Odafigyelni az Úr sugallataira – Találkozás Puskás Antal pálos tartományfőnökkel

Nézőpont – 2020. július 6., hétfő | 11:45

Május közepén Arnold Chrapkowski pálos generális a rendi tanács jóváhagyásával – Csóka János tartományfőnök és a tartományi tanács tagjai hivatali idejének lejártával – Puskás Antalt, a budapesti kolostor jelenlegi házfőnökét nevezte ki a Magyar Pálos Rend tartományfőnökévé. A június 1-jén hivatalba lépett új tartományfőnökkel a gellérthegyi Sziklatemplomban beszélgettünk.

– Már nagyon fiatalon, húszévesen belépett a rendbe. Hívő katolikus családba született, vagy más módon jutott el az Úrhoz?

– A szüleim nem voltak hívő emberek. Egy kis felvidéki faluból, Helembáról származom. Nagymamám néha elvitt a templomba, elsőáldozó is voltam tizenhárom éves koromban, de mindez csupán kötelezettséget jelentett számomra, amit le kell tudni, aztán megy tovább az élet. A hittel először a sorkatonai szolgálatom idején ismerkedtem meg mélyebben. Tizennyolc-tizenkilenc évesen az ember már keresni kezdi a nagyobb összefüggéseket. Összebarátkoztam két evangélikus fiúval, akik elvittek egy fiatalokból álló közösségbe; az nagyon megragadott.

Ráébredtem, hogy másképpen is jól érezhetem magam, nem csak néhány üveg sör társaságában.

– Ekkor érezte meg először, hogy Isten a papi, szerzetesi hivatásra hívja?

– Eleinte gyülekezetekbe jártam, és elkezdtem imádkozni. Rögtön válasz érkezett Istentől: megérintettség, megszólítás. Ezt úgy fogalmaztam meg magamnak: ha egyszer Istent választom, akkor teljesen az övé akarok lenni. Közben megismerkedtem a Katolikus Egyházzal – a keresztség révén idetartoztam – és néhány katolikus szent életével, például Bosco Szent Jánoséval. Kezdtem sejteni, hogy amit magamban érzek, a szerzetesség felé lendít. Kerestem a választ arra a kérdésre, hogyan működik ez. Jelentkeztem bérmálkozásra. Miután 1998 májusában leszereltem a katonaságtól, megbérmálkoztam, és rögtön utána találkoztam a pálosokkal. Mivel a szülőfalum, Helemba a határon fekszik, átbicikliztem, és Márianosztránál megálltam. Mindez május 13-án történt. 

– A három fatimai pásztorgyereknek 1917-ben éppen ezen a napon jelent meg Szűz Mária. 

– Igen, erre emlékezve tartottak engesztelő búcsús napot Márianosztrán. Borsos József pálos atya vezette a szertartást. Hatalmas erejű prédikációt mondott, ami óriási hatással volt rám. Arra gondoltam, meg kell ismerkednem vele. Ő volt az első szerzetes, akivel a leszerelésem után találkoztam. Nem is kerestem tovább. 

– Mi volt az, ami különösen megérintette a lelkét a pálosokban? 

– A legjobban az ragadott meg, hogy mennyire krisztusi az, ahogyan József atya Istennek átadott életet él. És a többi pálos is, aki ott van mellette. Sem a rend történetét nem ismertem, sem azt, hogy mivel foglalkoznak. Annyit azért tudtam, hogy a pálosok a kolostorban maradó szerzetesek, akik ott imádkoznak, és ezt az életformát nagyon a magaménak éreztem. Én is valami csendes, visszavonult életre vágytam.

– A 750 évvel ezelőtt született Boldog Özséb által létrehozott rend az egyetlen magyar alapítású férfiszerzetesrend. Az Önök számára rendkívül fontos a nemzeti érzés és a Szűzanya tisztelete. Hogyan mutatkozik meg ez ebben a globalizált, szekularizált világban?

– Számunkra is feladatot jelent, hogy ne ragadjon el bennünket a globális gondolkodás. Nincs egyértelmű, letisztult válaszom a kérdésére, de úgy érzem, az a dolgom, hogy együtt legyek azokkal a magyarokkal, akik közé az Úr helyezett, és szolgáljam őket. Az idei esztendőben Boldog Özséb-emlékévet tartunk. A volt tartományfőnökünk, János atya azt javasolta, hogy válasszunk egy mottót, ami jól kifejezi a kötődésünket Boldog Özsébhez kötődésünket, illetve a mai világhoz való viszonyunkat. A mottó így hangzik: „Magyarország, közöm van hozzád.” Idén megpróbálunk tartalmat adni ennek, mert érezzük, hogy jó ez a mottó, de meg kell találnunk, mit jelent számunkra. Válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy a mindennapi életben hogyan viszonyulunk a környezetünkhöz, a másik emberhez, tudunk-e együtt sírni, nevetni a körülöttünk élőkkel. A mai világban nem az a lényeg, hogy nagy szózatokat mondjunk a magyarságról, hanem az, hogy a közösségünkkel együtt éljük meg az összetartozást.

– A mai ember, illetve a pálos rend számára mit jelenthet a rendalapító, Boldog Özséb személye és példája?

– Boldog Özséb kolostorba, közösségbe gyűjtötte a remetéket, akik a Pilisben és a Mecsekben szétszóródva éltek. Ennek szimbolikus jelentése van számunkra. Katolikus világunkban sokan dolgoznak az élet legkülönbözőbb területein, és komoly erőfeszítéseket tesznek. Fontos volna, hogy tudjuk, kinek mi a karizmája, és hogy megtaláljuk egymást, egységbe kovácsolódjunk. Az is lényeges, hogy a feladatot, amit a magamének érzek, amit Isten megmutatott nekem, ne tartsam meg magamnak, mintha kizárólag az enyém volna, hanem osszam meg; engedjem, hogy a Szentlélek közösségbe gyűjtsön másokkal. Amikor néhány évig Budapesten szolgáltam, úgy tapasztaltam, hogy nem az én erőlködésem eredményeként sikerült eredményeket elérni az életvédelem területén, hanem azáltal, hogy többen egy kis imádságos közösségben voltunk együtt. Rendszeresen összejöttünk, imádkoztunk, azután megbeszéltük a közös dolgainkat. Az Úr tereli egybe azokat, akik tenni akarnak Isten országáért.

Boldog Özséb ezt üzenheti a Katolikus Egyház mai tagjainak: ne a magunk szekerét toljuk, hanem engedjük, hogy Isten egybegyűjtsön minket. A jó kezdeményezések tőle származnak, ő tudja, mire van szükség országának eljöveteléhez.

A jó dolgoknak mindig az imádságból kell kiindulniuk. A remeték is, Özséb atya is lángoszlopokként imádkoztak, és a Szentlélek így hozta létre a közösségüket.

– Az előbb említette az életvédelmet. Összegyűlnek még imádkozni a lelki adoptálás kezdeményezői a Sziklatemplomban? 

– A lelki adoptálás mozgalma még az 80-as években indult el Lengyelországban. Magyarországon a 90-es évektől van jelen. Plébániai csoportok éltették, vitték tovább ezt a lángot. Néhány ismerősömmel, barátommal úgy gondoltuk, felkaroljuk ezt az ügyet, készítünk egy honlapot, és összehozzuk azokat az embereket, akik imádkoznak a megfogant magzatokért. Találkozókat szerveztünk, hogy megerősítsük egymást. Gyönyörű gyümölcsei lettek ennek a kezdeményezésnek, jövőbe mutató ismeretségek születtek. Minden hónap 28-án egyórás imát tartunk a Sziklatemplomban, ahová meghívjuk a lelki adoptálókat, de természetesen mások is jöhetnek. A nagyobb Mária-ünnepeken nyílik lehetőség a lelki adoptálásra. Legutóbb március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén volt ilyen alkalom. Legközelebb pedig a budaszentlőrinci búcsú idejére tervezünk lelki adoptálást, augusztus 9-ére. Ez ugyan nem Mária-ünnep, de a budaszentlőrinci kolostor romjainál áll egy nagyon szép szobor, amely a várandós Szűzanyát ábrázolja.

– Mi mindenért imádkoznak még?

– Nagyon sok imaszándék érkezik hozzánk a hívektől. Úgy látom, a legkomolyabb támadások ma a család intézményét érik, a férfi és a nő hivatását. Jó ideje foglalkozom a test teológiájával, amit II. János Pál pápa dolgozott ki. Ez rendkívül fontos, de sokak számára ismeretlen terület, a papság, a fiatalok, de az idősebbek számára is. Meg kell ismerni, mert a test teológiája jelenti az alapot a házasság működéséhez, a megfogant magzatok elfogadásához, és közvetve a papi, szerzetesi hivatások születésére is hatással van.

– Hogyan élte meg a pálos közösség a koronavírus-járványt? Milyen kérdésekkel, kérésekkel fordultak Önökhöz a hívek?

