Nem maradunk részvétlen megfigyelők – Bazsik Ádám és Huszár Domonkos a shoeshine.hu „utazásáról”

Kultúra – 2020. szeptember 27., vasárnap | 20:29

Falakról és leomlásukról beszélnek, bezárkózásról és nyitásról, útra kelésről. Egy nagy utazásról, amelyre minden kockázatával és élményhalmazával vállalkoztak. Egy nagy felismerésről, amely a perifériákra küldte, küldi őket. Nagy találkozásokról, amelyekből filmek születtek. Hivatásukról, a filmkészítésről, és arról, hogy Istent ott keressék, ahol mások nemigen.

A shoeshine.hu roppant rokonszenves vállalkozás, de olyan, amelynek már a létezése is többféle kérdést vet fel. Az első rögtön maga a születése, mivel alulról szerveződött. Mint Bazsik Ádám nyilatkozta valahol: garázsprojekt volt, és nem valamilyen rendelkezés, felsőbb döntés nyomán jött létre. Ami lett, saját jogán és erejéből lett, mégis olyasmi, amire egyházi körökben büszkén hivatkoznak. Egy nagy felismerésből született, ami a korszerű katolicitásra és a világhoz való viszonyra vonatkozott. Új filmjüket, A Javítót szeptember 26-án mutatják be.

– Kérem, mondják el, mi segített a megmaradásban: milyen út vezetett az első lépésektől máig, amikor a shoeshine.hu már komoly tényező, márkanév. Milyen akadályokat kellett venniük, melyek voltak a fejlődés mérföldkövei, és mikortól kezdték érezni, hogy már „áttörtek”?

Bazsik Ádám: A shoeshine.hu megalapításához és formálódásához erősen hozzájárult az a tapasztalat, hogy túl zárt világnak éreztük a katolikust, az egyházit és úgy általában a keresztény közeget.

Fontosnak tartottuk, hogy valamiképpen új formában adjuk át azt a közösségi és istenélményt, amit a saját keresztény közegünkben ajándékba kaptunk.

Emellett az a tapasztalat dolgozott bennünk, hogy mi, keresztények hajlamosak vagyunk szinte automatikusan kirekeszteni a köreinkből mindazokat, akik nem tartoznak a szubkultúránkhoz, hiába értékes emberek. Ha a hátterük, a neveltetésük nem volt keresztény, ha soha senki sem adta át nekik az Istenre mint szerető apára vonatkozó képet, akkor esélyük sincs megismerni, mert tőlünk sokszor semmilyen segítséget nem kapnak ehhez. Gyakran ugyanis csak szabályokat, dogmákat, elveket próbálunk átadni a hozzánk közeledőknek igazi krisztusi befogadás helyett. És éppen itt láttuk meg a feladatunkat: hogy az internet adta lehetőségek révén megpróbáljuk közvetíteni számukra a befogadás példáit, ha már olyan szerencsések vagyunk, hogy nekünk megadatott a hit és a hívő közösséghez tartozás.

Huszár Domonkos: Azon a felfogáson is változtatni akartunk, amely idős nénik rózsafüzérimájával azonosít, bigottnak és unalmasnak tart mindent, ami egyházi, keresztény, hittel kapcsolatos.

Miért ne lehetne vagány, vonzó, trendi? Segíthetnénk azoknak, akik nem értik a hitünk nyelvét, szimbolikáját, gondoltuk.

2006-ban, a gödöllői plébánián kezdődött. Akkor még nem volt magyar Instagram, és a Facebook jelenlétét, befolyását sem lehetett a maihoz mérni. Eszközeink szinte egyáltalán nem voltak; a laptoptól a kameráig és a mikrofonig mindent úgy dobtunk össze, önállóan szereztünk be. Elkezdtünk filmezgetni, de kezdetben egyáltalán nem vettük komolyan magunkat, hanem úgymond hülyéskedtünk, a humorra helyeztük a hangsúlyt; azzal együtt, hogy spirituális témákat dolgoztunk fel. Már pár hónap alatt kiderült, mekkora igény van arra, amit csinálunk: a nyitásra, a világba való kilépésre. Annak a szemléletnek a terjesztésére, hogy Isten bárkiben ott lehet, akkor is, ha az illető káromkodik vagy iszik, vagy úgy általában másképpen éli az életét, mint mi. Rájöttünk, hogy a kereszténységünknek mondanánk ellent, ha az ilyen emberekhez ezzel fordulnánk: „Mivel koszos a lábad, a mi templomunkba aztán be ne tedd!” Az, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is kiléptünk a saját katolikus világunkból, és útra keltünk, mindkettőnk számára óriási gazdagodást jelentett, amit meghatározónak tartok a lelki növekedésünk, a felnőtt énünk alakulása szempontjából.

