Ő és én – 52 ember, aki meri vállalni istenhitét

A 21. században, a technológia és a tudomány világában nehéz nyilvánosan megvallani istenhitünket. Nehéz elmondani másoknak, hogy olyasmiben hiszünk, akit nem látunk, viszont erről a láthatatlanról mégis van tapasztalatunk, hiszen Isten mindig is velünk volt és van. Ezért aztán különösen nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ország-világ elé kiálljon, és vallomást tegyen Róla.

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) szervezői mégis találtak 52 olyan magyar embert, aki ezt meg merte tenni. 2019 karácsonyán Ő és én címmel sorozat indult a tanúságtevők vallomásával. Zsuffa Tünde, a NEK sajtófőnöke elmondása szerint elsősorban olyan embereket kerestek, akiknek a hitre jutása, Istennel való kapcsolata másokban is elindíthat valamit. Fontos szempont volt az is, hogy ne csupán közszereplőket szólaltassanak meg, mert úgy gondolták, a közönség könnyebben tud azonosulni olyan tanúságtevőkkel, akik a lehető legjobb értelemben vett átlagemberek.

A tanúságtevők legbensőbb és legféltettebb titkaikat osztják meg velünk és az egész országgal. Olyan titkokat, amiket korábban talán még a családtagjaiknak sem árultak el. Ezekben a történetekben egyetlen közös pont van: Isten. Többnyire megrázó történeteket hallunk, de vannak olyanok is, amelyek elsősorban az életörömről szólnak.

Az első tíz részben megszólal egy paralimpikon, aki öngyilkos akart lenni, amire utólag így gondol: „Gyáva voltam ahhoz, hogy szembenézzek az élettel.” Elmeséli nekünk, miért érzi azt, hogy „nem ő cipeli a keresztet, hanem a kereszt cipeli őt”, és hogyan lett belőle sok nehézség után boldog feleség és anya. Beszél nekünk egy elítélt vállalkozó, aki szerint „sehol nincs olyan közel az Isten, mint a börtönben”, ahol sokkal szabadabbnak érzi magát, mint korábban odakint, ahol csak a pénz és az élet élvezetének hajhászása foglalkoztatta. Hasonlóan fogalmaz egy másik üzletember, aki szerint a hit döntés kérdése, a kétkedés pedig jót tesz, mert akkor gondolataink mélyére áshatunk. Az ’50-es években három évet rabságban töltő kármelita apáca így fogalmaz: „cellám olyan volt, mint a mennyország”, ugyanakkor megvallja a szenvedések okozta elbizonytalanodását is. Egy apa nélkül felnőtt kamasz műkorcsolyázó elmondja, miért jó imádkozni, és meggyőződéssel vallja, hogy ha elég akaratot és hitet fektet a munkájába, akkor bármi lehetséges. Egy tizenöt éve hajléktalanként a Szent István-bazilika előtt bedrogozva kiabáló, ma már boldog családapaként élő és segítőként dolgozó férfi szerint az imádság olyan, mintha ajtót nyitnánk valakinek, aki meghallgat. Egy tudós megvallja, hogy szerinte a hit erősebb és bizonyosabb, mint a tudomány. Megismerhetjük egy mentőorvos történetét, aki naponta szembesül a halállal, és aki elismeri, hogy nem mindig érti és tud vele megbékélni, de tudja: a szenvedés megfér a tökéletességgel, a kérdés az, hogy mi mit kezdünk vele. Az ultramaraton-futó szerint a futás monotonitása „nincs messze a rózsafüzértől, mindkettő lelki karbantartás”. A terapeuta szerint az „ember gyertya, Isten pedig a kanóc; ha van benned kanóc, ember vagy, ha megkapod a fényt, világítasz. Istenhez mindenki odafér, csak lépni kell egyet és kitárni a kezed”.

Az eddig megjelent tíz tanúságtétel INNEN érhető el.

Forrás és fotó: NEK

Magyar Kurír