Nem a gazdagság a boldogság fokmérője – Egyházmegyei ifjúsági régiótalálkozó Vácon

Hazai – 2019. március 17., vasárnap | 15:45

Március 15-től 17-ig összrégiós ifjúsági találkozó volt Vácon, a piarista gimnáziumban, a nyári táborokra való készülés jegyében. Az egyházmegye azon fiataljai gyűltek össze, akik kortársaik szolgálatára vállalkoztak. Szombat délután püspökük, Beer Miklós vendégeskedett náluk és mondott misét nekik.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Három előtt pár perccel vágódom ki egy kávézóból, és ugrom vissza a biciklire a piarista gimi közelében. Mivel elvileg mindjárt kezdődik a püspöki mise, száguldani kezdek a járdán (amiért ezúton is elnézést kérek). Csak nagy fékezéssel sikerül Beer Miklósnak és társaságának utat adnom a Schuszter Konstantin tér sarkán, mielőtt a székesegyház körül tiszteletkört tennék, majd fotóriporter kollégámmal belépnék az iskola kapuján. A labirintusszerű folyosókon át egyszer csak egy sekrestyébe jutunk, amelyen a biciklis incidens miatt szabadkozva, kissé zavarban megyek át végül a templomba.

Bezák Tamás ifjúsági lelkész üdvözli a püspököt, és megköszöni, hogy idén is eljött a találkozóra, hogy bemutassa a szentmisét. Beer Miklós először arra kéri a fiatalokat, hogy lelkesedésükkel gyógyítsák a beteg világot, majd az evangélium, a hegyi beszéd azon részlete után – amelyben Jézus az ellenség szeretetére szólít fel – a földi értelemben vett igazságszolgáltatás fonákságáról beszél. A kiút csak az lehet, hangsúlyozza, ha az adok-kapok, a sérelmek és megtorlásuk ördögi spiráljából kilépünk. Jézus keresztáldozata erre tanít bennünket. Mivel a világ logikájából az örökös harc következik, meg kell lepnünk-hökkentenünk a világot, a társadalmat. És ezt úgy tehetjük meg, ha nem a saját hasznunkat keressük, hanem azon törjük a fejünket, mit tudunk adni, hogyan gyógyíthatunk, hogyan lehetünk az önzéstől beteg világban Isten fiai. A mise végén a püspök buzdítására egy lány néhány szóban elmondja, mit élt meg a panamai ifjúsági világtalálkozón. Nálunk sokkal rosszabb körülmények között élő emberek lelkesedése, mély hite hatotta meg. Ezután a budapesti Panama-nap résztvevői, körülbelül húszan felmennek az oltárhoz, és eléneklik az Ave Mariát.

A hétvégére kétszázan regisztráltak, minden ötvenedik résztvevő ajándékot kap. Éppen ezeket adják át, amikor a sekrestyébe megyünk a kollégámmal, hogy elcsípjük Farkas Lászlót, Bezák atya elődjét, aki 2007-től 2017-ig az egyházmegye ifjúsági lelkészeként működött. Ő volt a Váci Egyházmegyei Ifjúsági Lelkészség Mente-missziójának elindítója, amely krisztusi ifjúsági közösségek alapítását tűzte ki célul. Végiglátogatta a plébánosokat és a hitoktatókat, hogy együtt kitalálják, hogyan lehetne segíteni a 14 év feletti fiatalokon, akiknek a települések hetven-nyolcvan százalékán nincs lehetőségük katolikus ifjúsági közösséghez tartozni. Az egyházi kötődés, amely addig például a ministrálás vagy a hittan miatt még néhányuknál valamennyire megvan, ebben a korban gyakran megszűnik. Nem feltétlenül azért, mert a fiatal már nem akar templomba járni, hanem mert a településén nem talál olyan kortárs közösséget, amelyhez kapcsolódhatna. Sok fiatal így „vész el”. De ha megszólítják, ha megérzi, hogy szükség van rá, boldogan jön, vállal feladatokat.