Ádám: Isten páratlanul gazdag valóságot alkotott, mint ahogyan ő maga is végtelenül kreatív. Számomra filmesként ennek egyre fokozódó felismerésével telt az elmúlt másfél évtized.

– Milyen sikerek tartották meg Önöket a megkezdett az úton, és segítettek abban, hogy ami viccelődéssel indult, az mára mindkettőjük számára hivatássá vált?

Domonkos: 2008-ban Magyarországon mi voltunk keresztény körökben az elsők, akik ilyen jellegű filmezéssel kezdtünk foglalkozni. Két-három év múlva felfigyeltek ránk, és egyre több felől kezdtek ide-oda meghívni, megbízásokat adni nekünk. Öt-hét év alatt kinőttük a plébániai kereteket, és mind több önkéntest aktivizáló, országos alkotói közeggé váltunk.

2011 nyara fontos mérföldkő volt az úton, akkor ugyanis a Katolikus Ifjúsági Mozgalom meghívására mi tudósítottunk Madridból, az ifjúsági világtalálkozóról. Két héten át mindennap élőben bejelentkezni: ez egyszerre volt nagy próbatétel és fejlődési lehetőség, arról nem is beszélve, hogy mennyi új ismeretséggel járt. Ma már vicces amatőr videóknak tűnnek az akkori, sokak által értékesnek tartott és követett szösszeneteink. A találkozó előtt rövid invitáló filmet is készítettünk. Megtisztelő volt a lehetőség, és fontos élményekkel gazdagodtunk a madridi munkával.

Ádám: 2012-ben bekapcsolódtunk egy nemzetközi ifjúsági pasztorációs projektbe, amely közép-európai országok katolikus fiataljait mutatta be. 2013-ban besegítettünk a HungaRióba, és megkezdtük a keresztény partisorozatunk szervezését, amely önfeledt és kulturált szórakozási lehetőséget kínál, újabban a budapesti Trip hajón. Már túl vagyunk a negyvenedik ilyen rendezvényünkön.

Domonkos: Közel ötszáz fős, „fehér színezetű” bulikról van szó, amelyek legfőbb célja, hogy szórakozás közben is ember maradj, és később is emlékezz arra, ami éjjel történt.

A mérföldkövekre visszatérve: 2014–2015-ben nagy vihart kavart CommonPost riportsorozatunk, melyben már komolyabb társadalmi kérdéseket fejtegettünk. A sorozat témái között szerepelt a keresztény–meleg örök vita, a cigány–nemzeti ellentét, a keresztény ifjúság párkeresési problémái és még sorolhatnám.

2016-ban egy barátunk a csapatból különleges meghívást tolmácsolt az egyik megbeszélésen. Azt, hogy elutazhatnánk a Fülöp-szigetekre bemutatni egy magyar származású nővér misszióját. Ebből az ötletből, közösségi finanszírozásban született meg aztán az első egész estés dokumentumfilmünk, a Faces of love. Erre a munkára nagyon alaposan fel kellett készülnünk, és igencsak át kellett gondolnunk minden részletet, már amennyire előre lehetett. Elképesztő sorsú fiatalokat ismertünk meg a forgatás során: olyanokat, akiket rengeteget vertek, már gyerekként ölniük kellett, vagy korábban melegprostituáltak voltak.

A forgatás mindkettőnk életét megváltoztatta. A „wellnesskereszténységünk” felülbírálására késztetett bennünket, és ráébresztett arra, hogy sokkal jobban meg kellene becsülnünk ajándékba kapott kulturális-vallási hátterünket, magyar hazánkat és rengeteg lehetőségét.

Döbbenetes felismerésként hatott ránk a tapasztaltat, hogy mi itthon paradicsomban élünk a Manilában tapasztaltakhoz képest.

Faces of love nagyot robbant: másfél éven át turnéztunk vele az országban, és többször leadták tévében is. Az élmény és a siker arra sarkallt bennünket, hogy a továbbiakban is foglalkozzunk hasonló témájú, peremhelyzetben élő emberek valódi életét bemutató, nagyobb lélegzetű munkákkal.

Ádám: Azóta csináltunk is három-négy komolyabb tematikus filmet, amelyekben továbbra is ott próbáltuk keresni Istent és az ő „lenyomatait”, ahol más nemigen. Nem a saját szubkultúránkon belül. Ilyenek a Tündérkert, a Világítani fogok, a Szerzetesnek álltam és A Javító, a legújabb munkánk, amelynek szeptember 26-án lesz a bemutatója a Párbeszéd Házában, Budapesten. Esetleg online, ez a járványhelyzettől függ. Mindig nagyon odafigyelünk a filmjeink utóéletére is. Fontosak az élő vetítések, a feldolgozás lehetőségét megteremtő közeg.

– Mit gondolnak: mi lehet az eredete a katolikusokra és úgy általában a kereszténységre vonatkozó negatív képzeteknek nem vallásos körökben? Mit csinálunk rosszul, és mit gondolnak rólunk tévesen mások? Milyen választóvonalakat éreznek a legerősebbeknek „a világ” és a kereszténység között?

Ádám: Szerintem az a legnagyobb hibánk, hogy akikkel egyetértünk, akikkel hasonló az életvitelünk, azokkal jól elvagyunk, akikkel meg nem, azok nem érdekelnek bennünket, vagy nem tudunk mit kezdeni velük. Pedig ezzel megtagadjuk az evangéliumot. A saját szimbólumrendszerünket toljuk, a kereszténységünk magunkról magunknak szól.

Domonkos: Sokszor nem jutunk tovább az elvi közhelyeknél, és nem akarjuk elhagyni a komfortzónánkat.

A számunkra ismerős, biztonságos helyzeteket részesítjük előnyben. Pedig, ha átjutnánk a magunk köré emelt falakon, mindenkiben megláthatnánk a jót, az istenit.

Mi a személyes tapasztalatok erejében hiszünk. A falak leomlásának szerencsére gyakran lehetünk szemtanúi a munkánk során. Például amikor cigányok közé megyünk, és látjuk, hogy az ottani tapasztalataik hatására hogyan engedik el az előítéleteiket a velünk tartó ismerősök, munkatársak.

Ádám: Jézus magához hívta a fügefáról leső Zakeust, aztán vacsorázni ment hozzá. A környezete viszont nem értette, hogyan lehet egy bűnös társaságában.

– Katolikusnak nevezik a shoeshine.hu-t, de mintha ez a vállalkozás még ennél is egyetemesebb akarna lenni: sem nem elsősorban a katolikus világgal foglalkozik, sem nem feltétlenül katolikus szemüvegen keresztül nézi a dolgokat. Maximálisan nyitott például más felekezetek iránt, és abban a szellemben mutat be sorsokat, hogy „a lélek természeténél fogva keresztény”, hogy minden emberi valamiképpen isteni is, vagy legalábbis nem érthető Isten nélkül. Hogyan sajátították el ezt a szemléletet?

Ádám: Ha mások a papjaink Gödöllőn, ha más a családom, ha nem a premontreiekhez járok gimibe, ma más ember vagyok. Akárcsak akkor, ha érettségi után nem következik öt intenzív év a gödöllői plébánia közösségében, ahol aktív, feladatokat és felelősséget vállaló kereszténnyé válhattam. Szecsődi Péter prédikációi által például rengeteget épültem, katartikus hatással voltak rám.

Domonkos: Valóban ijesztő belegondolni, hogy ha gyerekként két templommal odébb járok misére, ma talán nem vagyok gyakorló katolikus. Nemrég hallottam egy megdöbbentő prédikációt, amelyben azzal „érvelt” valaki a reformátusok ellen, hogy buzogány van a templomuk tetején, noha a buzogány senkit sem váltott meg. Óriási a felelősségünk, hogy miként kommunikálunk, hogyan élünk, és ezzel milyen képet közvetítünk a katolikusságról, a közösségünkről.

Ádám: Az ima, a Krisztussal való találkozások megrendítő, átformáló élménye nélkül semmit sem érünk, nem lehet hiteles a tanúságtételünk.

– Művészi alapelvükként fogalmazták meg, hogy a filmjeik megfigyelői pozícióból készülnek; a helyzeteket nem befolyásolják, csak megörökítik. Miből fakad ez a felfogásuk?

Domonkos: Nem akarunk unalmas filmeket csinálni, és David Attenborough-ként a kamera elé állva mindent elmagyarázni, mindenről megmondani a tutit. Az élet ennél bonyolultabb, szövevényesebb. Tartózkodunk attól is, hogy pozitív végkifejletet erőszakoljunk ki. Nem szeretnénk direkt válaszokat adni a néző szájába. Pál Feri mondta, hogy a keresztényeknek, az egyháziaknak egyre inkább jó kérdéseket kell tudniuk feltenni ahelyett, hogy minden kérdést magabiztosan megválaszolnának, az érdeklődőkre erőltetnének.

Mi egy folyamatban való részvételre hívjuk meg a nézőinket, hogy átélhessenek dolgokat; hogy kapcsolódjanak, bevonódjanak, impulzusokat kapjanak, kérdéseik támadjanak. Ez nem racionális síkon zajlik, és reményünk szerint az élmény tovább dolgozik a befogadóban.

Meglehet, hogy talán csak évekkel később születik meg a válaszuk a filmjeink által felvetett kérdésekre, ez mégis sokkal jobb, mintha tőlünk azonnal válaszokat kapnának. Mert azok nem az ő válaszaik lennének.

Ádám: Kiváló példája ennek A Javító, melyben kameráinkkal mi megfigyelők voltunk. A való életet próbáltuk rögzíteni, és abból alkotni hiteles, őszinte filmet. Egy református lelkész cseppet sem látványos, küzdelmes, de kitartó munkáját, bűnelkövető lányok formálódását, küzdelmeit, érzelmi hullámvölgyeit, visszaeséseket, botlásokat és bűnöket kísér figyelemmel a film, és nem azt mutatja be, hogy mindenki varázsütésre megtér, és kész a hepiend. Hiszen az élet sem ilyen. Az élet önmagában nem fehér vagy fekete. A katolikus világ sokszor hajlamos megfeledkezni erről.

– Gyakran meglepődöm, amikor valaki azt hiszi (és sokan hiszik így), hogy a riport vagy a dokumentumfilm objektív műfaj. Pedig ez lehetetlenség, hiszen abból nem lenne film, ha valahová találomra kihelyeznének egy kamerát. Már a helyszín, a szereplők kiválasztása is szubjektív döntés. De mit kell érteni akkor az Önök pártatlanságán, elfogulatlanságán, objektivitásán? Nem olyan ez néha, mintha egy papagájt és egy macskát bezárnánk egy szobába azzal, hogy majd „objektíve” megörökítjük, mi fog történni? Noha nagyjából már előre tudjuk, és ráadásul mi idézzük elő az eseményeket.

Domonkos: Azért a történések, amiket megfigyelünk, ennél jóval tervezhetetlenebbek. Igaz, a kereteket mi határozzuk meg, és természetesen vannak előre megjósolható elemek. Ám – mint például a Szerzetesnek álltam vagy A Javító forgatása során – sok meglepetésben van részünk. A Javító esetében az élet szabad folyása írta a történeteket, mi csak próbáltunk utánuk menni. Soha nem maradunk részvétlen megfigyelők, kívülállók: bevonódunk, és igyekszünk bizalmi kapcsolatot kialakítani a szereplőkkel.

Ádám: Én egyenesen úgy fogalmaznék, hogy a filmjeink elkészítése során barátként szeretnénk jelen lenni a karakterek között, az adott helyzetekben. Éppen tegnap voltunk a Nyírségben, ahol egy új projekt keretében aprófalvakban, romák és nem romák körében forgattunk. Egy fiatal srácot követtünk aznap, az ő hétköznapi életét kísértük figyelemmel. És tegnap egyszer csak belecsöppentünk egy ismeretlen család életébe. Ott voltunk, és valahogy dolgoznunk kellett. Rögtön eszembe jutott, hogy amit most csinálunk, mennyire alapvető a filmjeink készítése során. Ez semmi más, mint hogy jelen legyünk a puszta énünkkel, az őszinte érdeklődésünkkel. Másodlagos, hogy kamera is van nálunk. Ami lelki értelemben persze iszonyatosan kemény munkát jelent.

Domonkos: Kicsit olyan ez, mint az autóvezetés, a kuplung és a gáz játéka: egyensúlyt kell teremteni ahhoz, hogy elinduljon az autó, és azután is, hogy szépen menjen. A forgatás során is meg kell találni a szakmára koncentrálás és a személyes jelenlét közötti egyensúlyt, harmóniát. Az emberi kapcsolat terén pedig a befogadást és a befogadhatóság balanszát.

Ádám: Van még valami, ami nagyon fontos: az idő. Az ugyanis, amire mi törekszünk a forgatás során – mint bibliodrámán megtanultam –, roppant időigényes folyamat. Ahhoz, hogy két ember igazán találkozzon, valódi kapcsolatba kerüljön, sok-sok türelem, kitartás, a másiknak szánt idő kell. És mivel mi valódi kapcsolatba akarunk kerülni a szereplőinkkel, nemegyszer nagy fejtörést jelent számunkra a filmjeink finanszírozása. Annak elkerülése, hogy csak azért kelljen befejeznünk valamit, mert már nincs elég pénzünk.

Domonkos: A Javító készítése során például csak egy év után láttuk, hogy egészen pontosan miről is fog szólni a film, melyek lesznek a sarokpontjai.

– Nemes vállalásuk, hogy nehéz helyzetű, a társadalom perifériájára szorult, születésüktől hátrányokkal élő, kallódó fiatalok közé mennek, az ő elfogadtatásukért próbálnak tenni. Hogyan találtak el hozzájuk, és mire nyitották fel az Önök szemét a velük való találkozások? Milyen kincseket keresnek ezekben a társadalom jelentős része által semmibe vett és értéktelennek tartott emberekben, az ő társaságukban?

Ádám: Ez ügyben visszakanyarodnék a Fülöp-szigetekhez, Manilához és a Faces of love-hoz. Az a forgatási folyamat megcsócsált és kiköpött bennünket: ott mi emberileg kudarcot vallottunk, könnyűnek találtattunk, mert annyira megdöbbentőek voltak a sorsok, amelyekkel szembesültünk, és akkora volt az ottani élményeink kontrasztja mindazzal, amit addig ismertünk a világból. Egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni a dologgal. Pedig a filippínó lányok és srácok, akiket megismertünk, nagy nyitottsággal, derűvel és kedvességgel fordultak hozzánk, a barátságukat ajánlották fel nekünk. Mi azonban úgy lefagytunk, hogy nem tudtuk ezt viszonozni, és csak itthon, a felvételeket nézve döbbentünk rá, hogy mit mulasztottunk.

Domonkos: Egyszerűen kikészített bennünket a nyomorral való szembesülés, és csaknem megvakított mindaz a rossz és fájdalom, amiről beszéltek nekünk. El voltunk foglalva magunkkal: a negyvenfokos meleggel és a kilencven százalékos páratartalommal, meg hogy milyen rossz kajákat kell ennünk, és emiatt egyszerűen képtelenek voltunk emberileg kapcsolódni a szereplőkhöz. Azóta pedig úgy éljük meg, mintha minden egyes forgatással visszatérnénk Manilába, de már azzal az új elhatározással, hogy semmiképpen nem akarjuk újra elmulasztani az emberi kapcsolatok lehetőségét.

Ádám: Néha visszagondolok a gyermekkori, vásott magamra, ahogyan foci közben szitkozódtam, káromkodtam. Jól emlékszem, milyen voltam határaimat próbálgató gyerekként, és úgy hiszem, nem sokban különböztem azoktól, akikről ma filmet készítünk. Isten mindannyiunkat ugyanúgy szeret. Sokkal közelebb vagyunk hozzá és egymáshoz, mint azt az előítéleteinkre hallgatva gondolni szoktuk.

– Hogyan kezelik a sokat szenvedett, sérülékeny fiatalok sorsát bemutató filmjeikkel kapcsolatban óhatatlanul jelentkező személyiségi jogi és pszichológiai nehézségeket?

Ádám: A kapcsolatok megmaradnak.

Arra törekszünk, hogy a szereplőink velünk együtt részesei legyenek a sikernek, hogy a belénk vetett bizalmukért és a kitárulkozásukért cserébe minél többet kapjanak. Abban bízunk, hogy ez hozzájárulhat a társadalmi integrációjukhoz. És mindig erősíteni igyekszünk bennük azt a tudatot, hogy a történetük erőt adhat másoknak.

Domonkos: Az eddigiekből talán már kiderült, hogy mi nem csak egy termék létrehozásában gondolkodunk, amikor filmet készítünk. Valami több is megszületik közben. Érdekes megfigyelni, ahogyan – gyakran már akár egy-két évvel a forgatás után – filmbeli önmagukat nézik a szereplőink, szinte kívülről. Ahogyan ilyenkor új szemmel látnak rá magukra, egykori és jelen valóságukra. Hiszem, hogy ez olyan élmény, amely segít nekik előrébb jutni.

A Javító című filmről és a vetítésekről bővebb információ a film honlapján olvasható.

Fotó: Lambert Attila 

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. szeptember 20-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria