és a barátság szálai, amelyek erősebbnek bizonyultak, mint a magányban bekövetkezett halál által okozott szakadás.

Magyar Kurír