Nem vagy egyedül – Varga László püspök a nagykanizsai antióchiásoknál

Hazai – 2018. október 22., hétfő | 15:53

Október 19–20-án tartották a húszéves nagykanizsai Antióchia jubileumi hétvégéjét. Az ünnep díszvendége Varga László kaposvári megyéspüspök volt, aki fő gondolataként a keresztényeknek a világért való felelősségét hangsúlyozta.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az előtérben és az ebédlőben máris óriási a nyüzsgés, amikor pénteken este hat körül megérkezünk. Nem telik bele két perc, és máris összefutok Bittsánszky Sárival és Jánossal, akik sokáig országos Antióchia-vezetők voltak. Tőlük tudom meg, hogy valahol az iskolában kitettek egy fényképet, amin én is rajta vagyok. 1998-ban ugyanis mi, a budapesti rókusosok itt jártunk az első hétvégén.

Vacsora után a sötét kerten át a tornaterembe megyünk, és megkezdődik a mesébe ágyazott emlékezés. A jubileumi hétvége két vezetője a húsz éve alvó Csipkerózsika és a herceg, aki most csókkal ébreszti fel a lányt. Hamarosan azzal szembesülök, hogy itt minden mese. Kiderül ugyanis, hogy milyen sokféle mesehős bőrébe bújtak a kanizsai antióchiások az elmúlt húsz év 34 hétvégéjén. Kalózok, bohócok, indiánok, lovagok… – ennyit sikerül felírnom, de már ez a néhány példa is elég, hogy megérezzem, a kanizsai Antióchiát mekkora kreativitás, lelkesedés, mennyi humor és vitalitás jellemzi. Pár perccel később ezt állapítom meg akkor is, amikor a mai alkalomra készült koreográfiát kezdik eltáncolni-mutogatni, és bármilyen bonyolult is, mindenkinek sikerül megbirkóznia vele. Aztán a szintén erre az alkalomra írt indulót énekeljük. De mindez csak bevezetés, sőt a bevezetés bevezetése csak. Ami most következik, abból lehet igazán megérteni, milyen hőfokon ég a kanizsai Antióchia – és már húsz éve! Korábbi vezetők: Memi (Némethné Horváth Emília) és férje, Imrus meg Kóré Peti mesél nagy lelkesen. Arról számolnak be, hogyan hozott az életükbe újra meg újra vidámságot az Isten. Hogyan váltak elkötelezett antióchiásokká (itt úgy mondják: antisokká). Hogyan adták tovább az Antióchiát Sopronban, Kaposváron és Siófokon. A 34 hétvégén, amit szerveztek, 905 fiatal vett részt. Hallgatom őket, és az a benyomásom: olyasmit akarnak átadni, ami szavakba foglalhatatlan. A közösség átalakító erejéről beszélnek; a lelkesedésről, amely a valahová tartozásból, egy nagy lelki család tagjává válásból fakad.

*

Szombaton az az első dolgom, hogy a mai vezetőt (itt úgy mondják: hátteret), Gál Gábort megkeressem. Az Antióchiába Kóré Peti hívta 18 éve. Az antióchiás korosztályból idővel kinőtt, de mint segítőnek, a közösségvezető „segédmunkásának” továbbra is hasznát vették, mondja rokonszenves szerénységgel. Aztán amikor Petiéknél megszületett a második baba, „legkézenfekvőbb pótmegoldásként” ő lett a szervezési feladatok felelőse, Aranyi Zoltán atya segítője. Az Antióchia legfőbb vonzerejének a közösségi élmény intenzitását tartja. Az összetartozás-tudat kivételes erejét.

Pár perccel később a nagykanizsai Antióchia élő legendáival, Memivel és Imrussal is le tudok ülni pár percre. Az a kirobbanó energia, amellyel ők mindmáig jelen vannak a közösségben, számomra mindig szinte hihetetlen volt. Azt hiszem, ők már akkor „antisok” voltak, amikor nem is hallottak az Antióchiáról. Elmesélik, hogy 1996 táján mennyire kerestek valamit, leginkább a saját lányaik miatt. Egy olyan közösséget, ahol lányaik barátokat találhatnak, amelynek világosan lefektetett alapelvei vannak és kidolgozott módszere. És amit Budapesten tapasztaltak, amikor 14 fiatallal elmentek egy ottani hétvégére (én is a vendéglátók között voltam), az pontosan megfelelt az elképzeléseiknek. Fontos volt például, hogy az Antióchiában nem magasröptű tanítások, hanem személyes példák révén erősödhet a fiatalok hite, hogy a gondjaikat-kétségeiket egymással oszthatják meg. Kimondhatják, ami bennük van, és meghallgatják őket. Megismerik egymás lelkét, és fokról fokra megérzik, hogy nincsenek többé egyedül.

*

A közösség tagjai a sportpályán húszas alakzatba rendeződnek, és erről drónfelvétel készül. A „karmester” – ki más? – Memi. Nagyon kedves, spontán, kicsit ügyetlen az egész: mindenki aranyos.

A tornateremben pár perccel később püspöki fórum következik. Varga László előadással kezdi. A Szentlélek egyszer megszólította – mondja –, és arra kérte, hogy ossza meg az életét a szegényekkel. Ipolytölgyesre, az értelmi sérültek intézetébe szeretett volna kerülni, de a püspöke Somogysámsonba helyezte. Itt arra indította a Lélek, hogy vegye magához csaknem teljesen béna, nehezen beszélő barátját. Először úgy tűnt, nem fog sikerülni segítőt szerezni (Varga atya gerincbeteg lévén nem emelhetett), de aztán azt is küldött az Úr. Jézus mindig a kicsinyhitűség miatt feddi meg legjobban a tanítványait.

Más a tanult és a valódi hit. Ezt jól példázza – folytatja már egy kérdésre reagálva a püspök – Lázár feltámasztásának története. A nővérei egyszerre hisznek a feltámadásában, és nem hisznek abban, hogy Jézus fel tudja támasztani. Ez a kettősség mindannyiunkra jellemző.

Az Antióchia nem önmagáért van, hanem a világért. Azokért, akik még nem ismerik Jézust.

Elhangzik egy, az iszlám térhódítás veszélyére vonatkozó kérdés. A püspök nagyon határozottan válaszol. Jézus azt mondta: „Ne féljetek!” A nyilvánosságban manipulálnak, félelmet generálnak, ideológiákat próbálnak szakrális szintre emelni. Ma hetvenmillió ember van úton a világon, akik elvesztették a hazájukat. Az irgalmasság egyik testi cselekedete az idegenek befogadása. Ehhez kell tartanunk magunkat, és például a hajléktalansorba került felebarátainkról is fontos lenne tudatosítanunk, hogy ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk.

*

A fórum után sikerül pár percre elcsípnem a hétvége két legelfoglaltabb emberét: Kiss Klaudiát és Timár Jánost, a vezetőket. Klaudia nagyobb testvérei után szinte belenőtt az Antióchiába. A barátok nagy szerepet játszottak abban, hogy maradt; más közösségekben tapasztalatai szerint nem születnek ennyire erős barátságok. Fontos a nyugalom is: hogy az Antióchia kiragad a hétköznapokból. A vigasztaló-bátorító szavak, amelyeket itt lehet kapni, az őszinteség légköre: számára ezek jelentik a legtöbbet, mondja János.

Más ember lennék, ha nem kerülök az Antióchiába: bizonyára lázadó indulatok feszülnének bennem, és nem volna ennyire intenzív az istenkapcsolatom. Itt egymással beszélgetünk az Istenről, a kereszténységről, és nem csak papoktól hallunk minderről. Ez is nagyon fontos, teszi hozzá Klaudia.

*

A közeli Jézus Szíve-templom megtelik a püspöki misére. A prédikáció témája az evangelizálás. Sötétségtől szenved a világ, és mi nem segítünk rajta. Másokért, a világért kell élnünk. Hogy hányan hallják meg az örömhírt, tőlünk is függ, hangsúlyozza Varga László.

*

Kóré Peti mint született szervező egyéniség, hangadó, népszerű tag lett „háttér” a feleségével, Horváth Anitával 2011-ben, amikor Memiéknek már sok volt az Antióchia rengeteg egyéb közösségi szervezőmunkájuk mellett. A 24. hétvégét már ők szervezték, de a 23.-on is úgy vettek részt, hogy mindent alaposan megfigyeltek, készültek a nagy feladatra. A teljes önállóság mégis emberpróbáló, sőt kissé félelmetes volt számukra.

Anita már gimitől fogva közösséget keresett, és az Antióchiában találta meg az ideálisat, amiben Petinek is szerepe volt. A világ, amelyben élünk, sok veszélyt rejt, aggodalomra okot adó folyamatok játszódnak le benne – az Antióchia védelmet jelent. Anita soha sehol nem tapasztalt ekkora nyitottságot: az Antióchiában a bizalom légköre jellemző. Egymást és a rászorultakat is segítő közösség, amely minden évben részt vesz a máltai szeretetszolgálat sparos segélyakciójában.

*

Öreg este van már, amikor hazaindulunk. Pontosabban csak indulnánk, mert Lambi kollégám – aki az autót vezeti – sehol sem találja a szemüvegét. Tűvé tesz érte mindent, aztán arra jut, hogy a templomban maradhatott. Már éppen elkérnénk a templomkulcsot, amikor Gál Gábor jön szembe. Lambi elpanaszolja neki az esetet (így nem tudunk hazamenni), mire ő, mint egy unatkozó illuzionista, a legtermészetesebb hangon közli: „Megtaláltam, és az öltözőbe tettem.”

Hát ilyen a nagykanizsai Antióchia.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria