Nem szűnni meg jót tenni a másikért – Vendégségben a családterapeuta házaspárnál

Nézőpont – 2020. december 27., vasárnap | 13:59

A párkapcsolatot két ember állandó változásban éli, és ebben kell keresniük az egységet, fenntartaniuk a hűséget, amelyben soha nem szűnnek meg jót tenni a másikért – vallja Szászi Balázs és Fehérváry Anikó hitoktató, családterapeuta, akik a Társ-suli fiataloknak szóló, házasságra felkészítő program megálmodói.

Legyünk összetartó és kerek család, akár az alma. Szeressük egymást olyan édesen, mint a méz, és olyan erősen, mint a fokhagyma. Táplálja életerőnket a dió”

– hangzanak fel minden karácsonykor a családfő, Balázs szavai. Az ünnepi asztal körül népes társaság ül ilyenkor. Nemcsak a családtagok, hanem vendégek is. A házaspár kinyitja az ajtaját azok előtt, akik szomorkodnának, egyedül lennének szenteste. Így indul az ünneplés december 24-én, és egészen január hatodikáig tart, amikor a nagycsalád gyűlik össze a fehér asztal körül egy évindító, erőt adó együttlétre.

Szászi Balázs és Fehérváry Anikó Magyarországon az elsők között vállaltak lelkipásztori kisegítő szolgálatot. 1987-ben a frissen házasodott és nemrég diplomázott fiatalok a Szeged-Alsóváros filiájaként működő Gyálaréten kezdték meg az egyházközség életének szervezését. Balázs és Anikó ma is itt élnek, és az egyházközségben végzett feladataik ellátása mellett mentálhigiénés szakemberként, családterapeutaként dolgoznak, a Remény Háza Kapcsolati és Családműhely vezetői. Honnan és hogyan indultak, hová jutottak? Mit hagynak a következő generációra, és milyen munka vár az utódokra? Beszélgetésünkben feltárult az életútjuk.

Balázs és Anikó 1999-ben hozták létre a Szeged-Alsóvárosban működő Remény Házát, ahol pár-, család- és válásterápiával foglalkoznak. A Szeged-Csanádi Egyházmegye családreferenseiként dolgoztak, amikor szembesültek azzal, hogy milyen sok család küzd különféle kapcsolati és mentálhigiénés problémákkal. Hogy szakszerű segítséget nyújthassanak nekik, elhatározták, hogy továbbképzik magukat. A pedagógusdiplomájuk mellé így hittanár, művészetterapeuta, családterapeuta, pszichodrámavezető és mentálhigiénés szakember képzettséget szereztek.

A történetük azonban sokkal korábban kezdődik. Anikó és Balázs a főiskolai gólyatáborban ismerkedtek meg. „Már az első pillanatban fontosak lettünk egymás számára, és jó barátság szövődött köztünk” – mondja Anikó. Megismerték egymás keresztény elköteleződését, a kapcsolatuk egyre szorosabbá vált, és Balázs végül lánykérő levelet írt: „Veled szeretném leélni az életem.” Az ekkor húszéves Anikó nem tudott rögtön igent mondani, de Balázs türelmes volt és kitartó. Egy ferences templomban házasodtak.

„A házasság szentségében tettünk egy külön fogadalmat is, valamiképpen szegénységet fogadtunk. Nem tudtuk, hogy mit jelent majd ez pontosan, ma is újra és újra átgondoljuk” – emlékszik vissza Balázs.

Közös életük a szegedi közösségi élet eufóriájában indult. Amikor végeztek a főiskolán, azt a döntést hozták, hogy Balázs lelkipásztori kisegítő lesz Gyálaréten.

A Szegedtől hat kilométerre fekvő település Trianon szülötte. „Szegény falu volt, azok költöztek ide – többnyire zsellérek –, akiknek a Szerbiához került Gyálán nem volt semmijük. Itt kaptak egy apró földterületet. A falunak soha nem volt temploma. Bár kijelöltek egy telket az építkezésre, az egyházközség a mai napig egy családi házban imádkozik, ami postáslakás volt. A szülők elhunytával a fiúk az Egyháznak ajándékozták az ingatlant. Gyálarétet mindig oldallagosan látta el az Egyház, ahogy a falunak, úgy az egyházközségnek sem volt itt számottevő múltja, hagyománya” – mutatja be Balázs a körülményeket.

