Ökumenikus imaóra Szombathelyen – VIDEÓVAL

A bűnbánati cselekmény és szentírási részek felolvasása után Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke szólt a hívekhez. Hálát adott az együttlétért, majd az idei ökumenikus hét témáját adó szentírási részhez, a szamariai asszony történetéhez fűzte gondolatait.

Kiemelte: Jézus nem különült el a szamariaiaktól, szándékosan ment át Szamarián. Ez a „nyitottság” több helyen megtalálható ebben a történetben.

Mi is történik itt? Évszázados falakat tör át a mi Urunk, további falak építése helyett: egy férfi megszólít egy nőt, egy rabbi egy egyszerű teremtést, egy Isten embere, egy szent ember egy parázna nőt, egy zsidó egy szamariait, egy jeruzsálemi istenhívő megszólít egy garizimi istenhívőt, egy asszonyt, aki a Varjúk hegyén imádta Istent – hívta fel a figyelmet a szónok. – Jákob forrása a nyitottság helye. Merj nyitott lenni, Jézust követni!

„Adj innom!” – ezt kérte Jézus az asszonytól. A történet ugyanakkor rámutat ennek az asszonynak az olthatatlan szomjúságára is. Mindannyiunk szomjúsága olthatatlan, a magánéletünkben, hétköznapjainkban, és ezernyi módon próbáljuk enyhíteni, de csak még szomjasabbak leszünk. Az élő hit az, ami oltja szomjúságunkat – hangsúlyozta Steinbach József református püspök a szombathelyi Batthyány-templomban.

Az imaóra végén Veres András püspök emlékeztetett: az idei imahét hívás az élő víz forrásához, Jézushoz. Jó, ha mi is átadjuk hitünk örömét a világnak, ahogyan a szamariai asszony a Jézustól kapott vízzel ment a városba.

A főpásztor feltette a kérdéseket: A keresztények mit visznek magukkal a templomból? Árad-e a Jézusban hívők életéből az élő víz?

A szamariai asszony egyre szerencsétlenebb és megvetettebb helyzetbe került azzal, hogy korábban öt férje volt, s akivel a Jézussal való találkozásakor élt, nem volt a férje. Déltájban ment a kútra vízért, hogy ne kelljen megvető vagy élcelődő szavakat hallania. És a kútnál Jézus várta, hogy megmentse őt. Ilyen az Isten hozzánk! Akkor hajol le értünk, amikor a legnagyobb szükségét érezzük, hogy velünk legyen, vagy amikor elmenekülnénk az emberek elől, sőt még önmagunk elől is, akkor az Isten váratlanul átölel. Nagy költőnk, Ady fogalmazta meg: „Amikor elhagytak, amikor lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten.” Ez azonban csak akkor tud megtörténni, ha engedünk hívásának – mutatott rá a szombathelyi megyéspüspök.

Fotó: Hegyi Sándor

Videó: Szombathelyi Egyházmegye

Magyar Kurír