Ez a felismerés lett az alapja a Szent Ferenc-i mintára létrehozott „kisebb testvérek” közösségeinek, melyek 1987 és 2009 között az egyházmegye minden térségében kiépültek. Ennek eszközei az összrégiós találkozók – mint ez a mai is –, valamint a regionális találkozók és táborok sora is. A fiatalok maguk válnak kortársaik segítőivé, közösségbe invitálóivá. Jelenleg hat Ifjúsági Lelkészséghez tartozó regionális közösség („mente”) működik, melyben kortárs segítők közösségei („kisebb testvérek”) szolgálnak fiataloknak, az egyházmegye különböző régióiban elérhető közösségi hálót nyújtva azoknak is, akiknek a plébániáján nincs ifjúsági közösség (a Zagyva menti, Ipoly menti, Észak-Duna menti, Dél-Duna menti, Galga menti és Tisza menti régióban).

Farkas atya 2011-ben ifjúságpasztorációs szakmai napot rendezett, amelyen fiatalok, szülők, hitoktatók és papok vettek részt. Ott született a vezetőképző ötlete, és az a terv, hogy legyen minden régióban egy-egy ifjúsági közösségek szervezésével foglalkozó főállású munkatárs. „A legvédtelenebb kisebbség az ifjúság” – mondja Farkas László. Erős igényük, hogy tartozzanak valahova, hogy értékesnek érezhessék magukat, és ha ezt egyházi berkekben nem kapják meg, máshol fogják keresni. A célkitűzés ezért az, hogy az egyházmegye minden településén legyen ifjúsági közösség. 2014-től 2016-ig 46 új ifjúsági és gyerekközösséget sikerült alapítani régiós önkéntesek, vezetőképzősök és közösségszervező munkatársak közreműködésével, és a kétéves Kovászoló vezetőképző is sikertörténet volt.

Mi ragadja meg a fiatalokat legerősebben abból, amit az Egyházhoz tartozás kínálhat? Az ifjúsági világtalálkozók élménybeszámolói alapján az egyházi közösség egyetemessége, országokon, földrészeken átívelő volta. A testvéri érzés, amely bármely ország és nép gyermekeivel összekötheti őket. A vallásgyakorlás külsődlegessége helyett az élő Istennel való találkozás a kortársak, nemegyszer sok ezer más fiatal társaságában. A személyesség, a személyes meghívás, a szolgálat lehetősége. A fiatalok látják, ahogy a többiek szolgálatokat végeznek, és ez őket is aktivitásra serkenti. Aztán egyszer csak azon kapják magukat, hogy már benne is állnak az egyházi misszióban. Ugyanerre épül a Mente-misszió is, mely elszigetelt egyénekből és kiscsoportokból egy nagy testvéri közösséget akar formálni az élő Jézus körül. Táborok, ismerkedés, játék, sport, kiscsoportok: ez mind vonzó lehet. Kialakul a csoportkohézió, tanúságtételek hangzanak el. Nagyon népszerű a közbenjáró ima. Óriási ereje van annak, amikor a kortársamnak mondhatom el, ami fáj, amitől félek, és az ő imáját kérhetem. Megesik, hogy valaki ódzkodva, kételyekkel, esetleg csak a párja miatt megy el egy táborba, de ott átszakad benne valami, és ez megváltoztatja a hithez, vallásossághoz való viszonyát.

* * *

Beszélgetésünk közben a fenti díszteremben Bezák Tamás belekezd egyórás, a szegénységről szóló előadásába. A szegénységet vállalni az Isten iránti bizalom jele – mondja. Mindenünket elveszíthetjük, a gazdagság, az anyagiak semmitől sem védnek meg. A gazdagság veszélyes is lehet, mert könnyen az anyagi javakba vethetjük a bizalmunkat, sőt olyannyira rabjaivá válhatunk a földi kincsek gyűjtésének, hogy végül már a kapcsolatainkat is ennek rendeljük alá. Pedig érdek nélküli kapcsolatokra van szükségünk. A gazdagság gőgössé tehet. Azt hisszük, már nincs is szükségünk Istenre; elfelejtjük, hogy rá és a testvéreinkre szorulunk. Pedig mindannyiunknak vannak határai, hiányai.

A fiatalok figyelme háromnegyed óra múltán már lankadóban, egyre többen nézegetik a mobiltelefonjukat. „Bírjátok még?” – kérdezi Bezák Tamás. A válasz – dünnyögés, mormogás, óvatos nemek – egyértelmű: már nem sokáig. „Úgy érzem, már nem bírjátok” – reagál példás alázattal, és a következő mintegy öt-nyolc fejezetet már „átpörgeti”. Vélhetően nagylelkűségének is szól a vastaps a végén. A programot koordináló munkatárs nem hallgatja el, hogy csodálkozott az előadás lekerekítésén, és ezzel nagy derültséget vált ki a hallgatóság soraiban.

* * *

Még az előadás közben figyeltem fel Csernák Nikolettre, aki ki-be járkált, és bizonyos jelek alapján egyértelmű volt, hogy szervező. Most kiderül, hogy január óta főállású munkatárs, az ifjúsági iroda vezetőhelyettese. Tíz éven át dél-dunai régió önkéntese volt, és e minőségében legalább annyit kapott, mint adott, vélekedik. Ma is szívesen emlékezik a régi táborokra, a közös szolgálatra, az esti imákra. És volt egyszer egy olyan közbenjáró ima, amelynek során akkori kérdésére-kételyére azonnal, szinte varázsütésszerűen megnyugtató választ kapott. Az élmény ereje azóta is fogva tartja.

* * *

Tamás atyát először a vastaps titkáról kérdezem. Szigorúbban válaszol, mint várom. Akik itt vannak, az ifjúságunk krémje – mondja. Nem csak azt adják nekik, amit elvárnak, hanem azt is, amire szeretnék őket rávezetni. A keresztény gondolkodásmódot. Képezni próbálják őket, hogy felvértezzük más fiatalok szolgálatára. Tamás atya előadása (amit idén Fejérdy Áron atya dolgozott ki a 2009-es Szent Ferencről szóló tábori előadást is alapul véve) az ő előadásaik alapja lesz a táborokban és Szolgáló fiatalok az Egyházban címet viseli. Sokféle szolgálat lehetőségét kínálják nekik. A szolgálat odaadottságát akarják bennük felébreszteni. Nem elsősorban arra törekednek, hogy szórakoztassák őket, azt a világ is megadhatná. A határaikat feszegetik.

Ami az előadást illeti: arra akarta vele a fiatalokat rávezetni, hogy az értékességünk a teremtettségünkből fakad. Hogy nem a gazdagság a boldogság fokmérője. Ő úgy látja, hogy nem különösebben anyagiasak a mai fiatalok. Sokkal inkább azt keresik, mi tehetné őket boldoggá. A nyomás – az iskoláé, a szülőké, a korszellemé – viszont erős rajtuk. Ezért mindig hangsúlyozni kell nekik, hogy Isten úgy szeret bennünket, ahogyan vagyunk. És hogy elsősorban neki kell megfelelnünk.

* * *

A nap végére még vár rám egy meglepetés. A mosdó előterében kék nejlonzacskóba csomagolt cserép áll egy asztalon, mellette a következő felirattal: „Ez egy bonszaifa. Kérlek, ne nyúlj hozzá! Gyógyulás alatt áll (sic), rendkívül érzékeny.”

A pici, zacskó mögé rejtett fa magánya itt, az ablaktalan helyiségben, és a gyengéd gondoskodás, amely a kézzel írt szövegből kitűnik, számomra ebbe a szuggesztív képbe sűríti össze a Mente-találkozó összes tapasztalatát. Ezért, a kis herceg bölcsességével mindenkinek csak azt tanácsolhatom: minél előbb találja meg a maga rókáját, rózsáját, bonszaifáját.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír 

Kapcsolódó fotógaléria