Anikó az indulásukról mesél: „Amikor júniusban a faluba költöztünk, az egykori postásház melléképületének aprócska szobájában laktunk, a vécé az udvaron volt. Első gyermekünk, Barnabás születésekor tudtunk beköltözni a postásházba, amelynek a nagyobbik helyisége lett a kápolna, a leválasztott részben pedig egy szoba-konyha a miénk. Karácsonyra elkészült a fürdőszobánk is. Balázsnak ki kellett tanulnia néhány mesterséget, hogy mindezt megteremtse a családunknak. Én örültem, hogy van egy hely, amit az otthonunkká tehetünk, szépíthetünk. És ez így maradt egészen a negyedik gyerekünk megszületéséig. Visszagondolva, tényleg nehéz körülmények között éltünk. Nem volt gáz, cserépkályhával fűtöttünk, csak egy sparhelt volt a konyhában. De elégedettséggel fogadtuk mindezt.”

Ebben a puritán életkezdésben mindkettőjüket segítette a neveltetésük. Ahogyan Balázs fogalmaz: otthon azt tanulták, hogy szeretettel tekintsenek arra, ami van. Amikor Anikó édesanyja először járt a kis lakásban, azt mondta a lányának: Szeretni fogod.

Látta, hogy tele vagyunk élettel, lelkesedéssel, és bízott bennünk”

– emlékszik vissza ezekre az időkre Anikó.  A két fiatal nagy, életre szóló döntést hozott. „A szívünkre hallgattunk. Olyasmit vállaltunk, amire úgy éreztük, szüksége van a világnak, és mindkettőnknek fontos. Isten országát szerettük volna építeni.”

Amikor Szásziék Gyálarétre költöztek, a havonta egy alkalommal bemutatott szentmisére csak néhány idős asszony járt el, hittanos egyáltalán nem volt. Balázs nyáron hittanosokat toborzott, végiglátogatta a falu házait. Be is írattak huszonnyolc gyereket, de a Veni Sanctéra csak egy jött el, az is csak a jószomszédság miatt. Így kezdődött az egyházközségi munkájuk.

A házaspár felismerte, hogy a gyerekeken keresztül lehet megszólítani a felnőtteket. A kapu náluk mindig nyitva volt, a gyerekek fokozatosan odaszoktak hozzájuk.

„Az iskolából hazafelé menet megebédeltek velünk, és egyre többször maradtak ott beszélgetni. A következő lépés a táboroztatás volt. Ez Balázs legnagyobb karizmája, a fiatalok életük legfontosabb élményei között emlegetik a táborokat. A gyerekeket először a barátság kötötte össze, nagyon szerettek együtt lenni. Csak sokára vált fontossá számukra Krisztus. A szülők pedig a háttérből figyeltek, és lassan ők is közeledni kezdtek” – meséli Anikó.  

A házaspár egyre jobban megismerte a falubelieket és a körülményeket. Ez kellett ahhoz, hogy olyan döntéseket tudjanak hozni, amelyek nagyobb változásokat eredményeznek. Balázs egy idő után belátta, hogy a szegedi közösségi életből hozott értelmiségi hozzáállásnak itt nincs foganatja, a gyálai fiatalok legjobb esetben is szakmát tanulnak. Hosszas kereséssel jutott el a Magyarországon 1948-ig KIOE néven ismert Keresztény Munkásifjú Mozgalomhoz. Az itt megismert szemléletet kezdte alkalmazni a gyakorlatban, és a gyálaréti fiatalok lassan kötődni kezdtek az egyházközséghez, bekapcsolódtak a hitéletbe is.

Közben egyre növekedett a Szászi család. Már megszületett a negyedik gyerek is, amikor Anikó 1994-ben eljutott a Máriabesnyőn rendezett családkongresszusra. „Úgy éreztem, a családok szolgálata igazán nekem való.” Gyulay Endre püspök ekkor bízta meg a házaspárt a családreferensi feladattal. Anikó 1993-ben megkezdte a mentálhigiénés képzést, majd pszichodrámát tanult. „Ez összeegyeztethető volt a gyerekekről való gondoskodással, és fejlődési lehetőséget adott” – mondja.

A 2000-es évek hozták el a pályázatok virágkorát. Balázs felismerte az ebben rejlő lehetőséget, és különböző képzésekre pályázott az egyházmegye számára. A családterápiás képzést Székely Ilona, a Szent József Nővérek Kongregáció tagja vezette. „Ilona nővér a legnagyobbaktól tanult családterápiát Amerikában. Újfajta módon tanított, és nagy előrelépést jelentett, hogy huszonnyolc társunkkal együtt tőle tanulhattunk” – mondja Anikó.

A házaspár fiataloknak szóló, házasságra felkészítő programot hirdetett meg, amelynek a Társ-suli nevet adta.