– Nekünk, szerzeteseknek nem hozott különösebb változást a járványidőszak. Ugyanúgy a kolostor falai között éltünk, mint máskor. De jobban odafigyeltünk egymásra. Az idősebb testvérek itthon maradtak, és a fiatalabbak mentek bevásárolni. Jó volt így szolgálni egymásnak. A hívekkel napi szinten tartottuk a kapcsolatot, mindennap volt áldoztatás a templomunkban, délutánonként 3-tól 7-ig nyitva tartottuk. A híveink nagyon hálásak voltak ezért, jöttek rendszeresen. A reggeli szentmiséinket a katolikus televízió mindennap közvetíti. Akik a tévén keresztül követték a szentmiséket, azok közül többen személyesen is eljöttek hozzánk, miután enyhült a járványveszély. Látom, hogy vannak új arcok is a templomban. Találkoztam néhány emberrel, akik beszámoltak arról, hogyan élték meg a veszélyhelyzetet. Vannak, akiknek az életében pozitív változásokat hozott a járvány: megerősítette a kapcsolataikat, mert rádöbbentek arra, hogy sok minden hiábavaló, amire korábban sok időt szántak. Másoknak viszont kezelhetetlen problémákat okozott az összezártság, és tudunk olyan házasságról is, amely éppen emiatt ment tönkre. Érdekes, hogy ugyanaz a helyzet milyen ellentétes hatással lehet a családokra.

– Frissen megválasztott tartományfőnökként milyen tervei vannak?

– Igyekszem folytatni azt, amit az elődöm elkezdett. Pécsett például elindul egy pálos lelkiségi központ. Már zajlik az építkezés. A tervek szerint lelkigondozói és mentálhigiénés kísérést, lelkigyakorlatokat, kurzusokat tarthatunk majd itt.

Az utóbbi években rájöttem, hogy fölösleges nagyon tervezgetni, mert szinte biztos, hogy nem úgy alakulnak majd a dolgok, ahogyan elképzeltem. Ezért inkább az Úr sugallataira próbálok figyelni.

Mint említettem, a test teológiájának témája nagyon aktuális, ezen a téren is szeretnék lépéseket tenni. Egyelőre még nem látom, hogyan és hogy kik tudnának bekapcsolódni ebbe a munkába a tartományból.  

– Napjainkban sokan beszélnek a kommunikáció fontosságáról. Hogyan próbálják megszólítani a nem hívőket és a fiatalokat?

– Értékelem, hogy videókkal és más formában is megjelenhetünk az interneten. Magam is gyakran használom a kommunikációnak ezt a formáját. Az online felületek kiválóak a tanításra, az információk átadására. Amikor azonban Isten országának hirdetéséről van szó, akkor a személyes megszólítás híve vagyok, ez az, ami igazán hatékony. Lehet online imádságot is tartani, de nem lesz ugyanolyan, mintha személyesen vagyunk jelen az imaalkalmon. Az idei Boldog Özséb-évben könyveket, zenei kiadványokat fogunk megjelentetni, kiállításokat rendezünk. A veszélyhelyzet elmúlt, ismét útnak indítottuk a pálos buszt, ami mindenfelé elviszi a rend üzenetét, és hírt ad rólunk. Ez is a kommunikáció egy formája.

– Mi a helyzet az utánpótlást illetően? 

– Egy jelöltünk és egy jelentkezőnk van pillanatnyilag. A magyar rendtartomány létszáma a 90-es évek óta nem változott. Ugyanannyian vagyunk, mint akkor: tizenheten-tizennyolcan. A közösségünk megerősödésének, megújulásának idejét éljük. Szerintem most leginkább erre hív bennünket az Úr. János atya kezdeményezésére félévente közösségi találkozót tartunk, amelyen a magyar pálos rendházakban élő valamennyi szerzetes részt vesz. Nagyon áldásos alkalmak, folytatni szeretném ezt a hagyományt is. A hivatások kérdése minden szerzetesi közösséget érint. Sokat gondolkoztam azon, mi az oka, hogy kevesen jelentkeznek papnak, szerzetesnek. Számos tényezőt lehet említeni. Szokás például arra hivatkozni, hogy a papság, a szerzetesség nem vonzó életforma a mai fiatalok számára, és érthetetlennek látszik számukra az áldozat, ami együtt jár vele. Szerintem azonban ezek csak a felszíni jelenségek. Az alapvető ok az, hogy az emberek szívében összezavarodott a férfi- és a női hivatás, az életadás, önmagunk elajándékozásának hivatása. Mindennek a hátterében az áll, hogy annak idején bevezették a fogamzásgátlást. Attól kezdve elkezdett kibontakozni egy énközpontú, élvezetcentrikus, haszonelvű kultúra. II. János Pál pápa szavaival: a halál kultúrája. Márpedig, ha nincs meg a fiatalokban az önátadás készsége, öröme, akkor kevesebb házasság köttetik. És ugyanezzel függ össze az is, hogy nincsenek elegen azok a fiatalok, akik átadják magukat Istennek. Ezen a téren nagy feladatok előtt állunk.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. július 5-i számában jelent meg.

 

Kapcsolódó fotógaléria