Olasz fiatalok kérdéseire válaszolt a pápa Krakkóban

Moderátor:

– Jó estét kívánok, Szentatya! Mindenekelőtt köszönjük, hogy talált időt arra – jóllehet most érkezett meg Krakkóba –, hogy kapcsolódjon hozzánk, nem utasította el, hogy itt legyen velünk ma este. Köszönjük, Szentatya! Olyan fiatalok állnak itt, akik a Krakkóban jelen lévő 90 ezer olasz nevében szeretnének néhány kérdéssel Önhöz fordulni. Tehát itt vannak a fiatalok! Tessék!

1. kérdés:

– Coratóból jöttem, abból a városból, amely érintett volt a július 12-i vonatbalesetben. Én mindennap vonattal járok egyetemre. Azon a napon egyszerűen valamiért nem voltam a vonaton. Mindennap az első vagonban ülök, és ott mindig üdvözöltem Lucianót, az egyik mozdonyvezetőt, aki életét vesztette a balesetben. Ezeken a vonatokon otthon éreztük magunkat, de most félünk vonatra szállni. Azt szeretném kérdezni, hogyan térhetünk vissza a hétköznapokhoz, hogyan tudunk megküzdeni ezzel a félelemmel? Hogyan tudunk ismét boldogok lenni – a vonatokon is, amelyek a mi vonataink, a mi második otthonunk?

Ferenc pápa:

– Ami veled történt, az is egy sérülés. Néhányan fizikailag sérültek meg a balesetben, de te a lelkedben, a szívedben sérültél meg. Ezt a sérülést félelemnek hívják. Amikor félelmet érzel, egy sokk sajgását érzed. Rögtön sokkot kaptál, mely nem hagy nyugton, fáj; de ez a sokk lehetőséget ad arra, hogy felülmúld, meghaladd önmagad. De – ahogy mindig, amikor megsérülünk – ott maradnak annak nyomai, a sebhelyek. Az élet tele van sebhelyekkel! Mindig eszedbe fog jutni Luciano, vagy másvalaki, aki meghalt balesetben. Mindennap, amikor vonatra szállsz, érezni fogod ennek a sebnek a »nyomát«, ezt a sebhelyet, amitől szenvedsz. Te még fiatal vagy, de az élet tele van ilyenekkel.

Az emberi bölcsesség – megtanulni, hogyan válhatunk bölcs férfivá vagy nővé – éppen ez: továbbvinni az élet szép és rossz dolgait. Vannak dolgok, melyek nem folytatódhatnak, köztük gyönyörűek is akadnak. De megtörténik az ellenkezője is: mennyi hozzátok hasonló fiatal nem képes továbbfolytatni az életét a szép dolgoknak örülve, inkább annyiban hagyják, a drog bűvkörébe esnek, és engedik, hogy legyőzze őket az élet. Végül is a mérkőzés ilyen: vagy te győzöl, vagy az élet győz le téged. Te győzd le az életet, ez jobb! Tedd ezt bátran, s néha fájdalommal! Amikor pedig ott van az öröm, tedd örömmel, mert az megment téged egy szörnyű betegségtől: nem válsz idegbeteggé.... Kérlek, ne, azt ne!

2. kérdés: 

– Kedves Ferenc pápa! Andreának hívnak, 15 éves vagyok, és Bergamóból jöttem. 9 évesen érkeztem Olaszországba. Az osztályomból a fiúk, amint beléptem, körbevettek és igencsak sértő szavakkal illetek. Az elején, mivel nem értettem jól olaszul, még nem értettem a szavakat, így annyiban hagytam. Később, amikor már kezdtem érteni, nagyon rosszul estek, de nem válaszoltam: nem akartam leereszkedni az ő szintjükre. Így telt el sok év, egészen az általános iskola végéig, amikor a közösségi oldalakon túllépték a határt a támadó jellegű üzenetek, amelyek miatt haszontalannak éreztem magamat, és úgy döntöttem, véget vetek ennek. Úgy éreztem, abban a pillanatban nem érek semmit, azt éreztem, hogy a környéken minden ember kirekeszt engem. Ezért úgy döntöttem, hogy véget vetek az életemnek. De nem sikerült, ezért kórházba kerültem. Ott megértettem, hogy nem én voltam az, aki beteg, nem én szorultam ápolásra, nem én voltam az, aki megérdemelte, hogy zárt osztályra kerüljön. Ők voltak azok, akik hibáztak, nekik van szükségük ápolásra, nem nekem. Így fölálltam, és eldöntöttem, hogy nem vetek véget az életemnek, mert nem éri meg, mert lehetek erős is. Most valóban jól vagyok, és igazán erősnek érzem magam. Egyrészt magamnak is köszönhetem, hogy korábban ilyen szörnyen gondolkodtam magamról, s azt, hogy ma erős vagyok, de egy kicsit nekik is köszönhetem, mert ilyen helyzetbe hoztak. Erőssé váltam, mert hittem már magamban, a szüleimben; továbbá hittem abban, hogy képes vagyok megcsinálni, és meg is csináltam. Most pedig itt vagyok, és büszkén vagyok itt.

Úgy érzem, egy kicsit már megbocsátottam nekik, nem akarok senkit sem gyűlölni, egy kicsit megbocsátottam, de kicsit még rosszul érzem magam… Azt szeretném kérdezni Öntől: hogyan bocsáthatok meg? Hogyan bocsáthatok meg nekik mindazért, amit velem tettek?

Ferenc pápa:

– Köszönet a tanúságtételedért! Egy olyan problémáról beszéltél, amely egyaránt ott van a gyerekek között, de azok között is, akik már nem gyermekek: a kegyetlenségről. Nézd, olykor a gyermekek is kegyetlenek, és képesek megsebezni téged, ott, ahol a leginkább fáj: megsebezni a szívedet, megsebezni a méltóságodban, megsebezni a nemzetiségedben, ahogyan a te esetedben is: mivel nem értettél jól olaszul, körbevettek a nyelvükkel, a szavaikkal…

A kegyetlenség egy emberi magatartás, amely minden háborúnak az alapja. Az összesé. A kegyetlenség nem hagyja növekedni a másikat, a kegyetlenség megöli a másikat, a kegyetlenség megrontja egy másik ember jó hírét. Amikor valaki pletykál valakiről, az kegyetlenség: kegyetlen, mert lerombolja a másik becsületét. Tudod, szeretek használni egy kifejezést, amikor a nyelv kegyetlenségéről beszélek: a pletykálás terrorizmus, a pletyka terrorizmusa. A nyelv kegyetlensége, vagy amit te is átéltél, olyan, mint amikor ledobunk egy bombát, amely elpusztít téged, vagy bárkit, de aki ledobja, maga nem szenved kárt. Ez egyfajta terrorizmus, olyan dolog, melyet le kell győznünk. Hogyan győzhetjük le? Te a helyes utat választottad: a csöndet, a türelmet, és ezzel a nagyon szép szóval fejezted be: a megbocsátással.

Megbocsátani nem könnyű, hiszen mondhatjuk: „igen, megbocsátok, de nem felejtek”. Te ott hordod magaddal ezt a kegyetlenséget, a szörnyű szavak terrorizmusát, melyek megsebeznek és megpróbálnak kirekeszteni a közösségből. Van egy olasz szó, melyet nem ismertem. Amikor először jártam Olaszországban, akkor tanultam meg: extracomunitario [közösségen kívüli]. Azokra mondjuk, akik más országból jönnek ide hozzánk. Éppen a kegyetlenség segítette elő, hogy te, aki egy másik országból jöttél ide, „közösségen kívüli”-vé váltál: kitaszítottak a közösségből, nem fogadtak be. Ez egy olyan dolog, amely ellen sokat kell küzdenünk.

Bátor voltál, nagyon bátor voltál ebben! Harcolnunk kell a nyelv és a pletykálás terrorizmusa, a sértések ellen, az ellen, hogy elkergetnek embereket sértésekkel vagy olyan dolgokat mondva róluk, mely megfájdítja szívüket. Az, hogy teljesen megbocsássunk, egy kegyelem, melyet kérnünk kell az Úrtól. Magunktól nem vagyunk rá képesek: tegyünk erőfeszítéseket, te is tettél, de ez egy kegyelem, melyet majd megad neked az Úr: a megbocsátás, megbocsátani az ellenségnek, annak, aki megsebzett, megbántott téged. Amikor Jézus ezt mondja az evangéliumban: „aki pofont ad az egyik arcodra, annak fordítsd oda a másikat is” [vö. Mt 5,39], ezt jelenti: az Úr kezében hagyjuk a megbocsátás bölcsességét, amely egy kegyelem. De a magunk részéről is meg kell tennünk mindent a megbocsátásért!

Köszönöm neked a tanúságtételedet! Van egy másik hozzáállás, mely szemben áll a nyelv terrorizmusával, és minden hasonlóval, legyenek akár pletykák, akár sértések: ez a szelídség magatartása. Amikor csendben maradunk, jót szólunk a másikról, amikor nem vágunk vissza egy másik szörnyű dologgal. Ahogyan Jézus: Jézus szelíd szívű volt. A szelídség. Egy olyan világban élünk, ahol megszokott, hogy egy sértésre te is másik sértéssel válaszolsz. Megsértjük egymást, hiányzik belőlünk a szelídség. Kérjétek a szelídség, a szív szelídségének a kegyelmét! Ez is egy olyan kegyelem, amely megnyitja a megbocsátás útját. Köszönet a tanúságtételedért!

3. kérdés:

– Kedves Ferenc pápa! Három fiatal és egy pap tesszük fel most közösen a kérdésünket a 350 veronai zarándok közül, akik elindultak az IVT-re, de múlt pénteken félbe kellett szakítaniuk az utazást Münchenben. A támadás után, melyet személyesen éltünk át, hiszen mi is ott voltunk azokban az órákban a városban, azt mondták nekünk, hogy menjünk haza. Erre köteleztek minket, holott mi folytatni szerettük volna utunkat, de ez nem volt lehetséges. Szerencsére, amikor visszatértünk, lehetőséget kaptunk arra, hogy mégis itt lehessünk, és ezzel a lehetőséggel mi nagy örömmel, nagy reménnyel éltünk is. Mindezek után, ami történt, a félelem után, amit éreztünk, megkérdeztük magunktól és szeretnénk megkérdezni Öntől is: mi, fiatalok hogyan éljük meg és terjesszük a békét ebben a világban, amely ennyire tele van gyűlölettel?

Ferenc pápa:

– Mondtál két szót, melyek kulcsai annak, hogy megértsük mindezt: béke és gyűlölet. A béke hidakat épít, a gyűlölet falak építője. Neked választanod kell az életben: hidakat építesz, vagy falakat. A falak elválasztanak, és növekszik a gyűlölet: amikor ott van az elválasztás, növekszik a gyűlölet. A hidak egyesítenek: amikor ott van egy híd, a gyűlölet elillan, mert meghallgathatom a másikat, beszélhetek a másikkal. Szeretek arra gondolni és szeretem mondogatni, hogy mindennapi kereteink közepette megvan a képességünk arra, hogy emberi hidakat építsünk. Amikor kinyújtod a kezedet egy barát, egy ember felé, emberi hidat építesz. Egy hidat építesz. Ellenben amikor megütsz, megbántasz valakit, akkor falat építesz. A gyűlölet mindig a falakkal növekszik. Néha megesik, hogy te hidat akarsz építeni, de ott hagynak kinyújtott kézzel, a másik felet nem érdekli, mit szeretnél... Vannak az életben megaláztatások, melyeket el kell viselnünk annak érdekében, hogy valami jót tehessünk. De mindig építsünk hidakat!

Eljöttél ide: megállítottak és hazaküldtek benneteket, de eldöntötted, hogy hidat építesz, hogy elindulsz újra: mindig ez a [megfelelő] magatartás. Van egy nehézség, amely akadályoz valamiben? Visszafordulok, és kezdem elölről, folytatom, visszafordulok, és kezdem elölről, folytatom... Ez az, amit nekünk is tennünk kell: hidakat építeni. Ne hagyjátok, hogy a földre lökjenek, ne tegyétek ezt. „De nem tudom, hogyan….” Nem! Mindig találjátok meg a módját annak, hogy hidakat építsetek! Ti, akik ott vagytok [Ferenc pápa a többi fiatalhoz szól]: karjaitokkal, kezeitekkel építsetek hidakat, mindannyian! Fogjátok meg egymás kezét… Így. Szeretnék sok emberi hidat látni… Így, ez az: emeljétek fel szépen a kezeteket! Így! Ez az életprogram: hidakat, emberi hidakat építeni. Köszönöm!

Moderátor: 

– Szentatya, köszönjük, hogy ezen az estén egy rendkívüli ajándékkal örvendeztetett meg bennünket! Köszönjük, Szentatya! Igazán köszönjük!

Ferenc pápa:

– Köszönöm nektek, és az Úr áldjon meg benneteket! Imádkozzatok értem!

Fordította: Korponai Gábor SJ

Fotó: www.gmg2016.it/festa-degli-italiani; L’Osservatore Romano

Magyar Kurír