„Számunkra ez igazi sikertörténet. A katolikus középiskolák ma is nagy érdeklődést mutatnak a program iránt. Az évek során sok fiatal kapcsolódott be a munkába, köztük három gyerekünk is” – meséli Balázs.

Az évek során Gyálaréten is nagy változások történtek. Egyrészt számos nagycsalád költözött a faluba, és ettől az egyházközség is sokszínűbb lett, másrészt Balázst felkérték hitoktatónak az óvodába. Az intézménynek nem igazán volt jó híre, sok gyálaréti inkább Szegedre vitte óvodába a gyermekét. Szásziék tudatosan felvállalták a gyálaréti óvoda ügyét. „Úgy éreztük, ott a helyünk. Hittünk abban, hogy meg lehet fordítani ezt a rossz tendenciát. Szerettük az óvónőket, és nem értettük, mitől alakult ki az intézménynek ez a negatív megítélése. Suttogó propagandát indítottunk, igyekeztünk jó hírét kelteni az óvodának, és valódi kis csodát élhettünk meg: megduplázódott az ide beíratott gyerekek létszáma. Mivel az óvoda az élet fontos része a faluban, ez nekünk is segített, hogy integrálódjunk.”

Így telt el a közösség szolgálatában több mint harminc év. A családjukban felnőtt öt gyerek, négy házasság köttetett, és eddig hat unoka született. Persze az otthoni feladatok ellátása és az egyházközség szolgálata sem lehetett mindig problémamentes és sikeres. Balázséknak is megvoltak a megtorpanásaik, az elbizonytalanodásaik, jöttek nehézségek, és ott volt bennük az aggodalom, hogy az idők változásával tudnak-e ők is változni. Az anyagi helyzetük sem volt mindig stabil és kiszámítható.

Tudtunk szűkölködni és bővelkedni is. Nem az határozta meg a jókedvünket, a biztonságérzetünket, hogy mennyit kerestünk. Ezt a szemléletet hoztuk otthonról, és úgy látjuk, hogy a gyerekeink is ezt viszik tovább. Reméljük, hogy az általunk megélt örömhír egy kis fényt visz a körülöttünk élők mindennapjaiba. Tenni akarunk azért, ami lesz, és bízunk abban, hogy minden jól alakul.”

A falu közepén álló kápolna minden vasárnap megtelik hívekkel. Az egyházközség él, de tagjai idősödnek, sok fiatal a világ legkülönbözőbb részeire szóródott szét, ahogy ez másutt is jellemző napjainkban. Balázs ma is népszerű a gyerekek körében – mondja Anikó, de a férje hozzáteszi: „Mégsem tudok már úgy benne lenni a programokban, mint régen, szívesen átadnám a helyem egy fiatalnak.” A gyálaréti egyházközség a falu szerves része, életét ma is közösségteremtő programok sokasága jellemzi. Népszerű rendezvény a Szent Iván-napi tűzugrás, a tűzgyújtással egybekötött adventi mesés estek és az adventi krumpliebéd is. Az utóbbi program bevételeiből karácsonykor halászlevet főznek a hajléktalanoknak. 

A szellemi-lelki töltekezés alkalmai a baráti együttlétek, a családos csoportok találkozói, a család- és vándortáborok, a társadalmi és egyházi kérdéseket teológus vezetésével megvitató Teofil-kör és az irodalmi rendezvény, az Esti kérdés.

„Segítjük egymást, hogy ne száradjunk ki. Mindig tanulni kell valamit, ébren tartani a figyelmet, a gondolkodást, hogy lássuk, merre tart a világ” – hangsúlyozza Balázs.

Vallja, hogy emellett a szakmai fejlődésnek is folyamatosnak kell lennie. Balázs figyelme az évek során egyre inkább a lelkivezetés, a lelkigyakorlatok felé fordult. Anikó pszichodrámát vezet és tanít, emellett mindketten tréningeket tartanak egyházfejlesztőknek. Az általuk működtetett Remény Háza Kapcsolati és Családműhely egyéni, páros és csoportos terápiát nyújt a segítségért hozzájuk fordulóknak. „Azt üzenjük, hogy a bajbajutottaknak a testvérei vagyunk, és hogy az elromlott kapcsolatoknak is lehet jövője. A kapcsolati krízisben megszülethet a remény és egy új, jobb minőségű élet.

A párkapcsolatot két ember állandó változásban éli, és ebben kell keresniük az egységet, fenntartaniuk a hűséget, amelyben soha nem szűnnek meg jót tenni a másikért.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria